Új Kelet, 1995. október (2. évfolyam, 231-255. szám)

1995-10-12 / 240. szám

4 1995. október 12., csütörtök Fehérgyarmat UJ KELET VAROSRÓL JgS VAROSRA UJ KELET 5 ■ FEHÉRGYARMATON rí ,1 Tamási úr (jobbról) kiszolgál Jó hír nőknek A fehérgyarmati városi kór­házban egy hete új osztályve­zető főorvos kezdte meg mun­káját. Dr. Telkes László szü­lész-nőgyógyász székfoglalójá­ban pontosan követhető célokat fogalmazott meg, melyekről la­punkat is tájékoztatta. — Korábban már dolgoztam négy évig ebben az intézmény­ben, Tarpai születésű vagyok, lényegében azt mondhatom te­hát, hogy ismét hazajöttem. Ami a szakmai részt illeti, az ezt megelőző években gyakori személyi változások voltak a szülészeti-nőgyógyászati osz­tály élén, ami nem segítette egységes betegellátási koncep­ció kialakítását ezen a nagyon fontos osztályon. Egy zsúfolt nőgyógyászati folyosón sok­szor órákat várakoztak a bete­gek. Gyakori volt az ide-oda szaladgálás. Egy görcsös men­struációs panasszal érkező ti­zenéves és egy klimaxos tüne­tekkel jelentkező nő ugyanott toporgott, pedig pszichikailag, orvosilag lényegesen különbö­ző kezelésről van szó. — Egy hét után ezt már múlt időben mondhatjuk? — Az átálláshoz idő kell. Azonban fokozatosan külön kell választani a nőgyógyásza­ti betegeket tünettípusonként is, valamint a terhesellátást. Egy új szakrendelés megszervezésével a változás korában lévő nők kezelésének speciális ellátásá­ról is gondoskodni kell. A se­bészetből már jól ismert, más nőgyógyászatokon alkalmazott laparoszkópiás műtéti technikát is rövidesen alkalmaznunk kell, mert ez a módszer kevesebb kockázati tényezőt tartalmaz. Ami pedig jelenlegi feladata­inkat illeti, a nőgyógyászati szakrendelésen kívül gondos­kodunk a fekvőbeteg-ellátásról, a szatmári térség terhesgon­dozásáról, az ultrahangos és rákszűrővizsgálatokról, a csa­ládtervezésről és a felvilágosí­tó munkáról. — Ez elmondva is sok fel­adat. ■—. Ebből a szempontból lé­nyeges, hogy a sokrétű felada­tokhoz meg kell találni a spe­ciálisan képzett szakembereket var>v ki kell kénezni a meelé­megy valaki ebből a csapatból, azt a beteg ne érezze meg. Ez viszont sem az orvosok, sem a szakdolgozók esetében nem létszámkérdés, mert feladatban kell gondolkodni, és arra kell törekedni, hogy a gyógyulni vágyók, a szülő nők keressék ezt az intézményt. — Ez mitől függhet? — Két része van a betegellá­tásnak. Az egyik a szakma sza­bályainak betartásával történő gyógyítás, a másik a beteg köz­érzete. Az első szempont sze­rint a beteg nem sodródhat az eseményekkel, tudnia kell, mi történik vele és miért. A másik szemponthoz tartozik, hogy hány ágyas kórtermekben, mi­lyen tisztasággal, csenddel, gyógyszerekkel kezeljük a rá­szorulókat, és ehhez emberileg mit tesznek hozzá az itt dolgo­zók. Ebben lényeges változá­sokra van szükség. — Ön eléggé hangsúlyozot­tan gondolkodik az emberi té­nyezőről. — Ami könnyebben elérhe­tő, ami kevesebb anyagi ráfor­dítást igényel, az az emberi té­nyező, a kollektíva hangulata, kiegyensúlyozottsága. — A szakmai munkához vi­szont anyagi ráfordítás is kell. — A szülészeti-nőgyógy­ászati osztályunk épületen be­lüli kialakítása szerencsés, mert egy szinten van a műtő, a szü­lőszoba, és van lehetőség a ter­hesgondozás idekoncentrálásá- ra is. A szülést megelőző idők­ben és a vajúdás alatt kötelező a magzat állapotának regisztrá­lása. Ehhez háttér kell, a mű­szeres diagnosztizáláshoz be­rendezések szükségesek. —Ezeknél ugyancsak nélkü­lözhetetlen az emberi tényező. — Ma már egyre inkább je­lentkezik az igény arra, hogy humánusabb, családközpon- túbb legyen a terhesgondozás és a szülőszobai ellátás. A szü­lető gyerek családi öröm. Nem