Új Kelet, 1995. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-09 / 107. szám
10 1995. május 9., kedd 9? Határon túl Mi ott élünk, ott van a hazánk” UJ KEI,RT A magyar tudása értéktelen Londonban a hét végén ünnepelték a II. világháború befejeztének 50 éves évfordulóját. Ezzel egy időben világszerte sokmillió ember élte át újra gondolatban az emberiség eddigi történelmének legpusztítóbb, legiszonyatosabb, legkegyetlenebb és a legtöbb emberéletet követelő harcát. De vajon tud-e minden túlélő nyugodt szívvel örülni? Nem vet-e árnyékot boldogságukra a tény, hogy a trianoni békekötés értelmében egyik napról a másikra egy idegen országban találták magukat? Idegen országban, többnyire elnyomottként, megtűrt etnikumként, de szívükben mindvégig magyarként... Sok helyen a gyerekek nem tanulhatnak az iskolákban az anyanyelvükön, és egyáltalán... Törvényekkel, megtorlással való fenyegetésekkel próbálták és próbálják még ma is visszaszorítani a magyar nyelv használatát. Az ilyen és ehhez hasonló törekvések megakadályozására alakult meg a Magyarság Nemzetsratégiai Bizottsága, melynek tagjai elsősorban a határon túli magyar pártok vezetői és magyarországi „szimpatizánsaik”. Legfőbb céljuk az országhatáron túlra szakadt, .kisebbségben lévő magyarság autonómiájának kivívása. Csaknem egyéves munkásságuk alatt konferenciákon, fórumokon igyekeztek valósághű képet alkotni az „egyes képviselők körzetében” felmerülő problémákról, gondokról. Összehangolt munkájuknak köszönhetően több kényes pontot is napirendre tűzhettek, és immár több szálat kézben tartva küzdenek a végső cél, az önállóság eléréséért. Legutóbbi, múlt hét végi ülésükön az autonóm kisebbség oktatási rendszerének kidolgozása volt a fő téma. A tanácskozás megkezdése előtt Bal- Iáné Korondy Móricának, a Független Kisgazdapárt Határon Túli Magyarság Tagozata vezetőnőjének köszönhetően sikerült beszélgetnem dr. Mester Zsolttal, a Nagyváradi Református Főiskola megbízott rektorával. Tiltott pályák — Hogyan látja a magyar- országi és az otthoni magyarság helyzetét? — tettem fel a kérdést. — Egyáltalán beszélhetünk otthoni magyarságról? — Természetesen beszélhetünk otthoni magyarságról, elvégre mi ott élünk, ott van a hazánk. Ezt mindig ki kellene hangsúlyozni, éppen azért, mert akikkel együtt lakunk, csak jöttmenteknek tekintenek minket, és valljuk be őszintén, nem szívesen látnak minket a „hazájukban”. Ami pedig a lényegi kérdést illeti, nagyon sok esetben a határon túlra szakadt magyarság több szempontból is helyesebben áll hozzá az összmagyarság problémáihoz, mint a határon belüliek. Azt hiszem, a kisebbségi helyzet és érzés hatására — bár gyakran van széthúzás — nagyobb az összetartás. Önöknél az a baj, hogy mindenki csak a pártpolitikai érdekekért küzd, csak azt tartják szem előtt, és nem igazán törődnek a magyarság sorsával. Ezt látjuk mi kintről, és meg kell hogy mondjam, ez nagyon aggaszt és elkeserít minket. S hogy milyen a mi helyzetünk Romániában? Bár lépten- nyomon hangoztatják, hogy mindent biztosítanak nekünk, ez csak részben igaz. Nem véletlen, hogy méltánytalanul kevés vezető helyet kapunk mind a politikában, mind pedig a vállalatok vezetésében. Szinte csak azokban az országrészekben találkozhatunk magyar ügyvezető igazgatókkal, esetleg elnökökkel, ahol túlnyomó többségben magyar emberek élnek. Van olyan pálya, ahol sosem fognak megtűrni minket. Ilyen például a rendőrség, a titkosszolgálat, a hadseregben is csak bizonyos rangig vihetjük, de nem mehetünk diplomáciai pályára^ és á külképviseletekben sem kapunk helyet. Ha a magyar diákoknak sikerül is bejutni a román egyetemekre, jogi vagy gazdasági jellegű karra nem iratkozhatnak be. Mindezek mellett örülünk, hogy béke van, nem lőnek. — Apropó, gazdaság... Hogy áll az ország ezen a téren? — Katasztrofálisan. Annak ellenére, hogy titkolják a nyilvánosság előtt, rendkívül rossz