Új Kelet, 1995. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1995-11-10 / 264. szám
UJ KELET Állatvilág 1995. november 10., péntek 7 Egyszer minden véget ér... Ma sem tudom pontosan, hogyan kezdődött, de valahogy úgy történt minden, mint a mesében. Egy kiállításon megláttam egy aranyos rottweiler kölyköt. Mikor beköltöztem első önálló lakásomba, azonnal a kutyavásárlás mellett döntöttem. Sem a fajtához, a kiválasztásához, a tartásához nem konyítottam, de amikor a kis gombócot hazavittem, akkor valami teljesen új és érdekes világ tárult ki előttem. Mint valami lelkes kamasz, bújni kezdtem a szakkönyveket, beiratkoztam a kutyaiskolába. Totóval számtalan közös élményünk volt, sok aranyos és veszélyes helyzetet éltünk együtt át. Volt, hogy megmentette... talán az életem, s volt, hogy én mentettem meg az övét. Sokat jártunk a négylábúak iskolájába, és előbb- utóbb sikeresek lettünk. Gyönyörű munkát mutattunk be, és amikor fiatalokat, kezdőket oktattam, a szünetekben mi ketten mindig bemutattuk a pályán, mit is várunk el társainktól. Szóval szinte minden pillanatunkat együtt töltöttük, és életem legszebb élményeit, elismerését általa kaptam, s mellé természetesen szere- tetet, szolgálatot, hűséget és áldozatkészséget. Egyszercsak azonban törtont -,-cilcvmi... Nagyot kirándultunk, és ami- Kor a nlráról hazaértünk, Totó lefeküdt, de már felkelni néni' tudott. El vittem az állatorvoshoz. KkjeriüTTsúlyos csípőízületi dysplasiában szenved, és olyan rossz állapotban van, hogy csontja szinte használhatatlan. Az állatorvos esetleges elaltatásról szóló mondatai elszálltak a füleim mellett. Családtagokat nem altat el örökre az ember. Műtét mellett döntöttünk, és az egyik oldalát nemsokára sikeresen megoperálták. Az első napok szörnyűek voltak, hiszen nem tudott menni, és valami fájdalom volt látnom, hogy ez az erős, rendíthetetlen kőszikla ennyire kiszolgáltatottá vált. Idővel kis zacskókban apró súlyok kerültek a gyógyuló végtagra, hogy emelnie, használnia kelljen a lábát, és lassú sétákat tettünk a kora tavaszi időben. Lassan eljutottunk odáig, hogy a második műtét következhetett, amikor súlyos kór támadta meg. Leukózist kapott, és a betegség fájdalmas, kellemetlen, megrázó tüneteivel együtt áiw szinte napról napra sorvadni kezdettCFelkerestem egy ismerős állatorvos barátnőmet, aki megpróbálta a lehetetlent. Ám nem tudta, nem merte megmondani, hogy Totó menthetetlen. Egyszer csak szembesülnöm kellett azzal, hogy nincs tovább. Barátnőm nem vállalkozott az elaltatásra, így egy kollégáját kérte meg. Hazamentem, és aznap este már csak a süket, értelmetlen csend és a csodaváró fohászkodás maradt egyetlen társam. De csodák csak ritkán történnek... Másnap reggel hátramentem a kertbe. Kerestem egy csöndes, árnyékos helyet, és megástam Totó nyughelyét. Ám nyitva felejtettem a kertkaput. Totó leballagott hozzám és belenézett a sírba őszinte érdeklődésével. Ahogy a szemébe néztem, fájdalom, szégyenkezés, őrült szeretet és rengeteg csapongó gondolat örvénylett bennem, mit is tehetnék, hogy ez ne történhessen meg... Fölsétáltunk a házba és a nap további részében valami vak szeretettel és beletörődéssel várakoztunk. Megérkezett a doktor. Totó illendően köszöntötte, majd leült elém. Magamhoz szorítottam a testét, míg a tű a bőre alá szaladt. A következő néhány perc kiesett az emlékezetemből. Csak az maradt meg, hogy tehetetlen fájdalmamban zokogva öleltem át eddigi életem egyetlen barátját... Szinte együtt haltunk meg. Sokáig nem tudtam beszélni róla, nem tudtam feldolgozni a megváltoztathatatlant. Akkor döbbentem rá, hogy minden élőlényt becsülni kell, mert oly rövid az életünk, hogy az már szinte bűn. (Köszönet Szolnoki Gábornak, aki megosztotta velem emlékeit. ST.) mok az Az állatkerti látogatók zöme szívesen időzik el a tágas, tiszta majomházakban. Az üvegek védelme mellett átélhető a fizikai közelség az izomkolosszusnak számító gorillával, vagy átengedi magát a látványnak, amint egy természetes élőhelynek kialakított létesítményben