Új Kelet, 1995. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-09 / 289. szám
8 1995. december 9., szombat Hétvége UJ KELET „Sokat gondolkoztam azon, milyen anya az ilyen” Egyedül nevelem a lányomat Kint sűrű pelyhekben hull a hó, a szobában viszont a radiátor duruzsolva ontja a meleget. A hangulat kicsit már az ünnepeket idézi. Az ablakban Mikulás-csomagok sorakoznak, a hatéves Diana pedig színes papírláncot ragasztgat. — Volt egy kis hőemelkedésem, és a hasam is fájt tegnap este, így ma nem kellett oviba mennem — újságolja boldogan. Édesapja ránevet, majd forró teát hoz, hogy a kislány beve- hesse gyógyszereit. — Fogadja minden elismerésem. Anyában is ritka az ilyen gondos, hát még apában. — Az elmúlt évek alatt megtanultam, hogy mindenben egyedül kell döntenem. Hiszen míg együtt voltunk a feleségemmel, addig sem nyújtott túl sok segítséget a gyermeknevelésben... Hosszú történet ez... — Fia nem túl terhes, elmesélné mégis nekem? —Alapjában véve nincs ebben semmi különleges. De ha magát érdekli?! Gimnázium után a műszaki egyetemre jelentkeztem, amit később sikeresen el is végeztem. Harmadéves voltam, amikor a fővárosban megismerkedtem Marikával. O nem járt iskolába, egy étteremben volt felszolgáló, ahová a haverokkal gyakran betértünk. Nem mondhatom, hogy szerelem volt első látásra, mert ő szívesen kacsingatott mindenki felé. Ám egy házibuli után úgy éreztem, nélküle teljesen üres az életem. Fülig bele estem. Édesanyám szívből örült annak, hogy szerelmes vagyok. Csak azt nem árultam el neki, hogy Marika pincérnő. Később persze erre is fény derült, de a családom abban reménykedett, hogy kapcsolatunk hamar végetér. Tulajdonképpen nem a lány megjelenésével vagy modorával volt a gond, hanem szüleim úgy szűrték ki a közös beszélgetésből, hogy elég lazán veszi az életet. Szerelmem azonban nem ismert gátakat. Bár azzal én is tisztában voltam, hogy Marikának voltak kapcsolatai már előttem is, úgy gondoltam, ennek egyszer s mindenkorra vége. így aztán a születésnapjára karikagyűrűvel leptem meg. Itthon persze jó ideig nem szóltam a dologról. A vonaton mindig lehúztam a gyűrűt, és gondosan elrejtettem. Közel fél évig őriztük a titkunkat. Aztán a diplomaosztó után apám nyíltan megkérdezte, mik a további terveim. Állást kaptam a városban, így nem volt miért ingáznom Pest és Nyíregyháza között. Végre egy közös vacsora után bejelentettük az eljegyzésünket. Anyámék aránylag higgadtan fogadták a hírt. Csak azt kérték, hogy megismerkedhessenek Mari szüleivel még az esküvő előtt. Kénytelenek voltunk bevallani, hogy szerelmem soha nem látta az apját, és az anyjával sem tartják a kapcsolatot. Ettől aztán anyám teljesen összeomlott. O csak kereknek és szépnek tudta elképzelni a családi életet. Bár Mari néha panaszkodott, hogy fél, nem felel meg a családi elvárásoknak, én erre mindig azt feleltem, hogy ha engem szeret, akkor semmi baj nem történhet. Probléma csak egy volt. Nem talált magának munkát, így Pesten nem akarta feladni az állását. Én viszont ragaszkodtam ehhez, még akkor is, ha tudtam, esetleg hónapokig egy fizetésből fogunk megélni. Szerintem ő inkább a barátait nem akarta otthagyni. Finoman megmagyaráztam neki, hogy ha engem válsztott, akkor mellettem a helye. Felajánlottam neki, hogy teljes mértékben