történhet a csecsemő világraho- zatala úgy, hogy a kórházba be­jön egy terhes nő, aztán napok­ra eltűnik, majd megjelenik a szoptatós anya. Együttszülés, baba-mama kórterem, szülésre felkészítő tanfolyam is szerepel osztálvunk meeúiítási tervei Megtalált megoldás Tamási István sohasem esett kétségbe, ha váratlan helyzet­be került. A negyvenes éveiben járó férfi mindig megtalálta azt a megoldást, amivel egziszten­ciát biztosított családjának. Alig két hónapja boltot nyitott a fehérgyarmati mozi mögött, mert csak két választási lehe­tősége volt. — Egy osztrák—magyar részvénytársaságnál dolgoztam legutóbb, de létszámleépítést hajtottak végre, megszűnt a munkaviszonyom — emléke­zett Tamási úr. — Mivel a szak­mámban nem tudtam elhelyez­kedni, csak a munkanélküli se­gély vagy valamilyen vállalko­zás jöhetett számításba. A ke­reskedelem mellett döntöttem. — Gondolom, ez fele! meg a végzettségének. — A technikusi képzettsé­gemmel akár ezt is csinálha­tom, de a fő szempont az volt, hogy ne a munkanélküli se­gélyből tengődjek. —A polcokon szi me ring, ék­szíj, csapágy. Mások inkább jövedelmezőbb italkimérőket nyitnak. — Én inkább abból indultam ki, hogy milyen kereskedelmi szolgáltatás hiányzik térsé­günkből. Eddig ha egy csapágy vagy ékszíj kellett valamilyen géphez, több tíz kilométert utaztak, amíg megvehették, és a mostani benzinárak mellett, az ma már többe kerül, mint az áru. A forgalomból ítélve, egy­re inkább így gondolják ezt a vásárlók is. Tájak és A kender az igazi Egy kihaló szakma képviselője Köteles kihalni a szakma? Fehérgyarmat már a század­előn is iparosok, kereskedők települése volt. Sok régi mes­terségnek azonban már-már nyoma sincs vagy épphogy akad egy képviselője. Ilyen szakma a kötélgyártó, melynek mesterével, Szaplonczay Lajos­sal beszélgettem. — Ezt a szakmát kesztyűben nem lehet csinálni — mutatta tenyerét Szaplonczay úr. — Újabban már műanyaggal dol­gozunk. nézze, hogy megeszi ez az ember kezét. — Ezek szerint korábban más volt a termeléshez szüksé­ges alapanyaguk? — A mi családunk több mint százötvenéves ebben a szakmá­ban. Már a nagyszüleiül is ezt csinálták. Én az apámtól tanul­tam, amit tudok. Már hatvan­két éves vagyok, de még gye­rekfejjel, a negyvenes évek vé­gén álltam a kötélfonó mögé. Akkor még nyolc ilyen iparos volt a szakmában Fehérgyar­maton, de mindenki megélt be­lőle úgy ahogy, mert nyáron a kapát is megfogtuk, hogy le­gyen kenyerünk. Kenderrel dolgoztunk akkor. Nehéz idő­szak volt a háború altt, mert el­hajtották a jószágokat, nekünk meg elsősorban a mezőgazda­sághoz kellett gyártani, nem az iparhoz. Igaz, előfordult olyan kivételes eset is, amikor a matolcsi Szamos-híd újjáépíté­séhez öt centiméter vastag kö­telet kellett készítenünk, mert abban az időben még csigasor­ral emelték be az egyes szerkezete­ket. — Aztán a het­venes évekre a kötélgyártást is utolérte a „mo­dernizáció" . — Nálunk is egyre inkább a műanyag került előtérbe. Hogy úgy mondjam, kényszerből áll­tunk kötélnek, mert egyre keve­sebb lett a ken­deralapanyag, ma már csak Szeged­ről tudjuk besze­rezni. Lehet mű­anyagból is szé­pet, jót csinálni, de az nem az iga­zi. Nehezebben is engedelmes­kedik ez az alapanyag, igény­be kellett venni a kézi eszkö­zök mellett a technikát is, vil­lanymotorok alkalmazásával. Még azt is megértük, hogy a láncokat kezdik alkalmazni az állattartásban, pedig tudni kel­lene, hogy a kötél a jó, mert az mozgásban van, alkalmazkodik a jószág testéhez, a fém meg ri­degen töri az állatot. — Gondolom, közel ötven­éves szakmai gyakorlata alatt sok tanulót nevelt. — Egyet sem! Egyet sem, mert volt ugyan jelentkező, el­jöttek, megnézték, hogyan kell