Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-30 / 25. szám
8 1996. január 30., kedd Gyermekvilág UJ KELET Jövőtervezés óvodásokkal A gyerekek is lehetnek szerelmesek Es tényleg elveszel feleségül? A nagyravágyó feketerigó A gyerekek többsége sokkal őszintébben és nyíltabban képes beszélni az érzelmeiről, mint a felnőttek. A felnőtté válás közben elfelejtünk olyan dolgokat, amelyek meghatározói életünknek. Szégyenlősek leszünk és bizalmatlanok, nem merjük elmondani szívünk legbensőbb titkait. Félünk, hogy visszaélnek őszinteségünkkel, pedig többnyire az egyszerű és nyílt beszéddel érhetjük el a legtöbbet. Egy ismerősöm mesélte, hogy a közelmúltban találkozott óvodáskori szerelmével. Még arra is emlékezett, hogy akkoriban milyen hivatást akart választani, mindenáron boltos szeretett volna lenni. Az élete másként alakult, az óvodásszerelemből nem lett később kapcsolat, mint ahogy a boltos álmok is szertefoszlottak. Sajnos csak kevesen vannak, akik nem felejtették el, hogy milyenek voltak gyerekként. Ha a felnőttek jobban emlékeznének a múltjukra, talán könnyebben megértenék csemetéiket. A nyíregyházi Fertnc körúti óvoda nagycsoportjában barátságról és szerelemről beszélgettünk. — Mit jelent az a szó: barátság? — kérdezte Gyöngyi óvó néni. — Ha bajom van, ápolgat a barátom — mondta hosszú gon-, dolkodás után egy szőke kisfiú. — Együtt játszunk... — szólt közbe István. — Meg ha összeveszünk, akkor kibékülünk. — Ha bunyóra kerül sor, megvéd. — Milyen legyen egy barát? — érdeklődtünk tovább. — Jószívű, kedves, aranyos. — Jóban-rosszban barát legyen — mondta okosan Dani. — Nekem István, Robi, Peti meg Dani a barátom — mond- ta Janó. — Ha cukorkát hozok, velük osztom meg. Mindig együtt játszunk. Közösen építünk bunkert. — Nekem Dani meg Péter a barátom. Azért éppen ők, mert összebarátkoztunk. — A fiúknak lányokkal lehet barátkozni? — Igen — mondták, és szinte egyszerre bólogattak valamennyien. — Kriszti és István barátok vagy szerelmesek? — Szerelmesek!—válaszolták rögtön. S közben vihogtak, a fiúk közül többen kezükkel takarták el az arcukat. Elpirulva és szégyenlősen tekintgettek egymásra. Mintha valami tiltott dolgot árultak volna el, ami miatt ők szégyellik magukat a szerelmespár helyett. — Kinek van szerelme? Talán valamennyi kéz a magasba emelkedett. Megszűnt a vihogás, nyíltan vállalták mindannyian, hogy van valaki, akit egy kicsit másképp szeretnek, mint a többi gyereket. — Nekem is van — szólalt meg néhány perc után egy pici lány. — Nekem Gabi a szerelmem, csak most nincs itt. Az előbb még benne volt! — Nekem meg Kriszti! — szólt közbe Janó. — De Kriszti István szerelme! — Meg az enyém is. A karácsonyi ünnepségen, miután feldíszítettük a fát, játszottunk és táncoltunk. Kriszti táncolt egyet Istvánnal, aztán István elfáradt és elment pihenni. Én is táncoltam Krisztivel és azt mondta, hogy engem szeret... —Ki szereti jobban Krisztit? — Hát én — kiabálta Janó. — Én — mondta határozottan István. — Kit szeret jobban Kriszti? — Engem — vágta rá a két fiú egyszerre. —Miért szeretitek éppen őt? — Mert olyan szép — válaszolta Janó. — Olyan szép mindene — mondta átszellemült arccal István. — Gabi meg Robi is szerelmesek! — mutattak az egymás mellett ülő gyerekekre. — Majd ha nagy leszek, elveszlek feleségül — súgta Robi Gabinak. Aztán úgy megijedt a gondolattól, hogy szájába tette mindkét kezét. Gabi kicsit furcsán nézett rá, hitetlenkedve. Majd odabólintott: mi tényleg szerelmesek vagyunk. Nincs ezen semmi furcsa, a felnőttek is szerelmesek, a gyerekek is lehetnek. — Én nem foglalkozom ilyen hülyeségekkel — mondta Dani. — Engem nem érdekelnek ezek a dolgok! Szandinak