támogatom azt is, ha tovább akar tanulni, ő azonban nem nagyon lelkesedett az ötletért. Szüléimét megkértem, hogy ne szóljanak bele az életünkbe, s így néhány próbálkozás után felhagytak azzal, hogy átneveljenek minket. Ma már tudom, hogy sok mindenben igazuk volt, s bár hallgattam volna rájuk. Eleinte albérletben laktunk, de én már akkor nagyon szerettem volna, ha gyerekünk születik. Nejem azzal érvelt, hogy bérelt falak közé nem szül. Három év után azonban tudtunk venni végre egy használt lakást és a feleségem is talált munkát. Lassan berendezkedtünk, s úgy láttam, épp itt az ideje, hogy családunk legyen. Párom azonban mindig talált valamilyen kifogást. Már éppen kezdtem megunni az állandó huzakodást, amikor bejelentette, hogy gyereket vár. Nagyon boldog voltam, ő azonban nem lelkesedett túlzottan. Azzal érvelt, hogy huszonhat évesen még nem elég érett az anyaságra. Mindent eltűrtem neki, s reménykedtem, a gyerek majd megváltoztatja. Kértem, hogy maradjon otthon, nehogy valami baja essen munka közben. Rengeteg munkát vállaltam magamra, csak hogy mindenünk meglegyen. Kilenc hónapi várakozás után szépen és egészségesen megszületett a kislányunk, Diana. Marinak is tetszett a csöppség, de nem mondhatom, hogy túl gondos anya lett volna. Ha éjszaka felsírt a baba, általában én keltem fel tisztába tenni, megcumiztatni. Anyá- ék előtt persze mindig olyanok voltunk, mint egy igazi, boldog család. Ám egy idő után szüleim is átláttak rajtunk. Néha elég keményen rápirítottak Marira, s ő ilyenkor napokig játszotta a sértődöttet. Néha még a poharat is megemelgette bánatában. Én azonban mindent megbocsátottam volna neki, ha rendesen törődik a picivel. A gyerek azonban nem érdekelte különösebben. Aztán történt valami, amit már nem tudtam megbocsátani. Diana bölcsődébe került, ő pedig visszament dolgozni. Viszonyt kezdett az egyik munkatársával, s nem is akarta eltitkolni előttem. Anyámék elvitték néhány napra a babát, de ez idő alatt sem sikerült rendezni a viszonyunkat. Egy péntek délután, mire hazamentem, ő már nem volt a lakásban. Csak egy levelet hagyott, melyben közölte, hogy a gyerekről lemond a javamra. Én nem tettem semmit, arra vártam, hogy majd visszajön. Ám legközelebb már csak a válóperes tárgyaláson találkoztunk. Minden simán zajlott, semmit nem akart megtartani. A lakás neki járó feléről is lemondott a lányunk javára. Mint ahogy megfogalmazta, semmi mást nem akart, csak végre szabadulni ebből a börtönből. Hát neki csak eny- nyit jelentett a házasságunk? Azóta is gyakran megkérdem magamtól, vajon milyen anya az ilyen? Kiskutyát szeretnék Engedelmességre nevelés A behívás pórázon történő gyakorlásáról már írtunk az elmúlt héten. Most ugyanezt ismételjük meg, csak szabadon. Ez a gyakorlat a kutyanevelés alfája és ómegája. Egyébként, aki látott már kutyáját kétségbeesetten kergető gazdát, azt aligha kell meggyőzni arról, mennyire fontos, hogy a kutya hívójelünkre bárhonnan minél hamarabb visszajöjjön hozzánk. Ezt legokosabb olyan területen gyakorolni, ahol nyugodtan szabadon engedhetjük négylábú barátunkat anélkül, hogy bármilyen veszélynek kitennénk. Első lépésként a „marad” vezényszót kell belesulykolni a szőrös kis buksiba. Erről már tettünk említést egy korábbi írásunkban. Fontos azonban, hogy a