Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-02 / 1. szám
Utószilveszteri sport UJ KELET 1996. január 2., kedd / Uj létesítmények Az új év közeledtével egyre jobban kirajzolódnak az idei létesítményfejlesztési elképzelések. Örvendetes, hogy a millecentenárium évében sok új sportpálya építését tervezik. Ezek közül a legérdekesebb a nyíregyházi Városi Stadion átépítése. A tervek szerint még januárban elkezdődnének a munkálatok. Ismert, a stadion területén lévő teniszpályák száma évről évre növekszik, viszont a rohamosan emelkedő igényeket így sem tudják kielégíteni. Ráadásul egyelőre csak salakpályák állnak a teniszkedvelők rendelkezésére,.ezért ezután csak füves pályákat építenek. Mivel a futballpálya felülete nincs kellőképpen kihasználva, itt létesítenék a pályákat. A beruházás nem igényel túl sok befektetést, hiszen a fűfelületen keresztben legalább hét teniszpálya festhető fel, csak a hálótartókat kell majd a jó idő beállta után elhelyezni. Ha már egy ilyen stadion rendelkezésre áll, azt, természetesen, ki is kell használni. Ezért a beruházók felvették a kapcsolatot a Wimbledoni Tenisz Clubbal, hogy minden második évben Nyíregyházán rendezzék világhírű teniszversenyeiket. A hírek szerint az angolok gondolkodnak az ajánlaton, de azt még nem döntötték el, hogy már idén vagy csak ezután jöjjenek a megyeszékhelyre a világ legjobbjai. A legjobban érintett, az NYFC csapata, tudomásunk szerint nem ellenzi az átépítést, viszont cserében egy új futball- stadionra tartanak igényt. Az elképzelések szerint a megye- székhelyi futballisták az ősi székhelyt, a bujtosi pályát szemelték ki, ahol az akasztói stadionhoz hasonló létesítményt építenének. A támogató egyetlen feltételhez kötötte a tervek megvalósítását: a klubnak fel kell jutnia az NB I-be. Ha ez nem sikerülne, akkor sincs gond, hiszen ebben az esetben három helyen is szívesen látnák őket albérletben. így egy nagy nyíregyházi klub vasútállomás melletti pályáján vagy a szomszédos gyógyszergyári városban is. Szerkesztőségünk legfrissebb értesülése szerint a harmadik megyei másodosztályú klub képviselői is felajánlották segítségüket. Örvendetes, hogy fedett létesítmény is készülhet Nyíregyházán. A városi önkormányzat egyik ülésén felvetődött, hogy egy ősi magyar sportág, a hoki nem kap rangjának megfelelő támogatást. A képviselők nyomban döntöttek, a Bujtosi Szabadidő Csarnok melletti teniszpályákat megszüntetik (a stadionban úgyis épülnek újak), és azt itt építendő jégpályát befedik. Nagy előny, hogy a múlt rendszer távolbalátó beruházóinak köszönhetően a lelátó már elkészült. *** Sajnálattal vettük tudomásul, fedett uszoda építésére lenne ugyan igény, de az az olimpia évében már nem valósítható meg. A munkálatokat várhatóan decemberben kezdik meg. Az építkezést az a tény is akadályozza, hogy az az iskola- épület, amelynek helyén az uszoda elkészülne, korábban egyházi tulajdonban volt, s egyelőre nem lehet tudni, a volt tulajdonosok igényt tartanának-e az uszodára. Ha nem, akkor kár lenne felesleges beruházásokkal a városi kasszát terhelni. Tudomásunkra jutott, hogy a fejlesztési elképzelések nem légből kapottak. Az anyagiakat egy tehetős nyíregyházi vállalkozó biztosítaná. Természetesen nevét nem kívánja nyilvánosságra hozni, nehogy az APEH idő előtt vizsgálatokat kezdeményezzen ellene. Nevének teljes eltitkolására és a források igazolására már elkészültek a tervek. Állítólag már most az Objektív birtokában van egy olyan videokazetta, amelyből kiderül, a következő, rekordösszegű, több milliárd forintos lottóötös szelvényén feladóként Nyíregyháza város szerepel; a polgármester asszony és a sportkedvelő alpolgármesterek aláírása is látható a felvételen. A JÖVŐ ÉV SPORTRENDEZVÉNYE A hírek szerint egy nemzetközi érdekeltségű magyar bank, amely a legkisebbek közül a legnagyobbnak tartja magát, már hozzájárult a tervekhez, és vállalja a szponzorálást. Jövő nyáron Nyíregyházán rendezik meg a gerelyhajítók világgáláját. A