Új Kelet, 1995. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1995-05-09 / 107. szám

UJ KELET Nagyvilág 1995. május 9., kedd káosz latozott már a szalmával betö­mött csövön át is, s ez az egész nem volt nagyobb egy asztali kancsónál. A kávéban az illa­tok ízzé váltak, s a második pici csésze után kellemesen imbolyogni kezdett a fejünk. Aha, sejlett föl előttünk, mégiscsak kábítják magukat valamivel ebben az antialko­holista országban. Részeget ugyanis egy da­rabot nem találni az ötvenhat­millió egyiptomi között. A kocsmákban teát isznak, szív­ják a földön álló, hatalmas vi- zipipát, előkelő éttermekben hatszemélyes pipa áll a hat- személyes asztalon. És ebből az is szívhat, akinek nincs pénze. Akinek nincs pénze, az hány évtizede a hajléktalanok beköltöztek ezekbe a kis há­zacskákba. A sírok között au­tók járnak, a gyerekek fociz­nak, és a kriptákban bugyo- gók száradnak. Az arab Demszky úgy oldotta meg a hajléktalanok problémáját, hogy nemrégen bevezette a villanyt és a vizet a Holtak vá­rosába. Az élők ugyanis nem akartak onnan elköltözni. Ins Allah, mondta volna a város­atya, vagyis, ha Allah is úgy akarja, s engedett a nyomor­nak, amely talán még az emlí­tett úrnál is nagyobb úr Egyiptomban. pőt talpalnak, kenyeret süt­nek, és a tömegben még vé­letlenül sem löknek oldalba, nem tipornak a lábadra, és senki meg nem próbál a zse­bedben turkálni. Úgy szedik el a pénzedet, hogy magad is azt hiszed, te akartad elkölte­ni. Itthon meg csak ámulsz a bőröndödből kicsurgó csör­gődobok, nyakláncok, fűszer­csomagok, alabástrom mü­tyürkék fölött. Mit is akartam ezekkel? Illatos kávé Az ebéd után kihozták a kávét. Illetve azt az izét, ami fából volt és nagyon hasonlí­tott Gábor Áron ágyújára. Egy dézsában izzott a parázs. Abban feküdt az ágyú hasa, s abban rejlett a núbiai kávé. II­egyszer megebédelhet a hely­béli étteremben, még egy po­hár teát is kap mellé. Grátis. Másnap a másik vendéglő­ben, s így tovább. Nagy az or­szág. Élőhalottak városa Nagy az ország, nagyok a temetőik is. Kairóban órákat lehet autózni a Holtak városa mellett, akkora lehet, mint mondjuk Eger. Csak sűrűb­ben lakott. Az iszlám vallás szerint a holtak sírhelye mellé kis házi­kókat építettek, hogy a szer­tartások alkalmával ide zarán­dokló hozzátartozók hosszab­ban időzhessenek szeretteik földi maradványa mellett. Ka­iróban igen hosszúra sikere­dett az ott-tartózkodás, né­Kairóban nincs közlekedési tábla egy darab sem. Lámpák vannak, azok jelzik, hogy van- e áram a városban, a piros és a zöld az életet színesíti. Ez el is kél arrafelé, hiszen a város amúgy a piszkos homokszín­ben egyesül. De azért, azt csak a kívülálló gondolja, hogy nincsenek közlekedési szabályok, aki néhány percet már eltöltött benne, az rájön a titok nyitjára. A fő irányító, így a járművek legfőbb alkat­része a duda. Apró, pici tül­kölésekkel jelzi mind a tizen­hatmillió kairói, ha kanyaro­dik, ha előz, ha másik autó mellé ér, ha arrébb megy - értsd: sávot vált -, és egyálta­lán, ha gyalogost kerül ki, vagy csak. Kairóban az utcai alapzaj a körúti szil­veszteréjszakához hasonlít. A látvány is csak az idegennek hajmeresztő, a BAH csomó­ponthoz hasonló kis külvárosi kereszteződésekben ötször négy sávnál mindenki egy­szerre kanyarodik hatfelé, s közben persze a gyalogosok is átsétálnak a túloldalra, az árusok pedig a kocsik, bu­szok, villamosok, csacsikor- dék között próbálnak néhány piaszterért papír zsebkendőt, nejlonharisnyát eladni. Ez az európai szemmel ká­osznak látszó közlekedés azonban működik. Igaz, min­den autó kicsit horpadt, kicsit repedt, itt lifeg, ott löfög, de nincsenek látványos karam­bolok, ha egy parkoló autó útban van, azt arrébb teszik, Demszkyt rögvest megütné a guta, ha látná, hogy itt a du­góknak valódi oka van. Mondjuk szétesik egy vihar­vert autó a harmadik és ne­gyedik sáv között, s eltart vagy tíz percig, amíg újból működésbe lép a káosz. Aranyos nép A núbiaiak földje pontos el­lentéte az egyiptomi főváros­nak. Csönd van és nyugalom, a szigetek között vitorlás hajó a közlekedési eszköz, botani­kus kert, pálmafák, az