Új Kelet, 1995. szeptember (2. évfolyam, 205-230. szám)
1995-09-21 / 222. szám
Csenger 4 1995. szeptember 21., csütörtök VAROSRÓL VÁROSRA ÚJ KELET CSENGERBEN Diáknap az ünnepre szerint első országgyűlésüket tartották honfoglaló őseink. A templomi orgonista Két éve egy fiatal lány ül a templomi orgonánál a római katolikus gyülekezet szertartásain. Ennek okáról kérdezgetem Barkász Ágnest, a hangszer megszólal tatóját. — Nem tudom, mi lett az orgonát előttem megszólaltatóval, csak arra emlékszem, hogy megkérdezték, nem lenne-e kedvem a templomi szertartások orgonakíséretére. Igent mondtam. —Egy ilyen feladathoz elég a kedv? — Volt ennek előzménye: hét évig tanultam zongorázni, de a középiskola miatt mostanában már csak a szomszéd gyerekeknek játszom az itthoni hangszeremen meg a saját kikapcsolódásomra újabban Máté Péter-dalokat, mert csak az ilyen szolid, lírai számokat és a klasszikusokat szeretem. — Zenei pálya lesz a folytatás? — Középfokú német nyelvvizsgám van, most készülök a felsőfokúra, és ezzel szeretnék továbbmenni a tanárképzőre. A hangszeres játék megmarad egyházi szinten. Turisztikai szakoktatás Ady Endre Gimnázium, Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola. Ilyen öles neve van a csengeni középiskolának. Az elnevezés mögötti tartalomról kérdeztem az iskola igazgatóját. — Intézményünk '91 -tői a megyei önkormányzathoz tartozik — közölte Bokor László. —Ez a jelenlegi körülmények között, amikor az ország több, hasonló jellegű iskolája a fennmaradásért küzd, nekünk biztonságot ad. — Valaki megkérdőjelezte a középiskola fontosságát? — Inkább arról van szó, hogy egy éve, amikor vezetője lettem az iskolának, dönteni kellett; gimnázium vagy szakközépiskola leszünk a továbbiakban, mert országosan megszüntették a középfokú óvónőképzést, most állnak érettségi előtt az utolsó ilyen osztályunk tanulói. Mivel a szakközépiskolai oktatásnak hagyománya van városunkban, a határszél egyetlen középiskolájaként a középfokú szakoktatás mellett döntöttünk. Most indult az első osztályunk harminc fővel pedagógiai szakközepes szakon. Ugyanakkor a településünkön lévő cipőipar szakemberigényének kielégítésére egy-egy szakmunkás osztályunk is van cipőfelsőrész-készítő szakon. — Az is közismert, hogy önöknél az idegennyelv-okta- tás magas színvonalú. m JL _OűL — Többféle idegen nyelvet oktatunk, de elsősorban a németből vannak speciális osztályaink, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy nagy óraszámban tanulják ezt a nyelvet, sok diákunknak már harmadik osztályra középfokú nyelvvizsgája van. Minden évben nyelvi táborban veszünk részt Bécs- ben. —Jövőre lesz harmincöt éves a csengeri középiskola. Ennyi kell a megelégedettséghez? —Szó sincs róla! A folyamatos megújulásra, a fejlődésre törekszünk. Tervezzük egy turisztikai-vendéglátó szakközépiskolai osztály indítását, aminek szükségességére Zilahy úr, a megyei közgyűlés elnöke hívta fel figyelmünket külföldi tapasztalatai alapján. TT j| Új diákönkormányzati vezetőt választottak a gimisek. Zenyuk Rita nem hiába kitűnő tanuló, nagy tervei vannak a szabadidős diákelfoglaltsággal kapcsolatban. A régi, elavult házirendet felújították, és most készülnek a honfoglalás 1100. évfordulójának