Új Kelet, 1995. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-20 / 142. szám
Penyige UJ KELET A falu Bár a község nevének eredete eddig tisztázatlan, honfoglaláskori helység lehet, mert egy tizenkettedik századi birtoklevélben már szerepel. A települést történelme során a Szamos, a Tisza és a Túr többször veszélyeztette, legutóbb 1970-ben érte árvízkár, ami után lakóházainak kétharmadát újjáépítették. A pártállam idején Kömöró' és Mánd községeket „bekörzetesítették” Penyigéhez, és ennek eredményeként sokat fejlődött, mert kétszintes tanácsháza, művelődési ház, iskola épült. A falu lakóinak száma megközelíti a nyolcszázat. Van orvosa, körzeti megbízott rendőre. Vasútállomás köti össze Mátészalkával, területén bonyolódik le a Kárpátaljára vezető határforgalom a tiszabecsi átkelő irányában. A képviselő-testület tagjai: Balku Gyula, Farkas Béla, Ifjú Imre, Kiss Zoltánné, Kóczé Józsefné, Kormány Margit, Tukacs Sándor, Végh Andrásáé. Az oldalt írta, a fotókat készítette: Aradi Balogh Attila Ciberére citerázott citerázást. Még alig állt meg fejemen a kalap, máris én lettem a falusi esték zenésze. Főleg a lekvárfőzéseken kellett helytállnom. Volt olyan, hogy hazajöttem a határból a tehénszekérrel, és amire kifogtam a két jószágot és megitattam, már lerakták a kukoricát, csak hogy minéT előbb menjek a hangszeremmel a kavaróba. —Ez valami népi ünnepély volt falujukban? — Az volt ám. A szegény ember ünnepe. Híres ám a nálunk termő kékszilva, mert ezzel ette a falu apraja-nagyja a ciberét, amíg be nem sűrűsödött. Olyankor a szomszéd faluba is elhallatszott a nótaszó. A citerázásom hangjára járta a tánc is. Nem volt akkor ivászat, csak jól érezték magukat az emberek. Reggel kezdtek hozzá az üst feltöltéséhez, és másnap reggel szedték cserépszilkékbe a lekvárt. Nagy munka volt az! Ma már nem nagyon divat ez, inkább megveszik a bolti dolgot. Én sem járok már sehová, a citerát sem pengetem már évek óta. szereti az itteni talajt. Úgy emlegetik ezt most is országszerte, hogy penyigei szilva. Ebből fői a jó pálinka és a lekvár. Aki adott magára valamit, annak ősszel az üstjében főtt a cibere. — Mi volt ez a cibere? — Se nem lekvár, se nem szilva. Amikor még főtt az egész. Sütöttek akkor friss kenyeret a lekvárfőzéshez, és — Abban az időben a fiatalság úgy volt, hogy ha megérett a szilva, egész éjjel dalolva kavart, én meg pengettem nekik a nótához a citerámmal, aztán másnap reggel már mentünk is dolgozni — kezdte emlékezését a hetvenegy éves Szilágyi Zsigmond. — A bátyám játszott ezen a hangszeren, és tizenkét évesen én is elkezdtem tanulni a A nyolcadik képviselő Négy évig a kisebbség szószólója volt. Most önkormányzati képviselő, és a közel ötven penyigei cigányt képviseli a falu vezetésében. Kóczé Józsefné Bokor Ilona számára most ez a legfontosabb, meg az unokája nevelése. — A férjemmel mindketten jövedelempótló támogatáson vagyunk — kezdte beszélgetésünket Kóczéné. — Előtte a téesz tehenészetében állatgondozók voltunk, de ahogy a közös felszámolta az állattenyésztést, munkanélküliek lettünk. Az előző választáskor még a kisebbség szószólója voltam, most nyolcadik képviselőként a testület tagja vagyok. Nem jutottam volna be az önkormányzatba a szavazatok alapján, de a polgármester és a jegyző megengedte, hogy én is képviselő legyek, aki a kisebbség jogaiban eljár. — Ezek szerint jó a kapcsolatuk. — Jó a cigánysághoz a polgármester asszony, szeretik is érte. Amit akartam, elértem nála. Kiharcoltam a szociális segélyeket, a nevelési segélyeket, ha ruha jött, amit szét kellett osztani, megkért rá a polgármester asszony, adjam oda a cigányoknak. — Öröm ilyet hallani. — Sajnos köztünk is vannak olyanok, akik nem értik meg, hogy nem csak segélyből lehet élni. Az a baj, hogy nem is nagyon kapkodnak a munkáért. — Ez miben nyilvánul meg? — A téesz földjéből lehetett íratni a romáknak, ki mennyit akart. Paradicsomot és uborkát lehet termelni. Ingyen adták volna a földet, meg kaptunk volna háromezer forint szociális segélyt, hogy vegyünk rajta permetszert. A magot meg a palántát a termésből vonták volna le. Házról házra jártam, és mégis csak négy család igényelte az ingyen földből. — Ezt kudarcként értékeli? — Igazán az okozott csalódást, hogy nem sikerült egy kisebbségi bizottságot létrehozni. Javasoltam, hogy hozzunk létre egy ilyet, de a polgármester asszony nem támogatta. Ebben benne lett volna egy külső cigány tag, Varga György. Arra lett volna jó, hogy a cigányság ügyeit készen vittük volna a testület elé, és ezzel időt takarítottunk volna