páviánok torzsalkodnak, vagy éppen mutatják ki anyai gondoskodásukat. Szerencsére csak kevesen jutnak el ahhoz az ötlethez, hogy saját maguk is szert tegyenek egy majomra. Akiknek ilyen kívánságuk támad, feltehetően nem sokat tudnak sem a majom karakteréről, sem pedig ezeknek az állatoknak az életmódjáról, igényeiről. Valószínű, hogy csak szórakoztató játékfilmek alapján szereztek futó ismereteket a majomról, és tulajdonképpen olyan társaságra vágynak, mint Csita volt Tarzan mellett. Sem az emberszabású, sem az alacsonyabb rendű majmok nem taníthatók szobatisztaságra. Vagyis lakásban csak úgy képzelhető el tartásuk, ha a nap legnagyobb részében ketrecbe vannak zárva, és csak akkor engedik ki őket, amikor gazdájuknak van elég ideje foglalkozni velük. Ez a kompromisszumos megoldás is oda vezethet, hogy a lakásban állandóan kellemetlen szagok ter- jengenek, és előbb-utóbb a berendezési tárgyak is megsínylik „háziállatunk” jelenlétét. A majmok nagyon aktív állatok, pár órás alvástól eltekintve egész nap tevékenykednek. Ehhez nem éppen megfelelő partner az ember, főleg akkor, ha nincs is elég ráérő ideje. A majmok életét csak fajtársaikkal való torzsalkodás, kontaktus teheti teljessé. Éppen ezért, ezúton is szeretnék mindenkit lebeszélni arról, hogy majmot fogadjon be otthonába. Az állatszeretet által fűtött kezdeti lelkesedés hamar lelohad, a nekibuzdulok megunják a szeszélyesen viselkedő, állandóan piszkító állatokat. Ha azonban valaki úgy a tartási, mint a hatósági feltételeknek eleget tud tenni, akkor el lehet gondolkodni azon, milyen fajok jöhetnek szóba, és melyek azok, amikét semmiképpen nem vihetünk be a zárt falak közé. Fizikai erejük, hosszú, éles szemfogaik miatt környezetükre veszélyesek például a páviánok és általában minden olyan majom, melynek testtömege meghaladja felnőtt korában a 8-10 kilogrammot. Egy ekkora állatnak olyan ereje van, hogy ha bedühödik, puszta kézzel szinte lehetetlen megfékezni. Házikedvencként talán egy makákó vagy egy selyemmajom jöhet csupán szóba. Mit is tudunk tenni, ha a cicus megbetegszik? A tanácsokat sokkal könnyebb elmondani, mint megcsinálni. Akkor a legnehezebb a dolgunk, ha a probléma orvoslását egyedül vállaljuk magunkra, hisz a macska ritkán engedelmeskedik. Ha az orvosság tabletta, akkor célszerű húsgombócba rejtve az állat elé tenni. Vannak azonban érzékeny jószágok is, akik nem képesek lenyelni a tablettákat, és kiköpik. Meg lehet próbálni a gyógyszert ujjunkkal a szájába juttatni, de reménykedjünk, hogy nem neheztel meg nagyon ezért, és félelmében nem húzódik majd el tőlünk minden alkalommal. Ha ez nem megy, oldjuk fel vízben a tablettát, és fecskendőbe felszívva juttassuk a torkába. így a legnagyobb a valószínűsége annak, hogy az orvosság jó helyre jut. A gyógyszer adott esetben össze is törhető, s a táplálékba vagy ivóvízbe keverve kínálható. Ha a cicánk „ kézzel-lábbal” tiltakozik a kezelés ellen, akkor az állatot csavarjuk be egy fürdőlepedőbe, és szorítsuk a térdünk közé. Hasonlóan járhatunk el akkor is, ha szem- vagy fülcseppet, illetve kenőcsöt rendel az állatorvos. A kenőcsök és a hozzá hasonló jellegű gyógyszerek használatakor ne feledkezzünk meg a macskák fejlett tisztálkodási ösztöneiről. Meg kell nyugtatnunk a négylábú pácienst, és legalább 15- 20 percre el kell terelnünk a figyelmét játékkal, simogatással, különben a bőrre szánt kenőcsöt egykettőre lenyalja. A macskák karmolásai különösen a szem környékén és a fejen veszélyesek, de előfordulhat egy erősebb fülvakarásnál, hogy cicánk saját magát sérti meg. Ennek megakadályozására kérhetünk állatorvosunktól úgynevezett karmolásvédő gallért, melyet az állat nyakára kell rögzíteni. Ne keserítsük meg azonban sokáig védencünk életét, csak addig tartsuk fenn a védőgallért, míg a sérülés meg nem gyógyul. A macska szenzációs felfedezéseket szokott tenni a lakásban, melyek néha igen veszélyesek lehetnek négylábú barátunkra. Olyan helyeken is el tud bújni, ahol nem is gondolnánk. Kiváló hely pihenéséhez a