megünneplésére. Ehhez jó lenne egy iskolai zenekar, sportnap, diáknap, és hagyományt szeremének teremteni egy huszonnégy órás futballmeccs évenkénti lejátszásával. A millecentenáriu- mi programterv ban szerepel még történelmi vetélkedő és az ópusztaszeri emlékpark meglátogatása, ahol a hagyomány UJ KELET Kitüntetettek Gellért Zsigmond Fábián László Rangos elismerésnek számít a Csengerért Emlékplakett. A pár éve alapított kitüntetést csak a legjobbak érdemlik meg, azok, akik sokat tettek a városért. Ebben az évben ketten vehették át az anyagi elismeréssel nem járó, örökbecsű erkölcsi elismerést augusztus 20- án. Gellért Zsigmond még ma is meghatottan emlékezik a Csengerért Emlékplakett átvételének pillanatára. — Nem volt nagy ceremónia, mégis jelentős az a nap az életemben, mert négy évtizedes munkámat ismerték el vele. Évtized múlva is emlékezik majd a város azokra az emberekre, akik részesülnek ebben az elismerésben, mert évente két csengeri kaphatja meg, ha az. odaítélés feltételeinek megfelel. — Ön négy évtizedes munkájának tulajdonítja elismerését. Megegyezik ez az odaítélők véleményével is? — Ez hangzott el a méltatásban is. Könyvtáros és népművelő tevékenységem ehhez a városhoz kötődik. Az ötvenes évek második felében kezdtem az akkori járási székhely nagyközségünkben a könyvek között a közművelődési munkámat. Nemcsak az olvasás szeretetére neveltem a fiatalokat, idősebbeket, hanem rendezvényeket is szerveztem. — Ez kissé befejezetlen mondatnak tűnikr.. ■— Azért, mert fiatalon olyan feladattal bíztak meg ezután, ami a városnak és nekem is örömöt jelentett. A művelődési ház vezetője lettem. —Pontosan milyen feladatot jelentett ez Csengerben? — Fiatal voltam, bizonyítani akartam. Sorra alakultak az öntevékeny művészeti csoportok. Volt fúvószenekarunk, színjátszó csoportunk, néptáncegyüttesünk, amelyek bejárták a megye nagy részét. A bábcsoportunk a Ki mit tud? országos döntőjéig jutott. Megindítottam a balettoktatást. Az országnak szinte minden neves művésze fellépett településünkön Bessenyei Ferenctől Latabár Kálmánig. A fiataloknak jobbnál jobb zenekarokat hoztam az Omegától a Hungáriáig. Aztán a nyolcvanas évek vége felé már sok mindenre nem volt pénz. Kilencventől vezetői beosztásom is megszűnt, művelődési előadóként dolgoztam egykori élményeim helyszínén, most meg készülök a nyugdíjra. — Kissé szomorkásnak tűnt ez a mondat. — Nem a nyugdíjba vonulás ténye miatt. Harminckilenc éves munkaviszonyom után alig lesz tizennégyezer forint a nyugdíjam. Ez jelenleg a létminimumra elég, de ha így megy tovább, arra sem. Van egy lányunk és egy lány unokánk, akik Budapesten laknak. Ugyancsak nyugdíjas feleségemmel szeretnénk minél több időt velük tölteni. Fábián László múzeumvezető negyvenöt éves, nős, felesége pedagógus. Tizenöt éves Emese lánya és nyolcéves Ákos fia tanuló. A Csengerért Emlékplakett tulajdonosa augusztus 20-ától. Az elismerés okáról kérdeztem. — Kicsit furcsán hangzik az én koromban, de életművem értékelése ez a díj: több mint három évtizedes gyűjtőmunkának az eredménye, amellyel múzeumot teremtettünk Csengerben. — Ezek szerint már gyerekként kezdte a múzeumalapítást? —Nem annak indult az egész, de az lett