a helyzet. Nincsenek képzett szakemberek, s nem hallgatják meg azokat, akik valamelyest konyítanak a dolgokhoz. Teljesen elzárkóznak a vezetők, ha ez a téma szóba kerül. S ha valaki mégis veszi a bátorságot, és kritizálni meri őket, megtorolják. Nemrégiben hallottam, hogy bevezetés előtt áll az a törvény, mely szerint 4 év börtönbüntessél sújtható az a személy, aki gyalázza az ország vezetőit, és 5 évet kaphat az, aki gyalázza az országot. — Ezekbe a kategóriákba sok minden belefér... — így van. Például ha egy újságíró azt írja a cikkében, hogy az utak siralmas állapotban vannak, mehet majd a börtönbe. Hangsúlyozom, még nem szavazták meg a törvényt, de idő kérdése az egész. A golyó olcsóbb — Rendkívül kényelmes módja lesz ez a nem kívánatos személyek eltávolításának... — Ön mondta... Tulajdonképpen úgy érezzük magunkat, mint San Francisco lakói, akik az úgy nevezett Szent András- törésvonal mentén élnek, és nem tudják, hogy melyik másodpercben lesz halálos földrengés. Ennek ellenére élnek, teszik a dolgukat, eljárnak szórakozni. házasodnak. gyermekek születnek, és emberek halnak meg, mint bárhol a világon. Ugyanígy vagyunk mi is. A többi etnikumhoz hasonlóan nekünk is rendkívül ingatag a helyzetünk. Csak egy elrettentő példával tudom érzékeltetni mindezt: az egyik nagy politikusunk azt mondta a cigánykérdés rendezésére, hogy a cigányokat össze kellene fogni, és szögesdróttal körülvett munkatáborokba kellene zárni. Majd azzal fejezte be a mondókáját (szó szerint idézem): „Igaz, hogy egy golyó olcsóbb lenne, de hát emberek vagyunk.” Mindezt a parlament egyik ülésén, a szenátus szószékén mondta el. — Sok cigány él Romániában? — Nagyon sok, jóval több, mint Magyarországon. Nem is tudjuk pontosan, hogy mennyien vannak. — Hogy lehet ez? — Ha nálunk valakit sért az, hogy cigánynak nevezik, és hangot ad annak, hogy ő nem cigány, akkor románnak minősítik. Éppen ezért csak sac- colni lehet a számukat. — Velük szemben is vannak előítéletek? — Ha ön például felad egy hirdetést, hogy kertészt keres, és jelentkezne egy cigány meg egy nem cigány, melyiket venné fel? — Erről van szó. Félre ne értsen! Én nem pártolni akarom őket, de ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor be kell látnunk, hogy bizonyos előítélet, lemoshatatlan és kitörölhetetlen előítélet él csaknem mindenkiben. Ugyanakkor az is tény, hogy kényelmesebb nekik otthon ülni és felvenni a segélyeket. Huszonkét népcsoport — Mielőtt visszakanyarodnánk eredeti témánkhoz, még egy kérdést szeretnék feltenni. A magyarokon és a cigányokon kívül milyen etnikumok élnek még Romániában? — Örülök neki, hogy ezt megkérdezte. Nagyon érdekes, hogy bár az alkotmány úgy kezdődik, hogy „Románia egy- nemzetiségű állam”, minimum 22 népcsoport él ott. Hogy néhányat említsek: görögök, törökök, ukránok, svábok, szlávok, csehek, csángók és így tovább. Bár azt is meg kell említenem, hogy nagyon igyekeznek egy- nemzetiségűnek deklarálni az ország lakosságát. Ennek érdekében az anyanyelv használatán túl igyekeznek a szabad vallásgyakorlatot is megtiltani, mint ahogy tették ezt például a csángókkal. A papok napi prédikációjuk közben a pokol kénköves füzével fenyegetik azokat, akik magyarul beszélnek. — Ma tulajdonképpen az autonóm oktatásról tanácskoznak. Ennyire rossz a helyzet? — Nagyon. Kezdjük az általános iskoláknál. Pillanatnyilag körülbelül 220 ezer magyar anyanyelvű diák tanul magyar iskolában és óvodában (vagy önálló magyar, vagy vegyes iskolában). A tanerők száma körülbelül 13 ezer. A szám rendkívül csalóka, mert ebben benne van a szórvány magyarság is, amelynek a helyzete rendkívül kritikus. Van olyan iskola, ahol az alsó tagozatosok egyetlen tanerővel tanulnak, valamennyien egy időben. És ez nem egyedi példa. Az oktatás korszerűtlen, legalább 25—50 évvel van elmaradva az európai normáktól. Fedőnevek alatt — Minek köszönhető ez? — Az