nagyszabású, több napig tartó verseny megrendezésére az ifi Eb bírói kara testületileg és önkéntesen jelentkezett. Azt is jelezték előre, fáradozásukért csak a bank jelvényével díszített szalmakalapra és egy esőkabátra tartanak igényt, hiszen a ruhát már tavaly megkapták. Az már biztosnak látszik, hogy a kezdődobást az ismert pénzintézet megyei igazgatója hajtja majd végre. Carl Olaf Hómén, az EAA elnöke jelenléte még bizonytalan, legutolsó nyíregyházi repülőútja ugyanis kicsit megviselte, akkor — mint ismert — a pilóta a betonszalag helyett a kicsit rázós, zöldellő rétet választotta a leszállás helyszínéül. Bábel tornya óta nehezebb... Szilveszter nemcsak a számvetés ideje, ez az az időszak — és ez talán még az új év második napján is tart —, amikor — úgymond — lazábbra vehetjük a figurát, olyanról (és úgy is) írhatunk, amiről (és ahogyan) azt máskor nem tesszük. Ezen oldalunk is ezen gondolat jegyében született. Meghökkentő híreket, történeteket olvashatnak — például az NYVSC és a Wimbledoni Tenisz Club kapcsolatáról —, egyesek valósak, mások a képzelet szüleményei, bár valóságmagot egyik írás sem nélkülöz. Az alábbi kalandos történetek — ha úgy tetszik: sztorik — arra is rávilágítanak, hogy a sport alkalmanként melyik arcát fordítja a média képviselői felé. A magnó, amely nem „ért” németül Az újságírás és a számtan Atlétikai ifi Eb, utolsó nap. Elmúláshangulatom van, így rohangálok. Merthogy rohangálni, azt kell! Perzselően süt a nap, az agyvizem is felforr, mégsem ettől... Interjút készítek a 10 000-es női síkfutás egyik német résztvevőjével, Sylvia Nussbeckkel. Fotós kollégámmal, Bácsi Krisztiánnal már amúgy is mindennapos vendégek vagyunk a németek hadiszállásán, Sylviát könnyen megtaláljuk, és úgy, hogy még a beszélgetés — riportermagnót használtam — is simán lemegy. Én a szerkesztőségbe sprintelek vissza, ugyanis délután kezdődnek a döntők, arról már tudósítanom kell. ...és hallgatni kezdem a felvételt. Sistergés, sustorgás, zörejek minden felől és — mellékesen — igen halványan szavak is kivehetők. Hiába tekerem oda-vissza, próbálkozók hasonfekve-fejenállva, nem haladok az egyről a kettőre. Mintha nem is lenne felvétel. Anélkül pedig igencsak megrövidülne az írás. Interjú sehol, a döntők pedig kezdődnek! Tehát (kénytelen-kelletlen), irány a Városi Stadion! Arról már le is mondok, hogy az írás a másnapi (hétfői) számban benne legyen. Eldördül a startpisztoly, zajlanak a finálék küzdelmei. Aztán négy körül — menteni a menthetőt mottóval — döntök. Elviharzok a némettanáromhoz, vajon ő mit tud kihámozni a nem éppen kristály- tiszta hangzású felvételből. Nem járok sikerrel, nem alkalmas neki az időpont. így hát, vissza a stadionba, majd az utolsó szám, a nap — és egyben az egész verseny — végeztével a szerkesztőségbe, megírni a tudósítást. Aztán még este nyolckor ismét ott termek remélt megmentőmnél (mivel a másnap megint nem lenne jó neki, míg én harmadnap már Balatonon vagyok...). Pár szófoszlánnyal többet elcsíp belőle, mint én, valahogyan, csűrve-csavarva a szalagot, minden lényegeset kihámozunk. Az interjú tehát — teljes terjedelemben — megszülethetett. Egyébként azóta sem hagyott cserben a magnóm. Persze, ha az anyanyelvén szólnak hozzá... Zaglebie Lubin—Kisvárdai SE, EHF Kupa női kézilabdamérkőzés előtti nap, november 10. Kiküldött tudósítónk, Koncz Tibor izgatottan várja a hívást szerkesztőségünkből, hogy elregélhesse első benyomásairól és a mérkőzés esélyeiről szóló mon- dókáját. Mi pedig egy 12 számjegyes kombinációt kapunk: ezen a telefonszámon próbálkozzunk, és kérjük a 307-es szobát. Jó tanácsként annyi még elhangzik, hogy a szállodaportással nem muszáj lengyelül társalogni, oroszul és németül — szerencse, hogy mindkettőből vizsgáztam — is jó esélyünk van. Elérkezik az előzetesen megbeszélt délután 3 óra, itt az ideje, hogy hívjuk emberünket. A kézilabda-speci- alista Fullajtár András kollégánk szaporán nyomkodja is a gombokat, már majdnem kicsörög a telefon, amikor megkérdezi: — Ezen a számon, ugye, magyarul kell beszélni? — Amennyiben Lengyelországban magyarul beszélnek, igen... — válaszolom. „Fuli” arcán tanácstalanság, gyorsan megragadom a kagylót. A jó tanácsot figyelmen kívül hagyva előveszem gyér szlováktudásomat — gondolván: az talán jobban hasonlít a lengyelre, mint az orosz —, és köszönök. —Dobry den! Elrebegem, melyik szobával szeretnék beszélni, ám nincs szerencsém. — Nincs ott senki, bementek a városba...