dolgozni, de amikor meglátták, hogy itt szaladgálni kell. hátat fordítottak. Még a két fiam kö­zül is csak most tanulta meg az egyik a szakmát, miután a mun­kanélküliség rávitte. — Pedig mostanában a kö­télgyártószakma sem éli virág­korát. — Az ipar már keveset hasz­nál a termékeinkből, a mező- gazdaságot meg tönkretették, a teheneket levágatták, gyenge a kereslet. Úgy öt évre számítot­tam, hogy megint jól menjen a szakma, de most már a tíz év­vel is kiegyeznék, ahogy kinéz ez az ország. Szorgalmas, tehetséges fiatalok emberek Ingerült vevők, csípős méhek — Már hatodik osztályos koromban jól rajzolgattam — kezdte bemutatkozását Birgány Norbert. — Kezdet­ben Simon Csongor tanár úr tanított a képzőművészeti alapismeretekre, majd a kisvárdai gimnáziumban Fe­hérvári Béláné lett a meste­rem. — Ez némi magyarázatot igényel... — Most a fehérgyarmati szakmunkásképzőben van kiállításom, mert ebben az is­kolában vagyok másodikos tanuló, élelmiszereladó sza­kon. Korábban felvettek Kisvárdára egy rajzszakos osztályba, de azt a középis­kolát otthagytam, valószínű­leg saját hibámból, mert sze­retem az életet. — Ami azt jelenti, hogy... — Szeretem a társaságot, a baráti összejöveteleket, de sokszor csak a magányt vi­selem el. Kedvem mindig van a rajzoláshoz, de az időm kevés, mert komolyan ve­szem a tanulást. A szakmun­kásképző után levelezőn érettségizni szeretnék, majd valamilyen művészeti főis­kolán tanulni. Birgány Norbert — Addig marad az önálló munka és néhány kiállítás? — Mostanában elsősorban szénnel, ceruzával és pasztellel dolgozom. Elsősorban fantá­zia- és tájképeket készítek. Ha kint a határban találok valami­lyen kifejező részletet, egy óra alatt felvázolom, és otthon még három órát is dolgozom rajta, mert sokszor a táj is emberi ér­zések kifejezője. Legutóbb egy Tisza-parti fa ragadott meg, mert úgy állt a folyó partján, mint aki magányos, depresszi­ós. Szeretnék kapcsolatba ke­rülni nagy festőkkel, hogy tar­tozzam valamilyen művészi körhöz és tannliak tőlük. Matus Anita szakmunkás lesz. A most harmadikos lány­nak valószínűleg nem kell meg- ismerkednie a pályakezdő munkanélküliek sorsával, mert a kórház melletti Deli ABC-ben nem csak vezetői, munkatársai, hanem a vevők is szeretik. — Azért választottam ez a szakmát, mert szeretek az em­berekkel foglalkozni — kezd­te beszélgetésünket Anita. — Azt is tapasztalom azonban, hogy amikor még kezdtem a tanulóéveimet, egészen mások voltak a körümények. — Pontosan mire gondolsz? — Amit mondanak, hogy csináljam meg, azt elvégzem, sőt magamtól is észreveszem a tennivalókat, ezért sokat va­gyok a gondolák között. Gyar­maton az emberek szeretnek beszélgetni egymással, én is sokszor szóba állok a vevőkkel. Egyre inkább az árakat nézik a vevők, hogy mi az, amire pén­zük van. Beszélgetnek a kevés nyugdíjról, az alacsony bérek­ről, a munkanélküliségről, az egyre gyakoribb áremelésekről, a sok tüntetésről, sztrájkról, aztán egyre ingerültebbek, és szidják a kormányt. Két évvel ezelőtt vagy nem volt még ilyen, vagy én figyeltem kevés­bé. — liven „paprikás” hangu­lat után hogyan kapcsolódsz ki? — Elsősorban akkor, ami­kor apámnak segítek, bár ott­hon is elég „csípős” a han­gulat. Van nyolcvan család méhünk, azokat gondozzuk közösen. A kaptárok költöz­tetése férfimunka, abban nem veszek részt, de a többi munkát — a pergetéstől a tisztításig — mind megcsiná­lom. Már elvégeztük a csa­ládok teleltetési előkészíté­sét. Nemcsak azért végzem örömmel ezt a munkát, mert apu is nagymamámtól tanul­ta, hanem azért is, mert sze­retem a mézet. Igaz, a fiútest­vérem is szereti, de a mé­hészkedést csak távolról nézi. Ariit«.»

Next

/
Thumbnails
Contents