étte­rem teraszáról rálátni a siva­tagra. A brit birodalom ma­radványai, márványjárdák, fakandallós szálloda az Agat­ha Christi regényből. A Nílus szélesen hömpölyög, a gát a maga nemében impozáns, igaz, krokodilok már nincse­nek a folyóban, sőt halak sem. Idegenvezetőnk - helybéli - meséli, hogy a núbiai az a nép, akinél az arany van. Ez a jelentése a névnek, de hogy hol van az arany mostanság? Senki nem tudja, csak a legö­regebbek. Ok pedig nem árulják el. Idegenvezetőnk nagyapja azt mondta a kér­désre, nem árulom el neked, fiam, mert ha megtalálod, meghalsz. Élni viszont nem könnyű nélküle, még Asszu­ánban sem. Mert bármerre jártunk Egyiptomban - és a Karnak Kép és szöveg: Jakubovits Anna megmutatja a szállodához ve­zető utat... De leginkább a ba­zár, ahol keresni, illetve költe­ni lehet. Szemmel vevés Bazár mindenhol van. De mire a turista oda eljut, már nagyon edzett. Ahol csak ki­lép a buszból, a piramisoknál, a templomoknál, a szaharai kávézónál, azonnal egy csapat arab veszi körül, s mind el akar adni neki valamit. Bur- nuszt, képeslapot, kis pira­mist, nyakláncot, bármit, s az első vásárlás után két dologra jön rá a hülye európai. Az egyik, hogy megvette amit nem akart, ráadásul kettőt belőle. A másik, hogy tized­annyiért is megvehette volna, ha türelmesebb. Szóval a bazárba már böl­csen megy a magyar is. Tud­ja, hogy ha ránéz valamire, az már a vásárlási szándékot je­lenti. Ha bemegy a boltba, tudván tudja, onnan üres kézzel ki nem jön. A két ese­mény között pedig nagyon észnél kell lenni. Tudnivaló, hogy semmi portékának nincs ára. Annyiba kerül majd, amennyiért az eladó hajlandó megválni tőle, s amennyit a delikvens hajlan­dó áldozni rá. Az alkudozás pedig színjáték, pontosan elő­írt koreográfiával. Ha száz fontról indulunk, és a mi ajánlatunk öt font, akkor a ti­zenöt fontos vételárhoz a ke­reskedő szegény gyerekein, éhező fölmenőin, a drága ké­zimunkán át, és megfelelő so- pánkodásokkal juthatunk el. Közben mi is elmesélhetjük anyagi helyzetünket, valu­tánk végességét, többször kö­telezően megsértődünk, bol­tot, árut és árust faképnél ha­gyunk. Tudjuk már, hogy an­nál jobban élvezi ő is a játé­kot. Mert tulajdonképpen ar­ról van szó. Az ürügy az áru, a lényeg a színjáték. A bazár egyébként életfor­ma. Az üzletben él a család, kávéznak, szívják mindenütt az almadohányt a vízipipából, születnek és meghalnak. A szűk, pici utcákon, a tömér­dek portéka között árut szállí­tanak, a helybéliek is itt vásá­rolnak, eszik a héjában sült krumpliféleséget, billegnek a tálcányi teával a forgatagban egyik üzletből a másikba, ci­Travel jóvoltából, egy hét alatt sokfelé jártunk -, a sze­génység, a nyomor elképesztő volt. Sem elmesélni, sem fil­meken látva nem lehet elkép­zelni, amit közelről lát és sza­gol a turista. Pedig a turisták­ra nagyon vigyáznak Egyip­tomban, hogy ne essék bajuk, s hogy ne is lássanak, ne is ke­rüljenek olyan helyekre, ame­lyek már a busz ablakából is rémisztőek. Az, hogy a házak falán kívül futnak a csator­nák, az még csak roppant kel­lemetlen, különösen a negy­ven fokos nyárban. Hogy a szennyvíz innen egyenesen a ■Nílusba folyik, és bőrön át föl­szívódó mérgeket termel, az ivóvíz pedig nem a vízcsapból folyik - a környezetszennye­zés kisebb léptekben, de ná­lunk is ismerős probléma. Az viszont, hogy a vályogviskó­kban, fedél nélküli, apróabla­kos, egyhelyiséges tákolmá­nyokban laknak, azt csak az hiszi el, aki látja. És látja ak­kor, hogy a falu végi cigány­putri arrafelé a jómódot és a civilizációt jelentené. Viszont itt a faluvége a falu elejéig tart. Ha nem is aranyat, néhány piasztert, a szerencsésebbek néhány fontot azért összehoz­nak valahogy. Lopáson kívül minden pénzszerzési forma megengedett, s ez leginkább üzletelést jelent. Még a kol­dus is ad valamit az adomá­nyért. Olasz dalokat énekel a kisfiú vájlingjában a vitorlás hajóhoz éviekéivé, kócos, meztélábas kislány belemoso­lyog a fényképezőgépbe, öreg ember taxit kerít, fiatalember :<*' ÍL • «V Egyiptom, ^1 •• 1 // a mukodo

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents