Új Kelet, 1995. március (2. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-11 / 60. szám
6 1995. március 11., szombat II s HFTVFfiF | « 1 1 1 V tvl L— I UJ KELET Dávid, életünk nagy csodája A gyerekkocsi kint áll az udvaron, a tavaszi nap sugarai lágyan simogatják a kis Dávid arcát. — Negyed órája hoztam ki, akkor még vidáman gőgicsélt. Úgy látszik, elnyomta ez a meleg idő — hajol Bálint Irénke mosolyogva alvó kisfia felé. Óvatosan karjába veszi a legénykét és beviszi á szobába. Utánuk indulok. A gyerekszoba falát vidám giesefigurák díszítik, a polcok roskadoznak a 11 hónapos kisfiú játékaitól. Hogy ne zavarjuk Dávid délelőtti szunyóká- lását, Irénkével a másik szobába vonulunk át. — Te nem hitted azt, hogy a fiam az unokám? — néz rám az asszony, és szemében a szomorúság fényét látom egy másodpercre megcsillanni. — Miért hittem volna? — Negyvenhárom éves voltam, I amikor Dáviddal terhes lettem. Itt a faluban sokan megszóltak, szinte ujjal mutogattak rám. Nem elég, hogy nagy hassal járok, még „rendes” apja sincs a gyerekemnek. —Hogy teljesen megértsem, nem kezdenéd a legelején a történetet? — Bocsáss meg, hogy ilyen szétszórt vagyok. Hol is kezdjem? Árva lány voltam, idős nevelőszülők gondoztak. Jobban szerettem őket, mintha a vér szerinti szüleim lettek volna. Az anyámról csak annyit tudok, hogy amikor megszülettem, otthagyott a kórházban, ahonnan rokonok hiányában az intézetbe kerültem. Nyolcéves voltam, amikor Bözsi mamáék magukhoz vettek. Sajat gyerekük nem volt, így évek múlva sikerült elintézni, hogy engem örökbe fogadhassanak. Gondoskodtak a taníttatásomról, kenyeret adtak a kezembe. Virágkötész lett a szakmám, azóta is ezzel foglalkozom. Egyetlen tél leforgása alatt, szinte egymás után ment el a két drága kis ember. Mindkettő a karjaimban halt meg... borzasztó idők voltak. Ez a ház és rengeteg szép emlék maradt nekem utánuk. — Mi történt veled, miután egyedül maradtál? — Bár elég nehezen, de megpróbáltam a saját lábamra állni. Huszonnégy évesen megismerkedtem az első férjemmel. Nem dúlt köztünk a nagy szerelem, de biztonságot adott nekem, hogy ott volt mellettem. Az első időkben jól megvoltunk, aztán valahogy tönkrement az életünk. Négy év után elváltunk, és én ismét egyedül maradtam. Volt ugyan néhány futó kapcsolatom a válásom után, de egyiket sem tartottam túl komolynak. —Láttam kint az üvegházat és a virágüzletet... — Öt évvel ezelőtt úgy éreztem, változtatnom kell az életemen. Kiléptem a munkahelyemről és kölcsönökből bár, de megnyitottam ezt az üzletet. Ez az egyetlen virágbolt itt, és a szomszédos faluban. A virágokat először termelőtől vettem, aztán kiszámoltam, hogy jobban járok, ha legalább a virágok egy részét magam nevelem. Most, hogy itt a tavasz, újra fellendül a bolt. Egymást érik az esküvők, névnapok és ezen a héten itt volt a nőnap is. A vasárnap az egyetlen szabadnapunk, egyébként mindig nagy nálunk a jövés-menés. — Ha jól tudom, a vállalkozással egy időben más is megváltozott... — Megismerkedtem Antival, aki szintén elvált ember volt. Átérezte a problémáimat, támogatta elképzeléseimet. Jórészt neki köszönhetem, hogy megvalósulhatott régen dédelgetett álmom, a virágbolt. Az igazi csoda azonban az életünkben a kis Dávid. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, zokogni kezdtem. Az orvos vigasztalgatott, és én csak nehezen tudtam elhüppögni neki, hogy örömömben sírok. Ahogy mentünk Antival hazafelé, megmozdult bennem valami. Mit fog szólni a falu, hogy 43 éves fejjel anya leszek? Amíg lehetett, bő ruhákkal takartam el a hasamat, ám a pocak egyre gömbölyödött. Az unatkozó vénasszonyoknak sokáig adott remek beszédtémát a délutáni traccspartikon állapotom. Aztán tavaly április 3-án megszületett a kisfiúnk. Anti a nevére vette a gyereket, és a szülei is elfogadták az unokát. — Nem gondoltatok még arra, hogy összeházasodjatok? — nézek Irénkére, aki a kérdéstől kislányo- san elpirul. — Néhány hét múlva, április elsején lesz az esküvőnk, összekötve Dávid első születésnapjával. Nem lesz nagy dáridó, csak szép csendesen ünnepel majd a kis család. Fénykép a falon 1 • Mikor berendezünk egy szobát, a dolog nem ér véget azzal, hogy bepakoljuk a bútorokat, letesszük a szőnyeget, feltesszük a függönyöket. Amikor ugyanis körülnézünk, még biztosan jelentős mennyiségű „pucér” falat látunk. (Megjegyzem, amennyiben nem látunk jelentősebb mennyiségű pucér falat — az baj, mivel az azt jelenti, hogy a szobát körbebástyáztuk magas bútorokkal, ami azt jelenti, hogy már nem szobában, hanem bútorraktárban vagyunk, ami azt jelenti, hogy a szobában nekünk már nem is maradt hely. No, ebben az esetben először is szabaduljunk meg néhány bútordarabtól!) Visszatérve a falra, amennyiben nem akarunk hűvös, semleges környezetben élni (merthogy ízlések és pofonok, tudjuk, különbözőek, nos akkor valószínűleg elfog minket a vágy, és fogjuk a kalapácsot meg a szegeket (más esetben fúrót és csavarokat) és felakasztunk ezt- azt, amit éppen találunk. Hogy mi mindent lehet a falra aggatni és hogyan, hát erről majd még egyszer szívesen beszélek. Most csak egyetlen dolgot szeretnék felemlegetni; valamit, ami első hangzásra ódivatúnak tűnik: a családi fotókat. Ez bizony elég régi história. Merthogy az ősember is odapingálta magát a barlang falára, amint épp bölényt kerget. A régi várakban is az ősök képei riogatták a folyosókon szaladgáló úrfikat... A családi fotó az ugye lehet régi meg új. Most csak a régiekről! Az öreg fotók gyakran gyönyörű keretben vannak, akár egy festmény. Hiszen lehet, hogy ükanyánk esetleg nem volt szép leány (az enyém mellesleg szép volt) — ám hajdan a csúnya lányok portréi épp oly pompázatos keretet érdemeltek (ha nem pompázatosabbat) mint a szépeké. És kiket ábrázolnak ezek a képek? Sokszor olyan rokonainkat, akikről már csak hírből, „legendából” tudhatunk, s ha arra gondolunk, hogy az ő vérük csörgedezik az ereinkben — örömmel, büszkeséggel nézünk rájuk. Külön játék az ilyen fotók nézegetése közben elgondolkodni, milyenek voltak, hogyan éltek vajon ők? Fürkészni a tekintetükben, mire gondolhattak akkor, ott a fényképező masina előtt ülve. Biztosan érdemes a nagyszülők szekrényének tetején keresgélni. A régi fotók nem csak antik bútorok vagy régi parasztházak berendezései mellett mutatnak jól. Éppúgy illenek a természetes anyagú bútorokkal, textilekkel felszerelt szobába. Merész ötletnek hangzik, de a kifejezetten modern, sima, dísztelen fekete vagy akár fémes tárgyakkal berendezett szoba falán jó érzékkel elhelyezett régi fénykép kiváló ellenpont, hatásos stílus- bravúr lehet. És persze ott vannak a „közepesen régi” fényképek, amiken a szüléink láthatók. Ha szívesen követjük a divatot, akkor most berendezkedésben is a ’60-as, ’70- es évek mintáját követjük. Szüléink képei már nemigen vannak díszes keretben, s valószínűleg kicsik is. Ám egy olyan kép, amin az ő nemzedékük mutatkozik a ,Jkor” jellegzetes ruháival, frizuráival, hangulatával — kinagyítva, keret nélkül vagy egyszerű feketével, fehérrel, fémmel keretezve nagyon jól passzol a legújabb lakberendezési divathoz. Keresésre fel! Nagy Ivette Világvége Nostradamus eddig kiadatlan jövendöléseit, próféciáit kínálja ezúttal a Top Trading Hungary is egy nagy példányszámú műsorújság