és Heninek sincs szerelme, ők többnyire együtt játszanak. Barátnők. Tulajdonságaik merőben eltérőek, mégis jól megértik egymást. Az ellentétek vonzzák egymást — mondják. — Nekem az óvó néni tetszik a legjobban — mondta Peti. — Tetszik a haja, meg sokat játszunk együtt. A beszélgetés alatt Gabi és Robi tovább sugdolóznak, tervezgetik a jövőjüket. — Gabi, te mit szeretnél csinálni, ha megnősz? — Én boltos leszek. Nagyon szeretek vásárolni, édesanya néha már egyedül is elenged az ABC-be. — Én meg katona leszek — szólt Robi —, majd megyek harcolni. Lesz puskám is. Már vannak olyan könyveim, amelyekben mindenféle fegyverek képe látható. Apukám is katona és én azt is tudom, hogy hívják a tankot katonai nyelven! — Én taxis leszek — mondta Peti —, nagyon sok embert fogok szállítani. — Katona leszek én is — mondta Janó —, tudom, hogy veszélyes foglalkozás, de én nem bánom. Védeni fogom az országot. — Rendőr leszek — mondta egy barna hajú kisfiú. — Elfogom majd a rablókat. Lesz rádióm — s közben a füléhez illeszt egy képzeletbeli telefont. — Lesz pisztolyom — mutat a derekára, ahol feltehetőleg tartani fogja. — És nagyon büszke leszek — húzta ki magát. Valószínűleg még nem hallott az idétlen rendőrviccekről. — Újságíró leszek — mondta Dani olyan határozottsággal, hogy azonnal elhittük. — A testvéremmel, Mátéval szoktunk újságot írni, meg szerkeszteni. Azt írjuk meg benne, hogy hová törtek be, meg kitől mit loptak el és kinek törték fel a kocsiját. Szoktunk még filmeket és játékokat is ajánlani. Ennek hol a helye? — Én meg tudós leszek — mondta Janó és feljebb tolta a szemüveget az orrán. — Kutatni fogom, hogy milyen állatok éltek ré£en a földön. Érdekelnek a bogarak is, gyakran vizsgálgatom őket. A dinoszauruszokat szeretném kutatni leginkább. Már jó néhányat ismerek belőlük: bra- chiosaurus, camarasaurus, apatosaurus, diplodocus, dic- raeosaurus... — és még jó néhányat sorolt a megjegyezni is nehéz nevekből. Majd előkapott egy természeti könyvet és -mutatni kezdte: nézd, ezekről beszéltem! A feketerigó a ligetben élt. Sárga csőre volt, ragyogó cipő- gombszeme — és persze fekete volt, mint a szurok. Ezért is hívják feketerigónak. És nem tetszett neki a fekete szín. Dü- hösködött. Egy darabig még csak nem is fütyörészett — mert még vidámnak gondolná valaki; Az mondogatta mérgesen: csk, csk, csk. Olyan szép tollakat akart, mint a vörösbegyé, zöldeket, mint a gyurgyalagé, fehéret, mint a kócsagé, s olyan cifrát, mint a papagájé. Úgy hitte, ő a legrútabb madár a ligetben. Bánata akkor vált szívbemarkolóvá, amikor a kisfiú eljött a ligetbe, és azt mondta a madaraknak: — Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki reggelenként megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám kenyérmorzsával meg kölessel. A legtöbb madárnak már volt barátja, a barázdabillegetőnek a szőriszarka, a gyurgyalagnak a szalakóta, a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a bölömbika. Csak a macskabagolynak meg a szürke varjúnak nem volt barátja, de ők igen mogorvák, nincs is szükségük barátra. Na és persze a feketerigónak sem volt barátja, mert szégyell- te a színét, és emiatt fennhord- ta az orrát. Furcsa dolog, de így volt. Mással is megesik, szégyell valamit, és azt hiszi, csak úgy tudja elviselni a szégyenét, ha fönnhordja az orrát. így aztán nem talált barátra a kisfiú, pedig a feketerigó ott lapult a fűben, és azt mondta magában: én szívesen lennék a barátja. De mégsem mert előbújni. A kisfiú barát nélkül ment el, majdnem sírva fakadt, alig bírta a liget széléig visszatartani. — Gyere vissza egy hét múlva — kiáltották utána a madarak. Talán ha az öreg festőművész nem lakik a közelben, minden másként alakul. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakál- lú festő és a sok szép festék. „Majd ragyogok én egy hét múlva” — gondolta. Berepült a festőszoba ajtaján és zöld festékkel bemázolta magát. A ligetbe megérkezett a kisfiú, köréje sereglettek a madarak és biztatták: ma már biztosan találsz barátot. — Én szívesen lennék a barátod — mondta elváltoztatott hangon a zöldre festett feketerigó. Hirtelen szóhoz sem jutott a sok madár, tátva maradt a gső- rük. A vándorsólyom ocsúdott fel elsőnek. — Nicsak — mondta —, egy uborkamadár. Vagy netán egy nagyra nőtt szöcske? — Ne haragudj, de én nem ilyen madárra gondoltam — mondta a kisfiú. Erre huss elröppent a feketerigó. — Majd a jövő héten ügyesebb leszek — gondolta magában a feketerigó. — Gólyának festem magam. Úgy is lett. Eszébe sem jutott. hogy a gólya legalább tízszer akkora, mint ő. Ritkán látott a liget olyan vi- háncolást, mint amikor a gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé. — Gólya vagyok — mondta. Méghogy gólya? Talán golyhót akartál mondani! — mondta az igazi gólya és olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett hívni a mentőket. — Ne haragudj — mondta a kisfiú, de én nem ilyen madárra gondoltam. A feketerigó fél évre elbújdosott bánatában. Hiába jött a kisfiú, hiába keresett magának barátot. A kisfiú egyre szomorúbb lett. A feketerigó legalább olyan bánatos volt, mint a kisfiú, ha nem bánatosabb. Aztán egy fél év elteltével elhatározta, hogy újra próbálkozik. Egy teljes napig tanulmányozta a sárgarigót, úgy gondolta, hogy a sárgarigó a legszebb madár. A termetük is hasonlít, csak egyikük sárga, a másik pedig fekete. Sárgarigónak festette magát és megjelent a ligetben. — Nicsak, egy csodálatos sárgarigó — mondták. A kisfiú is ámulva nézte. — Ne haragudj, de én nem ilyen madárra gondoltam — szólalt meg végül. — Te valóban csodálatos madár vagy, de én egy másik barátra vágyom. Láttam valamikor egy madarat, fénylő, fekete volt a tolla és sárga volt a csőre. Azt hiszem, úgy hívják: feketerigó. Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja? A feketerigó keserves sírásra fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. — A feketerigó én vagyok— mondta. Ámulva néztek rá, alig merték elhinni, hogy ő az. — Istenem, de buta madár vagy te — mondta a kisfiú. És arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja magát. Lázár Ervin meséje nyomán Gyerekhumor — Óvó néni, én is táncolni akarok, mint a lányok — mondta egy négyéves kisfiú az óvodában. Az óvó néni megforgatta álló helyzetben, a gyerek nagy szemekkel ránéz, majd mondja: — He-he, ez olyan volt, mint a dugóhúzó! * A kiscsoportosok a tízórai után az udvarra indultak. Nagy pelyhekben elkezdett esni a hó. — Óvó néni, mikor csinálunk hókuszgolyót? * Ebédnél a jó étvágyú Dani szinte habzsolta a fasírozot- tat. Egyszer csak abbahagyta az evést, benyúlt a szájába és kitett valamit a tányérjára. — Miért nyúltál a szádba? — kérdezte az óvónő. — Csak kivettem a magját — felelte a kisfiú, miközben felmutatott egy darabka porcogót. Csillogó szemek ■■■■■■■■ Fotó: Bozsó Katalin írjatok mesét! ■ Kedves gyerekek! Mese- és történetírásra szeretnénk biztatni benneteket. Már biztosan nagyon sok mesét hallottatok és olvastatok. Talán már magatoktól is találtatok ki történeteket. Szeretnénk, ha le is írnátok ezeket és beküldenétek a címünkre. A legszebb , és a legjobb meséket közölnénk az újságban, a havonta megjelenő gyermekoldalon. Természetesen a legjobb meseírók könyvjutalomban részesülnek. Címünk: Új Kelet Szerkesztőség, 4400 Nyíregyháza, Árok utca 15. A borítékra írjátok rá: „írjatok mesét”