anyagi bázis nagyon rossz. Ezen még a Magyarországról kapott jelentős támogatás sem változtat. Képletesen mondva olyan, mint egy csepp a tengerben. Mindezt tetézi, hogy a tanerők — szándékosan nem tanárokat mondtam — jelentős része szakképzetlen, sokszor nincsenek tisztában alapvető fogalmakkal, kérdésekkel. Ez egyértelműen a tanító- és tanárképzés hiányosságaira vezethető vissza. Hozzájárul az is, hogy a minisztérium nem engedélyezi a magyar szakiskolák létesítését. Úgy gondoltuk, hogy a ’89-es forradalmat követően javul egy kicsit a helyzet, de nem így történt. Az egyházak is csak rendkívül szigorú korlátozások mellett, fedőnevek alatt nyithattak iskolát. Nem engedik például a többszörösen párhuzamos osztályok létesítését az igények ellenére sem. — F elsőoktatás? — Az állam teljesen elzárkózik. Az egykori magyar nyelvű Bolyai Egyetemet már régen összekapcsolták egy román egyetemmel, és fokozatosan leépítették. Reménykedtünk bennne, hogy újra megnyitják, a kormány azonban hallani sem akar róla. Az érettségizett magyar ifjúságnak, ha tovább szeretne tanulni, csak két választása van: beiratkozhat a román egyetemek valamelyikére, ahol korlátozva van, hogy milyen szakot tanulhat. Körülbelül tízezerre tehető ezeknek a magyar egyetemistáknak a száma, de ezek közül csak körülbelül kétezernek van lehetősége, hogy két nyelven (magyarul is) tanuljon. Ennek az a veszélye, hogy elveszítik az anyanyelvűket, és a társkapcsolatok kialakulása eleve könnyíti a beolvadást. A másik lehetőség a magyar- országi egyetemi, főiskolai tanulás. Ezt eleinte sokan támogatták, majd fokozatosan rájöttek, hogy nem olyan jó dolog, mert a lediplomázottak közül csak nagyon kevesen jöttek vissza. Ennek okai a jobb élet- színvonal csábítása, a kialakuló társkapcsolatok visszahúzó ereje és ami nagyon fontos, hogy Romániában nem ismerik el a magyar diplomát. Bújócska — Mit lehet tenni, hogy a minőségi szakképzés megvalósuljon és a diplomás emberek se meneküljenek el innen? — Ez a tipikus kecskeszindróma, azaz azt szeretnénk, hogy a kecske is jól lakjon, de a káposzta is megmaradjon. Komolyra fordítva a szót, ezt a lehetetlen helyzetet kiküszöbölendő indult el az a próbálkozás, melynek szervezetünk az egyik tagja. Első lépésként megengedtük az egyházaknak, hogy a papi képzés mellett, vele párhuzamosan, világi szakot is oktassanak. Jelenleg szociális munkásokat, jogászokat és német nyelvtanárokat képeznek, de jövőre szeretnénk további három szakot fölvetetni. Természetesen csak burkolva tehetjük meg mindezt, éppen ezért a zeneoktatást egyházzene-zenepedagógia, a történelmet egyház- történész-levéltáros, a közgazdaságot pedig vallástanár -közgazdász elnevezéssel ruháztuk fel. Pillanatnyilag ezek a legfontosabb terveink, és mindenképpen megtaláljuk a megoldást arra, hogy tovább folytassuk. — Nem elszomorító a tudat, hogy csak titokban, mintegy bujkálva tehetik meg mindezt? — Nagyon, de muszáj életben tartanunk a magyar nyelvet. Ha mi nem csináljuk ezt, és mondjuk 20 év múlva (valami csoda folytán) visszaállítanák eredeti rendeltetésébe a Bolyai Egyetemet, nem lesz, aki magyarul tanítson. Fennáll annak a veszélye, hogy szégyenszemre egy teljes garnitúra tantestületet kell importálnunk. — Úgy tudom, az Önök vállalkozásától függetlenül Székelyföldön is megindult egyfajta kezdeményezés... — Az általuk beindított magyarországi távoktatás is megoldás lehet. Magyarországi egyetemek és főiskolák tanárai mennek hozzájuk hétvégenként, és sűrítve oktatják a közgazdaságot, a jogot... A diplomát természetesen a magyar intézményektől kapják, és az is természetes — legalábbis nekünk —, hogy ezt Romániában nem fogadják el. A falvak vezetőit azonban egyáltalán nem érdekli ez a huzavona, számukra csak a szaktudás mérvadó. És ez az, amiért érdemes próbálkoznunk, kezdeményeznünk, titkolóznunk és „bujkálgatnunk”. Csak ez számít... Úri Mariann