mosógép, mikrosütő, szekrények teteje, sőt a sima ablakpárkány és még számtalan, cseppet sem veszélytelen zuga a lakásnak. Az ajtót sem szabad magunk mögött becsapni, mert lehet, hogy egy kíváncsi fej éppen utánunk kukucskál. A WC-fedőt tartsuk mindig lehajtva, mert a macska könnyen megcsúszhat az ülőkén, s bele is fulladhat a vízbe. A nyitott szemetesvödröt látva barátunk egyszerűen kötelességének érzi, hogy abban turkáljon. Pedig az éles szélű csontok, szálkák nem játékszernek valók, s ne hagyjuk, hogy ezeket megegye. Mazsola Amikor a kosárban megláttam, azonnal megszólalt a szívem. Sok cirmos között egyetlen fekete. Pontosabban nem tiszta fekete, mert volt egy icipici fehér nyakkendője. Alig néhány szál fehér pihe — mert szőrnek nem nevezhető a norvég erdei macska bundája még felnőtt korában sem, hát még két hónaposán. Cémavékony hangocskáján azonnal üdvözölt — a közös vonzódás egyértelmű jeleként. Egyetlen pillanatig sem volt kérdéses, hogy őt választom. Kifizettem érte kőkemény huszonöt koronát — azért annyit, mert egy cicakölökért egy húszast ad az állatorvosi egyetem, és a gazdája így akarta elkerülni, hogy bárki is erre a sorsra juttassa a kölkök egyikét. Még azt is kikötötte — elkérvén címemet —, hogy fél évig látogathatja a kiscicát. Amikor a tenyeremre vettem, önfeledten miákolt, és világoskék szeme kíváncsian vizsgálgatott. Autóba ültünk és hazamentünk. Mint valamirevaló cicatulajdonos, már jó előre megvettem a macskatartás alapvető kellékeit — a házacskát, a körmi- cefát, a cicavécét, a cicahomokot és egy csomó tejecskét. Mazsola — mert így mutatkozott be — azonnal birtokába vette a lakást. Két óráig tartó pedáns alapossággal átvizsgálta az összes helyiséget. Minden zegzugot bejárt és végigszimatolt. Amíg nem végzett a terepfelméréssel, minden igyekezetem kudarcot vallott, hogy bemutassam a „saját” tárgyacskáit. Amikor azonban „betájolta” magát a lakásban, maga jelentkezett hangos virnyogással. Elővettem a cicasprayt — ami azt a célt szolgálja, hogy ráfújván a cicaholmikra, tudassa a do- rombolós kis házi fenevaddal, hogy mi az övé —, és bepermeteztem a házát és a körmi- cefát. Mazsolának minden szál szőre az égnek meredt, amikor szimatolni kezdte „kincseit”, de hamar rájött a szagtájékoztató lényegére. Mindenbe bemászott, mindenhez hozzádörgölődzött, ami az övé volt. Vagy három óra telt el azóta, hogy Mazsi beköltözött új otthonába, amikor keservesen mi- ákolva megjelent nálam a szobában és el-elszaladva hívogatott és mutatta gondja okát. Olyan picurka volt, hogy nem tudott bemászni a cicavécébe! Fel kellett emelni a kis popsiját, hogy az akadályt venni tudja. Akkora volt az egész „macska”. kellett valamit, hogy móresre tanítsam. A cicákra nem kimondottan jellemző a fegyelem és szófogadó magatartás, ezért cselhez folyamodtam. Abból indultam ki, hogy őkelme utálta a vizet, mint minden cica széles e világon. Megtöltöttem hát egy — a ruhák vasalás közbeni bespriccelésé- hez használatos — pumpás flakont vízzel, és kineveztem macskapuskának! Ha Mazsola — mondjuk — mászni kezdett a függönyön, hangosan mint egy vérszegény tengerimalac, de már szobatisztán viselkedett. Mondták, amikor vettem, de nemigen akaródzott elhinnem, hát most szégyellhettem magam bizalmatlanságom miatt... Pár óra múltán már az ölembe kéredzkedett, felmászott a vállamra, és a fülembe „dorombolt”. Azért az idézőjel, mert az a dorombolás sokkal inkább vékonyka kerregés volt. Mazsola — mint a norvég erdei macskák általában — vagy tízszer olyan pajkos volt, mint közismert „házi” társai. Tennem csak ennyit mondtam: „Nana! Macskapuska!”. És lespricceltem a „fegyverrel”. Három nap múltán már nem kellett spriccelni sem, elég volt a „nana, macskapuska”. Egy hét múlva már csodájára jártak a barátaim, hogy egy ilyen kismacska, hogy lehet ilyen „okos” és szófogadó, hogy a ,jtanára” azonnal abbahagyja, amit csinál... Mazsola már nagy cica. Nagyon nagy. Körülbelül másfélszer akkora, mint egy szokványos házimacska, de soha semmi kárt nem okozott... — tai—