hátoldalán. Nostradamust — aki a XVI. században jósolta meg a XX. századi két világháborút, a hitleri agressziót, az űrrepülést, Oroszország felemelkedését és bukását stb., — minden idők legtitokzatosabb emberének tartják. A nagy vátesz ugyancsak felkapott lett, a róla készült könyveknek se szeri, se száma. Nincs nehéz helyzetben az a mai jövendőmondó, aki minden idők egyik legynagyobb bestsellerével minden idők egyik legnagyobb könyvüzletét látja beteljesülni varázsgömbjében. Ez eddig rendben is lenne. Ám az említett kiadó ráadásul még ijesztget is bennünket, szegény olvasni vágyó földi halandókat, íme az intelem: „A jelenlegi feszült világhelyzetben, amikor ha belegondolunk, talán a Biblia által említett utolsó napokat éljük, nem mondhatunk le arról, hogy ne olvassuk el Nostradamus kiadatlan, publikálatlan próféciáit.” Egyetérek. Ha már ily közeli a vég, a világért sem mulaszthatom el Nostradamus olvasását! Mert hát miféle világvége lenne is az — Nostradamus nélkül?! Persze — bevallom —, kételyeim vannak: — Megérkezik-e a könyv időben, akár az utolsó pillanatban is, még a világvége előtt?! Lefler György Könyvespolc Dúsa Lajos: Nagy, lelassított pillanat Új verseskötetével jelentkezett a sokáig a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Szamosszegen élő, jelenleg Debrecenben és Hajdúhadházon tevékenykedő költő. A kötet versei 1987 és '92 között íródtak, így kétségkívül magukon viselik ennek az öt évnek a lenyomatát. A rendszerváltás állítását a Középkori balladában, melyben a költő szerint kimeszelt közös karámunkban várjuk a hercegtől az új adót, aki a nagy császárok között csak étekfogó. S a kegyúri, az aranydróton rángatottat szolgáljuk buksi értelemmel mi, rossz cselédek. Az aggodalom zsoltárában a hatalom végességéről ír. „Van hatalmad, s nekem nincs. Éppen ezért szánlak,...” Szól a „háttal-falu vonatnak, útnak” induló „kucsmás, svájcisapkás férfiak” mackós lépteiről, arról, hogy roppan a lábuk alatt örömmel a hajnali hó. Hisz munkába mehetnek — még mehetnek! A Benn a bárány, kinn a tél című versében azt a már kényszerzubbonyos helyzetet ábrázolja, amikor elgondolkodik a ma embere:,,Nem vittem semmire —belátom, / nem mérhető a hasznosságom, / s csak a vágy maga — mit sem ér.” Az egyre jobban elszegényedő embereket több versében is megénekli. A paprikás krumpli címűben erről így ír: „Virslink gyűrűsre lett karikáz- va / többnek látszik így, ami kevés.” „Mi kezdő csalók, s gyakorló szülők —/a szégyenből nevelünk leleményt.” A hatalomba való jutást különböző aspektusokból szemléli. A mozgalom szerinte „soha nem ifjú lelkesedőknek, /soha nem csóróknak való.” S a kisdedbe kapaszkodva: „pásztorrablók” jönnek, „kalmár szívű rongyhitűek /tolonganak új-Betlehem- ben:/ csak magukért, sosem érte.” A másik oldalon a „kétellyel telt, nyomorral vert” jó szándékúak sokasága, akiknek,, testén új az ócska”, akiknek csak a „minden javak maradéka” jut, akik mint kisdedek rejtőznek —, az országos nagy szégyenbe. Az értelmiség helyét, szerepét nézi kordivatokban, áramlatokban, izmusokban. A Ginsberg meg én Debrecenben című versében az örökké kívül rekedők magányából szemléli az ünnepelt, körülrajongott amerikai költőt, akinek „debrecen-mélyi ókikötőben” „csobog a taps”, mert ahhoz, hogy így lehessen — ahhoz: „messziről kell idejönni, / más térből kell és más időből; / különben csak a folyosók a / lépcsőházak és előszobák / huzata tiéd, / akárcsak rég, / Vitézünk komor idejében.” Az Evődő című versciklusában a mindennapi életet vetíti elénk, megvilágítva életünk egy-egy részét. A Kivilágított önmagámmal versében a be nem teljesült