Új Kelet, 1995. március (2. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-04 / 54. szám
TÚRISTVÁNDI I 1995. március 4., szombat 7 A református templom is műemlék Régen... és A MM ■HM Túristvándi még egy emberöltővel ezelőtt is egy ismeretlen falucska volt Szabolcs-Szatmár-Bereg megye északi csücskében, ahogy mondani szokták: az isten háta mögött. A fajúról a XII. század második feléből, 1181-ből maradt fenn az első írásos emlék. A hely először a Túr, később az Istvándi, majd a Túristvándi nevet kapta, mely abban az időben birtok volt a Túr folyócska mentén. A Túr Istvándira való átkeresztelése a Szent-Mágócs családtól ered, akiktől később a területet átvette Kende báró családja... ...Most, az 1990-es évek közepén 700 lelket számlál a kis falu. Polgár- mestere Bolla István, jegyzője Fejes Zsolt, aki túristvándi látogatásunkkor idegenvezetőnkül szegődött. A falu önkormányzata óvónőkkel, tanítókkal, adminisztrátorokkal és a kisegítő személyzettel együtt 19 embernek ad kenyeret. Annak ellenére, hogy munkalehetőség szinte egyáltalán nincs a faluban, az itt lakók igencsak pozitív beállítottságúak. Sok köztük a vállalkozó szellemű ember, aki hasznos ötleteivel próbálja fenntartani családját. A nyolc tantermes általános iskolában jelenleg 75 gyerek tanul. Kulcsár Attila és felesége — mindketten Ybl-díjas építészek — tervei alapján a közeljövőben új tanintézményt kaphatnának a kisdiákok. Ennek alapfeltétele a pénz, melyet az önkormányzat egy alapítvány létrehozásával szeretne előteremteni. Az iskola mellett óvodával, közétkezdével, kultúrház- zal és idősek klubjával is büszkélkedhet a falu. A nyár beköszöntével fellendül a turizmus is, s ha minden a tervek szerint halad, akkor a szatmár- csekei turistaszálló mellett a túristvándi egykori Kende-kastély is fogadni tudja majd az idelátogatókat. Gulyás szabadtűzön Amikor érdekes embereket kerestünk Túristvándiban, a jegyző elsőként említette Makay Béla nevét. A tanító úrral gyorsan elköltött ebéd után dolgozószobájában ültünk le beszélgetni. Amikor arra kértem, meséljen kicsit magáról, szomorúság suhant át az arcán. — Nagyon nehéz gyerekkorom volt, korán félárva lettem. Csepelen éltünk a háború alatt. Ott ért minket a bombázás 1944-ben, ami elvitte az édesapámat. Ekkor költöztünk vissza Fülesdre a nagyszüleimhez. Édesanyám azóta is ott él. Később elvégeztem a tanítóképzőt, de igazán jól csak a tanyasi iskolákban éreztem magam. Talán azért, mert én is egyszerű paraszti családból származom. —Mióta él Túristvándiban? — Húsz évvel ezelőtt költöztem vissza a szülőtájámra, s nem is vágyom el innen. Nem dicsekvésképpen mondom, de a környező falvakat úgy ismerem, mint a tenyeremet. Még azt is tudom, melyik réten milyen virág nyílik. — Ha jól tudom, erről szólnak az írásai is. — Legutóbbi könyvem egy hónappal ezelőtt jelent meg Fűvel-fával gyógyítás kézikönyve címmel. A gyógynövényeket magam is gyűjtöm és fogyasztom. A kiadvány megírásakor a népi gyógyítók adták az alapokat. Ezekhez írtam meg saját tapasztalataimat, felfedezéseimet. Legelső kiadott művem azonban egy szakácskönyv volt, aminek nemsokára megszületik a folytatása. Ezekben a könyvekben olyan receptek vannak, melyeknek mindegyikét végigfőztük, megkóstoltuk a hagyományokat nagyon tisztelő bitrátáimmal. Sajnos már sokan nem élnek közülük. — Milyen a kapcsolata az emberekkel? — Nagyon jó, de ez, azt hiszem, kitűnik minden tárcámból, novellámból. Az itt élő emberek már az életem részeivé váltak. — Miért tartja ennyire fontosnak a néphagyományok őrzését? — Ézen ismeretek nélkül nem érez- ném itt jól magam, s ez teszi igazán értékessé a tájat. — Térjünk vissza egy kicsit a következő könyvéhez. Mennyire lesz más, mint az előző szakácskönyv volt? — Sokkal több lesz benne a színes kép, és egy Szatmári-beregi ételek bográcsban fejezettel bővült a régi kiadvány. Sok sikert kívánva, és a házi szilvapálinkát elhárítva búcsúzunk az író tanítótól, aki egészen a kapuig kísér minket. Mielőtt beszállunk az autóba, Makay Béla még kedvesen utánunk szól: — Ha legközelebb erre járnak, elviszem magukat egy kicsit barangolni, aztán pedig főzök egy hamisítatlan bográcsgulyást. A Móricz-ház Az oldalt írta: Sikli Tímea A felvételeket Harascsák Annamária készítette Talán kevesen tudják, hogy a tiszacsécsei születésű Móricz Zsigmond gyermekkorának egy részét ebben a kis faluban töltötte. Apja, amikor a család anyagi bázisát jelentő cséplőgép felrobbant, a fellépő anyagi nehézségek miatt gyermekeit családja tagjainál helyezte el. így került Móricz Zsigmond — az akkor még Istvándi néven ismert — Túristvándira, anyja testvéréhez. Itt járta az elemi iskola első két oszályát, s e helyről Életem regénye című mű' ben így emlékezik: „Istvándi volt az én jellemformáló kohóm." Ez a m is olvasható azon a márványtáblán is, melyet az egykori Móricz-ház falán helyezett el az utókor. Haldoklik a vízimalom Az ősi fák alatt lomhán kanyarog az Öreg-Túr. A vízimalom kerekei közt elidőzik egy pillanatra, majd mivel dolga nincs, továbbhalad. A Kende család levéltári anyagai már az 1300-as évek elejétől említést tesznek a malomról, mely mai formájára a XVIII. században lett átalakítva. 1929-ben, a Kende-csatorna elkészülte után, Kende Zsigmondot arra akarták rávenni, hogy bontássá le a vízimalmot. ígértek neki helyette egy modernebbet, de ő bölcs előrelátással nem ment bele az alkuba. így megmaradt e páratlan, s ma már nevezetessé vált vízimalom. Az 1950-ig aktívan üzemelő malom 1952-től Magyarország elidegeníthetetlen műemlékei közé tartozik. Őrzését, és a turisták idegenvezetésének személyi feltételeit az önkormányzat vállalta magára. Ha a Kincstári Vagyonkezelő és a Műemlék-felügyelőség biztosítaná az anyagot, a helybéli szakemberek gondoskodnának a Kapuit már csak a turisták előtt nyitja ki Pihennek a kerekek karbantartásról és felújításokról. Mára már úgy látszik, hogy a teljesen üzem- képtelen vízimalom haldoklik. Nemrégiben megsérült a víziláda, mely a zsilipeken át a kerekekhez juttatja a vizet. Félő, hogy ha a bajt nem orvosolják időben, a víz az egész szerkezetet alámossa, elviszi a malmot. Az önkormányzat arra kérte a Vízügyi Igazgatóságot, hogy kevesebb vizet engedjen az Öreg-Túr medrébe, ezzel is csökkentve az összeomlás veszélyét. Tavaly, az akkor életveszélyessé vált malomhidat a túristvándiak helyreállították, de ezeket a költségeket már nem tudják fedezni. Éppen ezért olyan szponzorokat keresnek, akik segítségével alapítványt hozhatnának létre a vízimalom megmentésére. r Az életre kelt fabábu A ház hatalmas fenyők között áll. Kívülről ugyanolyan, mint a többi, de belépve az udvarra, nem mindennapi érdekességekkel találkozunk. A régi kerekes kút oszlopai művészien faragottak, a hátsó kertbe pedig székely kapun át vezet az út. A bejárati ajtót kimunkált virágfüzérek és gyümölcsök díszítik. Az igazi látnivaló azonban akkor tárul a szemünk elé, amikor kinyílik előttünk az ajtó. Bár váratlanul érkeztünk, Fehérvári József fafaragómester házában mégis