Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-20 / 17. szám
1996. január 20., szombat Képzőművészet Hová lenek az amatőrök az Űszi Tárlatról? Művészet és közéletűség Horváth János a Magyar Képző- és Iparművészek Egyesületének, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének és a Magyar Festők Társaságának tagja, a MagyarTudomá- nyos Akadémia Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Művészeti Szekciójának elnöke. 1970 óta tanít a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola rajz tanszékén. Rendszeresen részt vesz az országos, illetve megyei, városi tárlatokon. 1970 óta körülbelül 15 önálló kiállítása volt, ebből nyolc Nyíregyházán. Legutóbbi önálló nyíregyházi tárlata 1993-ban volt. A nyíregyházi Őszi és Területi Tárlatok rendszeres résztvevője, többszörös díjazottja. Az 1995-ös Őszi Tárlaton a város egyik díját kapta. Közéleti ember. Azt vallja, az ember nem élhet egy közösségben úgy, hogy annak egyes problémáit nem vállalja fel. Feladatának érzi, hogy törődjön a fiatal és az amatőr képzőművészek gondjaival. Hozzá fordultunk kérdésünkkel: miért szűnt meg az amatőrök részvétele az Őszi Tárlatokon? — Nyíregyházán 1962-től rendeztek dokumentált tárlatokat. Az akkoriban itt élt képzőművészek közül 4 volt hivatásos és körülbelül 10—15 amatőr. Az Őszi Tárlatot minden évben megrendezték változatlan formában, ami azt jelentette, hogy a azon bárki részt vehetett. A hivatásos művészek és az amatőrök is szervezetlenek voltak. 1975-től a hivatásos művészeti csoport megerősödött, számuk a duplájára nőtt, és önálló, az Őszi Tárlattól eltérő kiállítást is szerveztek. Ezt területi, téli, illetve tavaszi tárlatnak is nevezték. így évente két nagy kiállítás is megrendeződött. Ez a folyamat 1989-ig tartott. A nyolcvanas években az amatőrök is szervezett keretek között kezdtek tevékenykedni, egyesületet hoztak létre. Az Őszi Tárlatot elsősorban már csak az ő részvételükkel szervezték, nem vett részt rajta minden hivatásos művész. 1980—90 között több amatőrből hivatásos lett, és a városba költözött — részben Erdélyből, részben az ország más részeiből is — számos hivatásos művész. Nyíregyházán jelenleg körübe- lül 30 hivatásos művész él. Az aktív amatőrök száma csökkent. 1988-tól kezdve az Őszi Tárlat részvételi aránya meglehetősen bizonytalan volt, mert a két csoport nem vállalta az együtt szereplést. 1992-re teljesen megszűnt az Őszi Tárlat. Sem a hivatásosok, sem az amatőrök nem szervezték, a hivatalos szervek pedig elfeledkeztek róla. 1992-ben a Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Szekciója vállalkozott arra, hogy feltámassza a Magyar Képzőművészek Országos Egyesületének tárlatát Őszi Tárlat néven. Ezen csak az egyesület tagjai vehettek és vehetnek részt azóta is. A mindenkire vonatkozó, amatőröket is befogadó tárlat szervezése elmaradt. Az amatőrök egyesületet alakítottak, sőt, 1993-ban létrejött a vizuális és esztétikai népfőiskola, amely megpróbálja újra elindítani az amatőr mozgalmat. De az elmúlt két évben a nyári táborok kivételével év közben kiállítást a passzivitás miatt nem tudtak megszervezni. A megyei jogú város nem összemosva, hanem minden érdeklődő csoport számára rendezett körülmények között erre lehetőséget adna, természetesen öntevékeny kezdeményezés esetén. Az MTA Művészeti Szekciója és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete tárgyal, és koncepciót nyújtott be a város és a megye részére az egyesületi és a minden polgárt érintő általános tárlatok szervezésének igényére. D. E. (Fotók: Racskó) UJ KELET Egy új nap mindennél többet ér Egész életemben tudtam, hogy két dolog érdekel igazán: a rajz és az olvasás. Nekem nagyon szép gyermekkorom volt, és igazán most értettem meg, milyen fontos is ez. Akkoriban még nem volt televízió, egész nap játszottunk a szabad levegőn, este pedig a szobában hallgattuk, miről beszélgetnek a felnőttek. A kiegyensúlyozott, szeretetteljes gyermekkor egész életre elég optimizmust ad az embernek és képessé teszi arra, hogy jó emberi kapcsolatokat építsen ki. Emlékszem első tollrajzom- ra még az általános iskolából. Az volt a címe: Favágók. Ez az, ami engem mindig elkísér: az erdő, a természet szeretete. A művészet aztán különböző mindennapi teendők és okok miatt egy kicsit háttérbe szorult, csak harmincegy éves koromban kezdtem el újra intenzíven rajzolni. Ekkorra a gyerekeim már elég nagyok lettek ahhoz, hogy éjszaka dolgozhassak. Művészetértő barátaim is ösztönöztek erre: 1984-ben megszereztem a művészeti alaptagságot, és még ugyanebben az évben önálló kiállítással is jelentkeztem. 