szerelemről szól, s arról is, hogy úgy kell elmenni tudni, hogy a másik lelkében ne maradjon fájdalom. A vad tekintetű, villogó térdű nőket bámulja szemüvegén át (ezzel fölnagyítva, fókuszba állítva) a Vadak a vonaton című versében, míg a Mosolygóban az örök hiányt, a szeretetet kémé, adná szelíden mosolyogva. Az Evelődőben a házastársi hűségről évődik, amelyben ott van az a hétköznapi nő, aki „gondom tündére, vétkem fúriája”, aki nélkül tétova a lépte a világban, aki nélkül csak „sután vadóc”. A költő fanyar humorát szinte végig érezhetjük a kötetben. Ismerni kell őt ahhoz, hogy elhiggyük. A legkilátás- talanabb helyzetben, ahogy ő fogalmazza: „Hogy féljek: minden azt sugallja”, a nyomorultságot, az arcmaró szégyen-fagyot nem panaszolja. Dacosanjár, s fütyörészik. Talán ezért is az a szerkesztési elve a kötetnek. A végére valami derűset. Otpimistát. Legyen hát meg ez az akarata: olvasónak, kritikusnak s a mindenkori hatalomnak. Kutyanyelv kell a végére? Derű, optimizmus? Abban bővelkedünk! Fából vaskarikát? Azzal is szolgálhat. Fricska, irónia az elvárásokkal szemben? Igen, valahogy így tesz a kötetzáró Derűs elégia című versében, ahol „Debrecen óceáni mélyén, iszapközeiben,” „az állandóság világszolgáló mély vizében / a felszín ékessége nélkül”, lenni „ sas-magányban” „nagyon fent, nagyon lent,” ami „oly mindegy” túl a hiúság sűrűségén”, vágyon túli vágyon, szívközeli messzeségben élni, lenni, megmaradni „csöndes tisztaságban”. A kötet a Felső-magyarországi Kiadó gondozásában látott napvilágot. Budaházi István Itt a tavasz Virágátültetés Erre a legalkalmasabb idő a tavasz, így a gyökérzetnek elég ideje marad, hogy a nyugalmi időszak beállta előtt kellően kifejlődjék. A szobanövények többsége olyan cserépben fejlődik a legjobban, amely a kezdő kertész szemében a szár és a levelek nagyságához viszonyítva túl kicsinek tűnik. Ha azonban a szár- és levélfejlődés lassú, a talaj gyorsan kiszárad, és a gyökerek kibújnak a kifolyónyíláson, mindenképpen szükség van az átültetésre. A legismertebb ültetőedény az agyag és a műanyag virágcserép. Az agyagcserepek mind égetett terrakottavörös színűek, a műanyag cserepek színe viszont változatos. Persze nemcsak agyag- és műanyag cserép van a világon. Az ültetőedény készülhet fából, üveggyapotból és fajanszból is. Ha a cserép használt, akkor alaposan ki kell sikálni. Az új agyagcserepet viszont nem árt egy éjszakára vízbe áztatni. Az égetett agyagcserép alját töltsük meg törött cserép- vagy tégladarabkákkal. A törmelékrétegre terítsünk vékony rétegben földkeveréket. (Mivel termőtalajhoz jutni nehéz, az ültetőtőzegek alapja többnyire tőzeg vagy tőzeg és homok keveréke.) Ezután öntözzük meg a növényt. Egy órával később üssük ki a cserépből a növényt úgy, hogy bal tenyerünket tegyük a földlabda tetejére, óvatosan fordítsuk meg, és a cserép szélét finoman kocogtassuk az asztal széléhez. Távolítsuk el a gyökerektől a régi törmeléket és a rothadt részeket. Állítsuk a növényt a földrétegre, az új cserépbe, és a földlabda körüli helyet lassan töltsük ki az előzőleg kissé megnedvesített földkeverékkel. Hüvelykujjunkkal nyomkodjuk le a földet, és töltsük utána addig, amíg a felszíne el nem éri a szár tövét. Végül néhányszor finoman kocogtassuk a cserepet az asztalhoz, hogy a föld kellőképpen tömörödjön. Ezt követően óvatosan öntözzük meg a növényt, és tegyük egy hétre árnyékos helyre. Naponta permetezzük a leveleket, hogy elejét vegyük a lankadás- nak. Utána állítsuk a növényt végleges helyére, és kezeljük úgy, mint azelőtt. (folytatjuk) A hétvégi oldalakat szerkesztette: Sikli Tímea Fotók: Harascsák Annamária
