Új Kelet, 1995. július (2. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-17 / 165. szám
Aratás 1995. július 17., hétfő Így takarították be őseink a kenyérnekvalót UJ KELET Aratóünnepség Opályiban Július 15-én aratóünnepséget rendezett az Opálviak Baráti Köre Opályiban, a lebontott vasútállomás melletti gabonatáblában. Bár a kiírás szerint csak tiz órakor kezdó'dött a program, már a készüló'dés idejére jó páran összegyűltek. Hosszú ideje már annak, hogy a gépek megfosztották és megkímélték az embert ettől a munkától, de könnyen találtak olyanokat, akik a régi módszerekben járatosak és szívesen be is mutatják azokat a friss generációk okulására. Nem volt nehéz összeszedni őket — mesélték a szervezők. Az öregek lelkesen vették a kaszájukat, mondták, ők tudják, hogy csapót kell rá tenni, az asszonyok marokszedőnek jelentkeztek, ajánlgatták az ezekben a munkákban járatos ismerőseiket, és úgy tűnik, örömmel vették a kezdeményezést. A meghívóban a munka elemeit hat pontban sorolták fel, ezekből a bemutató egy-egv szereplője adót némi ízelítőt. A kaszálókat étellel-itallal, zenével várták. Minden kaszáló, markot szedő és kévét kötő ember bográcsgulyást kapott a nagy munka után, négy zenész cigány pedig muzsikaszóval szórakoztatta a résztvevőket. Akadt, aki ott, a melegben és porban, a lágyan bólogató gabonatábla szélén táncra is perdült! A résztvevők száma messze meghaladta a szervezők legmerészebb elképzeléseit. Ez azt mutatja, hogy talán nem igaz minden, amit a korunkra jellemző elidegenedésről és a hagyományainkkal való gyökeres szakításról tartanak. Ezért most már nem évszázados hagyományok temetéséről szólok, amikor azt írom az aratásról: emlékét megőrizzük. Első pont: kaszakalapálás és -fenés. Pécsi Gyula szakember. O volt a falu kovácsa, a mai napig is dolgozgat otthon, őt kérdeztük a kalapálásról. munkában zavartuk meg kérdésünkkel. — Hat osztályt jártunk, kikerültünk, azután mentünk kötelet csinálni a szüléinknek. Tilerakjuk, az pedig megköti. Annak idején, míg apánk kalapálta a kaszát, mi délben bekereszteltünk, aztán gereblyéltük a maradékot, amit zilának hív— A jó kalapálás lényege, hogy rárakjuk az üllőre (kis, földbe szúrható ékszerű szerszám acélfejjel), és sorban kalapáljuk. Ha belobogósodik a kasza (ha hullámos lesz a penge), akkor visszafelé csináljuk. Nemcsak kalapálni, fenni is kell. Ha kész, az ember hozzányúl, és megérzi, hogy éles-e vagy nem. Másképp kalapáljuk selyemfűhöz és máshogy ilyen gabonához. Selyemfűhöz csak simára szabad, gabonához lehet recésre is kalapálni! Második pont: kaszálás. Kedves Ferenc ópályi gazda: — A kaszát el kell a kaszáláshoz készíteni, csapót kell rá tenni. Nem mindegy, hogy az ember sűrű vagy ritka terményt vág. Ha ritkát vágtam, nagyra állítottam a kaszát, egy csapás, egy lépés, de nagy lépés, ritmusra. Sűrűnél elég volt elhúzni a kaszát, kicsire kellett állítani. Vigyázni kellett, hogy az ember tisztán kaszáljon. Mert ha összezilálta, nagy volt a szemveszteség. A kaszálást nagyon befolyásolja a fizikai állapot: nem mindegy hogy egy 25 vagy egy 70 éves ember kaszál! Harmadik pont: marokszedés. Koszta Györgynét már a zennégy éves koromban én már tak. Abban is szem van; benne szedtem a markot. Ahogy le- van a mindennapi kenyerünk! vágják a gabonát, mi szedjük a Negyedik pont: kötélkészí- marokba, közben a kévekötő tés, kévekötés. A kötél marokcsinálja a kötelet, mi abba be- ra fogott és néhány ügyes mozdulattal meghurkolt gabonaszárból készül, ezzel kötik össze a nagyobb csomókat, kévéket. Ezt Kádár Sándor mutatta be nekünk. — Úgy kell csinálni, hogy ne bomoljon ki, nem lehet csak úgy megcsavarni, ennek van egy fortélya. Ha kész a kötél, lehet belerakni egy öllel, mégpedig úgy, hogy arra legyen a kalásza, amerre a kötél kalásza! Ötödik pont: keresztrakás. Simon István otthon van ennek tudományában, tőle kérdeztük a fortélyait. — Tizennyolc kéve kell egy kereszthez. Egyet rakunk alulra, hogy ne a földön legyen a kalász, arra négyet keresztbe, aztán arra is négyet keresztbe, majd megint egyet a tetejére. Azt papnak hívjuk. Avval le kell szorítani. Vihar is szokott jönni, ezért a papbul négy marikkal kihúzunk, az a négy szarva, így mondjuk. Összecsavarjuk, hogy a szél ne hányja széjjel, úgy le van kötve a kereszt. — Régen részibe arattunk. Minden tizenkettedik kereszt volt a mienk, az aratómunkásoké. Keményen kellett dolgozni, hogy mindenki keressen egy-egy keresztet — tette hozzá később Simon Miklós. Hatodik pont: szalmafo- nat-készítés. Amikor erről kérdezősködtem, Renkó Andráshoz irányítottak, aki éppen krumplihámozással foglalatoskodott, de szakított ránk egy kis időt. — A koszorút vesszőből hajtják meg, és úgy rakják körbe búzával, árpával és gabonával. Ezzel lépnek fel az aratás végén, az aratóbálon. Plusz egy pont az aratópálinka. Erről megoszlottak a vélemények. Volt, aki azt mondta, gyenge pálinka volt ez, szomjúság ellen használták, mások szerint erős, és serkentőként szolgált. Egyben megegyeztek: a mindenkori gazda adta. Játékosan a kötéllel megkötötték a gazdát az aratók, így jelezték szomjúságukat. Szombaton Papp Jánost kapták körbe a kötéllel az aratók, övé az a gabona, amelyen a hajdani szokásokat bemutatták ezen a napon az ópályi aratók. Kaptak is aratópálinkát, méghozzá jó erőset. — Mi lesz a learatott gabonával? — kérdeztük Papp Jánost. —Ki lesz csépelve. Kombájnjön, és belerakjuk. Nem vagyok tagja a Baráti Körnek, de támogatom a népszokások 0 felelevenítését, ezért a rendel- kezésükre bocsátottam a területet. A harmadik pont — Koszta Györgyné A negyedik pont — Kádár Sándor Az ötödik pont — Simon István Az oldalt írta és a felvételeket készítette: Dojcsák Tibor