kutya akkor is a helyén maradjon, ha nem lát minket. így nyugodtan magára hagyhatjuk akkor is, ha belépünk vásárolni. Ezt úgy gyakorolhatjuk a legkönnyebben, ha leültetjük a kutyát, s mi eltávolodunk tőle néhány lépést, majd elbújunk egy autó vagy fa mögé. Várjunk néhány másodpercet, majd sétáljunk visza a kutyához és dicsérjük meg. Ha ez a feladat már jól megy, megpróbálkozhatunk a póráz nélküli behívással is. Leültetjük a kutyát, majd eltávolodunk tőle. Megállunk, és „lábhoz igazodik” vezényszóval és a tenyerek combhoz ütésével magunkhoz hívjuk a jószágot. A gyakorlatot másképpen is elvégezhetjük. Küldjük előre a kutyát, majd rövid idő múltán a már említett vezényszó és mozdulat használatával visszahívjuk. Naponta háromszor tízperces gyakorlás ajánlott. S most, a két konkrét „ta- nulnivaló” után beszéljünk egy kicsit a kísérő gondolatokról. Kölyökkutyánk jellemének formálgatása közben soha ne felejtsük el azt az alapvető különbséget, mely az ember és a négylábú világa közt van. A kutya, ellentétben az emberrel, a szagok világában él, s az orrával „gondolkodik”. A szaglóérzéke teszi engedelmesé. Sok esetben hasznosítani tudjuk a szaglást. Ha például egy alapos szaglást engedünk kutyánknak, az ismeretlen „illatból”, meggyőződhet annak ártalmatlanságáról, illetve veszélyéről. Utalhatunk az ízlésre is, ha valamilyen jó falattal jutalmazzuk az állatot, vagy ha bizonyos rossz szokásokat kell leépítenünk. A tapintóérzék közvetíti a kutyus számára a jutalmat és a büntetést, valamint segítséget nyújt bizonyos feladatokra való kiképzésben. Nekünk azonban az olyan érzéki benyomásokra kell támaszkodnunk, amelyeket a hallása és látása közvetít számára. A kutya befolyásolásában ugyanis fő szerepet a mozdulataink és a hangunk játszik. A kutyát „elbűvöli” a pillantásunk, szavaink pedig parancsokat és tilamakat, dicséretet és szidást, figyelmeztetést vagy büntetést közölnek vele, a hangjelzések és a kézjelek pedig kiegészítik azokat. Az emberi tekintet hatalmát és a hang befolyását nem szabad lebecsülni. Egy jó tanító éppen ezekkel hathat a büntetés minden egyéb eszköze nélkül is. A parancsszavakat mindig ugyanazzal a hangerővel és hanghordozással kell kiejteni, mert a kutya ténylegesen nem érti meg a szavak értelmét, füle azonban hozzászokik a szavak hang- súlyozásához. Az egyes parancsszavak legyenek rövidek, világosak és egymástól jól megkülönböztethetők. Minden vezényszót nyugodtan és normális beszédsebességgel kell kiejteni, hisz a túl hangos vagy ordító parancsok megzavarják a jószágot. Az egyik legjobban bevált megkülönböztető jel a füttyszó. Ez a hang mindig elég jól eljut a kutyához, s mi személyes hangsúlyt is bevihetünk a füttybe. A kéz- vagy karjelekkel adott parancsok végrehajtása mindig a megvilágítástól és távolságtól függ. Bizonyos feladatoknál megkönnyíthet- jük a végrehajtást, feltéve, ha mindig ugyanazokat a mozdulatokat használjuk. A tény- eges vezényszavakon kívül helyes, ha kiválasztunk magunknak bizonyos bátorító és figyelmeztető szavakat és hangokat is. Ilyen lehet például a jól van!, gyorsan!, to- vább-tovább!, okos vagy... (folytatjuk) Üdvözlettel Radvánszki Marikának sok boldog születésnapot kíván- nak szülei, nagyszülei és nagybátyja A Hétvégé oldalait írta és szerkesztette: Sikli Tímea