belőle. Béla bátyámmal szívesen hallgattuk nagyapám szép történeteit a magyar népről, már alsós korunkban az Egri csillagok volt a bibliánk. Nagyapám huszár volt az első világháborúban, az ő elmondásai és az olvasásélményeink alapján raj- zolgattuk a régi fegyvereket. —• De ez még mindig nem gyűjtőszenvedély. —Az egyik osztálytársamnak volt egy negyvennyolcas kovás huszárpisztolya, egy házinyúlért nekem adta. Gondoltuk Béla testvéremmel. hogy több ilyen is lehet Csengerben, ezért először a rokonokat jártuk körbe, majd minden portán gyűjtöttük az „ócskaságokat”. Hetedikesek voltunk ekkor, és a nyolcadik év végére a „kisajátított” nyári konyhánkban egész sok régi történelmi emléket halmoztunk fel. — És ez így folytatódott? — Sajnos a középiskola és a tanárképző főiskola évei alatt megtorpanás következett. Új lendülettel a diploma megszerzése után folytattuk a gyűjtőmunkát. Az akkori tanács vezetőségétől egy megüresedett szolgálati lakást kaptunk, hogy egy helytörténeti gyűjteményt alakítsunk ki. Egy idő után a három szoba tele lett, és a lakosság már kezdte múzeumnak nevezni, pedig valójában még ma sem az a szó klasszikus értelmében. Volt a szomszédságunkban egy középkori település, Csengerjánosi és egy Árpád-kori, Senye, amit a megyei múzeum segítségével feltártunk. Szenzációs lelet nem került elő, de találtunk sok olyan tárgyat, ami az addigi gyűjteményt gazdagította. A tanácsi vezetőkkel sikerült megértetnünk, hogy a szolgálati lakás méltatlan hely a Csenger múltjáról valló dokumentumoknak, ezért kaptunk egy iskolaépületet, ma is ez a végleges helye a helytörténeti múzeumnak. — Akkor manapság már munka sincs a gyűjteménnyel? — Ez óriási tévhit! Most már nem az a fontos, hogy egy köcsöggel több vagy kevesebb, hanem az, miként sikerül a régészeti anyagot, a dokumentációs készletet, a néprajzi gyűjteményt minőségében megőrizni. Ez a fárasztóbb, mert oklevelek tömkelegét, fotódokumentumokat kell rendszerezni, feldolgozni, tárgyi emlékeket lajstromozni, a szakmai igényeknek megfelelni. A tanítás mellett az töltötte ki az életünket a bátyámmal, hogy egy, a várost reprezentáló, tartalmában múzeumnak nevezhető helytörténeti gyűjteményt hoztunk létre. Súgásnál nem segít Különleges képességekkel megáldott lány a csengeri középiskolás Juhos Noémi. Történetét így adta elő: — Ötödik osztályos tanuló voltam, amikor egy tévéműsorban láttam egy olyan embert, aki az előtte elmondott szöveget visszafelé megismételte. Azt mondtam szüleimnek, ilyet én is tudok, mert előtte már magamban Ezután már barátnőim előtt sem titkoltam, ők bátorítottak, hogy induljak valamilyen versenyen. A Ki mit tud? csengeri selejtezőjén különdíjat kaptam, de a fehérgyarmati elődöntőn kiestem, és ez nagyon bántott, többet nem léptem fel. Most már csak osztálytársaim szórakoztatására foglalkozom néha vele, a németet is tudom visszafelé mondani, de beszéltem így. Nem hitték, sajnos súgáskor ez sem segít, de amikor bebizonyítottam, mert társaimnak betűzni kell. nagyon meglepődtek. hogy követni tudjanak. 1 tvÍAcurtű- ieJUÜC z.cx_ i^ocz^o-cLUL OJUXE . íjUluoTdUiíw o>- íXj kí,ujt_ OCLTXMÚOt ! A csengeri oldalakat írta és a felvételeket készítette: Aradi Balogh Attila és Fekete Tibor