1991-ben részt vettem A nők a képzőművészetben címmel megrendezett közös kiállításon a washingtoni Wetherholt galériában. Az unokanővéremnél voltam látogatóban Amerikában, és ő hívta fel a figyelmemet egy újságcikkre a New York Times-ban, melyben a kiállítást hirdették. Elmentünk Washingtonba, és megérdeklődtük a feltételeket. A képeket már itthonról küldtem ki. Ha Amerikában maradok, most talán bombáznának megrendelésekkel. De nekem itt van a családom, a barátaim, az életem. Nem vagyok politikus alkat. Engem a kozmikus világ fog meg, a természet, nem az épületek, a konstrukciók, az emberi dolgok. A természet, és benne az ember, az emberi kapcsolatok. Mindig innen indulok, és eljutok vele olyan összefüggésekig, melyek érdekes módon az emberi kapcsőlatokban is jelen vannak. Soha nem az előtérrel, mindig a mögöttessel mutatom meg, hogy mit fedeztem fel ebben az összefüggésben. Ehhez hozzátartozik, hogy a lét és a tudat kérdésein soha egy percre sem szűnök meg gondolkodni, és valami borzongatóan nagy körforgást érzek ezekben. De ez nagyon nehéz, és ezért úgy vagyok vele, mint a mindennapi kötelességeimmel: egy ponton elkezdtem, és a többi már innen következik. Ilyenkor télen arról áhítozom, hogy megragadjam az ihlet pillanatát, ami számomra leginkább nyáron érhető el. A legfontosabb — de minden emberre értem —, hogy szeressen élni, én pedig sajnálom, hogy annyit már nem fogok, mint eddig. Mindennél többet ér egy új nap. H. Németh Katalin grafikusművész monológját lejegyezte: Debreczeni Edit A Balogh család magángalériája Van egy ház Mátészalkán, az Északi lakótelepen, amely magára vonja azoknak a bátraknak a figyelmét akik lemerészkednek az esős időben feneketlen sártengerré változó utcába. Faragott kerítésdeszkák, szám szerint 380, de nem akárhogyan faragónak, és hasonlóan míves garázsajtó az első szembeötlő plusz, amit az épület hordoz. A garázsajtón csak ritkán megy be autó, egy ideje már inkább látogatókat vár, olyan embereket akik érdeklődnek a faragás iránt. Minden, ami itt és a lakásban látható, a berendezés és a kiegészítő tárgyak, a házigazdák, Balogh András és Balogh- né Béres Györgyi munkái. Minden darabnak saját története van. Az előszobába lépve a valamikori tulipános ládák mintájára készült állószekrények fogadják a betérőt, amelyekben sapkákat, táskákat tartanak, mert a népi hagyományok szerint készült bútorok itt nem kiállítási darabok, hanem használati tárgyak. Hat szék és lóca tartozik az ebédlőasztalhoz. Mindegyiken rajta van aforgó- rozettának nevezett minta, a székely napszimbólum, amelyet szinte minden faragáson megtalálhatunk. A lóca és a három szék egy szál késsel készült, de a minták mélysége, szélessége milliméterre egyezik! Az ebédlőszekrény Balogh András tervezése, és kiváló példa arra, hogyan lehet a népművészetet mai használati tárgyakon alkalmazni. Mindössze csak más mint amihez a szemünk szokott. Györgyi a fizikai terhelés miatt nem bírja a gépi famunkát, ez a férje dolga. Előkészíti az anyagot, felesége pedig életet lehel beléjük. Faragott bölcső áll az első emeleti lépcsőfordulóban. Egy év alatt készült el, ez volt az első vésős famunkája a ház asszonyának. Ez sem (csak) dísz, élete első szakaszát ebben töltötte a család szeme fénye, Györgyike. Most már pihen a bölcső,jó lesz majd az unokáknak. Vásárosnamény- ban készült egy kiadvány a beregi fafaragásról „A bölcsőtől a koporsóig” címmel, annak címlapját ez a bölcső díszítette. Legjobban a Balogh család fába faragott arcmása ragadott meg. Nem portrék ezek, hanem szimbólumok. Három alak, három ember. Középen van a kis: lány, ezt a nő szimbóluma, a tulipán mondja el az értő szemnek. Ez a tulipán még nincs kinyílva, hiszen fiatal még Györgyike. Lent, a tulipán alatt egy menyasszonyi fátyol utal a jövőre. Mellette áll Balogh András fába álmodva. Mint 45 éves, ereje teljében levő férfi, ő a teljes forgó- rozetta, az abszolút napszimbólum. Alatta van a szív, a „ tökös”, a férfi jelképe a népművészetben, amely úgy van megbontva, mintha egy ingnyak lenne. Legszélén áll Baloghné Béres Györgyi, ahogyan saját magát látta. Felül aforgórozetta, egy konty, alatta pedig egy középállásban levő tulipán. Ez O. A polcon csont- és famunkák sorakoznak, köztük egy nagyon szép, szürkemarha szarvából készített kürt. A fal mellett áll a munkaasztal néhány megrajzoltfalappal, amelyekből trófeatartó lesz. Ezek megrendelésre készülnek. Szerte a világon megtalálhatók Baloghné Béres Györgyi munkái, fa- és csontfa- ragványok, bútorok, fűszertartók, puskaagyak. A garázsban falon, fal mellett és mindenütt faragványok sorakoznak, ez a magángaléria. Üvegtetejű vitrinekben díjnyertes munkák, például a ló farokszőréből fonott, zsűrizett díszeket, egyházi kegytárgyakat tekinthet meg bárki, aki kedvet kap rá. Mindössze annyit kell tennie, hogy a mátészalkai művelődési központban vagy a Balogh lakás 44/310-572- es telefonszámán jelezze látogatási szándékát. Várnak gyerek- csoportokat, öregeket és fiatalokat, mindenkit, akit érdekel a faragás és többet szeretne kapni múzeumi élményeknél, mert ebben a galériában mindenki találkozhat a XX. század végének élő magyar népművészetével. Itt a kész munkákon kívül láthatják az érdeklődők azt is, hogyan készülnek a faragványok, megtudhatják, hogy ezeknek a tárgyaknak nem feltétlenül csak múzeumokban van helyük. Dojcsák Tibor Élő magyar népművészet