meg. — Kap-e a képviselői tevékenységéért fizetést? — Ingyen dolgozom a faluért, a cigányokért. Havonta kapunk ezernyolcszáz forint tiszteletdíjat, s ingyen a Magyar Közlönyt. Családi Végh Béla nyugdíjas családi örökségként őrzi a darálót. Már kérte tőle múzeum is, de megtagadta a szerkezet átadását, mert arra készül, hogy az egyelőre használaton kívüli őrlőszerkezetet összerakja, hogy így őrizze a darálót, amelyet valamelyik őse szerzett be több emberöltővel ezelőtt. Nem sok ilyen volt a faluban, ő is csak kettőre emlékszik gyerekkorából. Kemény felereklye nőttmunka volt a hatalmas kövek tekerése, amivel leginkább jószágoknak aprózták a terményt. A gyerekek inkább az adagolásban segédkeztek. Volt egy időszak, amikor a „davaj” világban búzát is kellett őrölni rajta, mert csak így tudtak az asszonyok kenyeret sütni a családnak. Már a szú is kikezdte a faszerkezetet, a kövek porladoznak, de a családi emlék tovább öröklődik. Kilenc kislány Penyigét országosan ismertté tette a kilenc kislány esete. Kilencven évvel ezelőtt a Szenke patakon tizenhárom lány akart a túlsó partra utazni. Felborult a csónak, és négyen megmenekültek, a többiek a hullámok között lelték halálukat. Azóta többféleképpen megírták a történetet, ballada szól a tragédiáról. Sokszor a túlzásig foglalkoztak szemérmetlen áltudósok a drámai történettel, hogy ezzel szerezzenek maguknak hírnevet. Amikor erről a szatmári településről ír az újságíró, mégis kötelessége megemlékeznie az egykor volt közösség szomorú történetéről. 1995. június 20., kedd Előkerült a szövőszék — Valamikor kenderből készült szinte minden házi ruhadarab, még az én időmben is sokan termelték ezt a növényt — mondta visszagondolva a lánykori emlékekre özv. Balku Andrásáé. — Amikor annak a munkáját elvégeztük, akkorra kitavaszodott és mehettünk a mezőre. — Miből állt ez a „kendermunka” ? — Hosszú lenne azt elmondani, mert amikor levágtuk a növényt, először beáztattuk a Szenkében, vagy sokszor a Kömörő alatti Túrban. Aztán jött a törés, a csepülés, a dörzsölés, a fonás. Ezek nagy részét a nők csinálták, mint ahogy a szövést is. — Ez már a kendermegmunkálás végső fázisa. — Nemcsak kendert lehet azzal megmunkálni, hanem hasított rongyból is szép dolgokat lehet készíteni. A szomszéd néni, Márton Jánosné mondta hetvennyolcban, elevenítsük már fel a régi dolgokat. Akkor hoztuk le a padlásról ismét az esztovátát. Szőnyeget szövök rajta az unokámnak, ha egészségem engedi, mert régen nem jó már a szemem és a karom. •— Mi a baj? — Elmondom, bár nem kedves emlékek. Amikor ’44-ben bejöttek az orosz katonák, a Penyige melletti Kormány-tanyán laktunk, aminek nyoma sincs már. Egy katona belelőtt a jobb karomba. Még most is látszik, ha időjárásváltozás van, megérzem. Édesanyámat is nagyon megverte ez a szovjet katona. A szememet meg tavaly műtötték, az sem a régi már. — A családból senk sem segít a szövésben? — Az unokám, Babus Ildikó lesz az utódom, nagyon szereti csinálni ezt a munkát, pedig felsőbb iskolát is kijárt már. A nagymama és az unoka a szőttessel Szétszórt, de tehetséges A fehérgyarmati gimnázium röplabdacsapatának erőssége a penyigei Mályer Gyöngyi. A hosszúra nőtt lány szorgalmáról is ismert. — A tanulást inkább hanyagolom a sportolás kárára — kezdte vallomását a másodikos középiskolás lány. — A középiskolák megyei röplabdabajnokságán elsők, az országos elődöntőn, ami Szegeden volt, másodikok lettünk, éppen csak lemaradva az országos döntőről. — Egy apró szatmári faluban hogyan ismerkednek meg • a fiatalok a röplabdával? — Kiss József tanéi úr az általános iskolában szerettette meg velem ezt a sportágat. Kezdetben feladójátékos voltam, de most már ráerősödtem arra, hogy ütőként szerepeltessenek, annál is inkább, mert a fehérgyarmati csapattársaim között magasnak számítok. —Arról tudsz, hogy tehetséges sportolónak tartanak? — Nem tudom, hogy így van-e, de hogy szorgalmas vagyok, az biztos. Amikor időm engedi, külön edzéseket tartok, futok, nagyobb mérkőzések előtt úszók, hogy jobb legyen az állóképességem. Szüleim azonban nem örülnek az utcai futásnak a lakott területen kívül, mert annyi rossz történik mostanában a lányokkal. Meg azt is mondják, hogy szétszórt vagyok, jobb vigyázni. — Az az igazság, hogy még nem tudom, mit szeretnék csinálni, ha leérettségizek. Egy nagyobb csapatban szeretnék röplabdázni. Jó lenne biológiai kutatással is foglalkozni, de szerettem volna már korábban zsoké is lenni. Majd meglátom, hogy mi lesz, csak a játék menjen nekem és a csapatnak is. Meg harmadikban a tanulás is.