szívesen látott vendégek vagyunk. Percekig csak némán gyönyörködünk a mesébe illő szekrényekben, székekben, szinte életet sugalló domborművekben. Ennyi szépség láttán nehe- I zen talál szavakat az ember. Ám a 70 , éves Józsi bácsi kisegít zavaromból, s miután hellyel kínál minket, szinte ‘ kérdés nélkül mesélni kezd. — Harmadik elemista voltam, ami- ! kor először fát vettem a kezembe. Ám az első „remekműveimet” 1945-ben készítettem, amikor hadifogságban voltam Ausztriában. Dolgoznunk nem kei! -tt, az idő pedig nagyon lassan telt, hát valamivel elfoglalta magát az ember. Fa volt, szerszám is akadt, így szipkákat, karpereceket, fakanalakat farigcsáltunk. így kezdő- ; dött a szerelem. — Ami, úgy látom, a szabadulásai sál sem ért véget...-— Amikor hazamentem Debrecenbe, meglátogattam egy barátomat, akinek az apja lakatosmester volt. Néhány napot náluk töltöttem, s ez idő alatt hoztak egy sérült lovas szobrot. amit a mester hozott helyre. Telje: n megbabonázott a szobor. Ami- ! í hazamentem, emlékezetből pánira véstem a lovat és lovasát, majd egy szilfából kifaragtam őket. Ekkor kezdtem el komolyan foglalkozni a fafaragással. Beszereztem néhány szakkönyvet is, és azokból tanulgattam. Kezdetben csak szobrokat és domborműveket csináltam. —Mikortól tetszik székeket, szekrényeket is készíteni? — Amikor megnősültem, és felépítettük a házunkat itt, Túristvándiban, akkor persze sok bútor is kellett. Az alapokat elkészítette az asztalos, a díszítéseket viszont mind magam csináltam. Először csak saját részemre dolgoztam, aztán már megrendelésre is. —Kapott-e a munkájáért elismerést Józsi bácsi? — Tudja, kedvesem, volt idő, amikor bármit csináltam, nem tetszett. 1974-ben a debreceni kiállításra külön kérésre felküldtem két szobromat, amit nem sokkal később azzal kaptam vissza, hogy a jövőben egészen más munkát várnak tőlem. Én azonban nem tudtam olyat alkotni, amilyet ők kívántak tőlem. Nem vitt rá a lélek, hogy tönkretegyem a fát. Évekkel később az egyik szobrot el- küldtem egy nyírbátori tárlatra, ahol Borsos Miklós tetszését igencsak elnyerte az alkotás. 1989-ben aztán kaptam egy el i smerő plakettet és némi pénzt Művelődésért címen. — Beszéljünk még egy kicsit a fafaragásról. Milyen a jó alapanyag? — Domborművekhez a világos körtefa, fafaragásokhoz a diófa illik a legjobban. Ám minden fának megvan a maga szépsége. Én előre kigondolom, megrajzolom, mit akarok megformázni, aztán megkeresem hozzá a legjobban tetsző fát. Ha kimegyünk, majd megmutatom az Őszi harmat utánt, amihez hat éven át kerestem az igazi jó anyagot. —Honnan tetszik beszerezni áfát? — Régen ez könnyen ment, mert a téesz lécelőüzemében olcsón hozzájutottam a farönkökhöz, darabokhoz. Ma már a megrendelő hozza magával az alapanyagot. Elmondja, mit szeretne, én meg felvázolom, mire is lesz szükség hozzá. Ám ebből néha adódik egy kis gond. Most is úgy jártam, hogy a komód egyik oroszlánkarmos lábát kifaragtam, a másikhoz viszont nem tudok hozzákezdeni, mert nem jó a fa. Benne van a bele, és ettől később csúnyán berepedezik majd a szekrény lába... Jöjjenek, ha van még egy kis idejük, megmutatom a birodalmamat... Józsi bácsi mesélni kezd megmegvállva egy-egy szobor, alkotás j mellett, s előttünk perceken belül megelevenedik a fa. A faragott ég- ; bolton tisztán látom a nap utolsó su- : garait és a közeledő viharfelhőket, a ’ kuruc vitéz szemében őszintének tű- | nik a fájdalom, és a falovacska fejét megsimogatva szinte érzem kezem ' alatt sörénye puhaságát.