— igazít útba egy női hang. —És mikor érkeznek vissza? —- Majd négy órakor! — hangzik a — szlovákhoz és az oroszhoz képest—furcsa kiejtésű, de még érthető válasz. Semmi gond, már az is félsiker, hogy megtaláltuk a közös nevezőt — gondolom. Négy órakor ismét kicseng a szálloda telefonja. Ismét elgagyogom, kivel szeretnék beszélni (ki vagyok), azonban most is hiba csúszik a számításomba. — Még most sincs itt senki. majd hatkor! — kapom a választ. Kezd komolyra fordulni a dolog, az anyagot még be is kell, írni, kijavítani, betördelni, a lapzárta közeledik, és mi van (mi nincs?!), ha a hat órából, legközelebb 8 vagy 10 lesz?! — Korábban nem érnek vissza?-—Nem hiszem... Patthelyzet. Mi mást tudunk tenni, mint várni?! Lehet, hogy nem is lesz tudósítás? És ekkor megszólal a telefon... a vonalban Koncz Tibor! — Miért nem hívtatok?! Már itt várok egy órája! — von kérdőre a csodálkozó és kissé ingerült hang, miközben márkában ketyegnek a másodpercek. —Hívtunk a 307-esen, persze, hogy hívtunk, de a portás... — Akkor, jó. Kérd a 312-est, ugyanis abban vagyok... A kis számtani kalamajka után a 312-es szobával próbálkoztam. Első szóra megkaptam. A tudósítást is... Lejegyezte: Csiky Nándor Magyar a magyarnak: tudsz magyarul? Szlovákia—Románia Ebselejtező mérkőzés, Kassa, november 15. Rendőrök, biztonsági emberek szép számmal. Na, meg aztán cirkálnak a már továbbjutónak számító románok szurkolói és a hazaiaké. Az akkreditációs központig viszonylag simán eljutok, de még ezt az akadályt is sikeresen veszem. Az egyik román vendégnek pergő nyelvű, angolul perfekt hos- tess-kisasszony fordít. Angolul, persze, nem tudok, csak szlovákul lehet esélyem nála (vagy még úgy sem...). Mindenesetre — a magyar toliforgatók száma egyébként a fehér hollókéval vetekedett — az illetékes személy konyított a magyarhoz, ez megkönnyítette a dolgomat. Még azt is elmagyarázta, hol tudok telefonálni vagy faxolni. Ez tette a bogarat a fülembe: megpróbálok adni valamit a másnapi (csütörtöki) számba. Elégtelen nyelvtudásommal annyit értetek meg, hogy Magyarországra szeretnék telefonálni, és még az is világos, fizetni kell érte. De hogyan? Bizonyára ennek feltételeit, lehetőségeit magyarázzák, de a fonalat már valahol korábban elvesztem. Már vagy öt perce görcsölök, amikor belátják, így semmire sem megyünk (én meg azt láttam be: nem kellett volna idejönnöm...). így hát az angolt ajánlják. Erre én németre váltok. Az együttműködés csak nem akar gyümölcsözővé válni. Az ügy megfeneklett— gondolom. Ekkor veti fel az egyik idősödő hölgy a magyart (akivel percekig szlovákul próbáltam megértetni magam), és ugyanazzal a lendülettel hirtelen magyarul kezd beszéni. Zavarom és egyben örömöm akkora, hogy szlovákul vágom rá: samozrejme (természetesen)! Na, tessék! Ezek után mondják még, hogy nem világnyelv a mienk! A Ferencváros—Grasshoppers Bajnokok Ligája-találko- zóra kollégámmal fotóriporteri minőségben szándékozom bejutni (mivel újságírónak csak egy akkreditációt adnak, az pedig az övé). Az ellenőrzés, persze, hatalmas. Rajtam a Champions League feliratú fotósmellény díszeleg számmal, emblémával, így evickélünk a bejárat felé. Ellenőrzés! Kinyitom „fotóstáskámat” (még csak nem is hasonlít rá), engedve a biztonságiak kérésének. Van abban mindenféle papír meg jegyzetfüzet, de fényképezőgép még véletlenül sincs! Mindegy, az „útonálló” erre nem jön rá, tiltott holmit nem talál, így mehetek. Fotósként — gép nélkül. Elvégre mondvacsinált fotó- riporternek nincs is ilyesmire szüksége...
