Új Kelet, 1995. március (2. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-11 / 60. szám
Ezen az oldalon az utóbbi időben olvasóink közismert, neves személyiségekkel olvashatnak interjúkat. Munkatársaink ezúttal egyáltalán nem ismert, névtelenségbe burkolózó emberekkel találkoztak, s próbálták őket szóra bírni, ami vagy sikerült, vagy nem. Mindenesetre Sipos József és Csonka Róbert érdekes tapasztalatokat szereztek a nyíregyházi vasútállomás éjszakai életéből. Nem lakunk sehol Idős pár gubbaszt a radiátor tövében. Szívesen mesélnek sorsukról, magányukról. — Nem szégyelljük, hogy ide jutottunk, bár jobb sorsot is el tudunk képzelni. Legnagyobb problémánk, hogy nincs lakásunk. — Nyíregyháziak? Karcagiak vagyunk, oda vagyunk bejelentve, de a lakást elbontották a fejünk fölül. Nekem — mond— Keresni kellene egy albérletet, de az nagyon drága. Dolgozni nem tudunk, ha tudnánk sem kellenénk senkinek. Aki egyszer süllyedni kezd, az nem tud megállni, előbb- utóbb elmerül a semmibe. A legnagyobb kincs egy lakás lehetne, de nekünk már csak egy-egy vasútállomás radiátora mellett jut hely ezen a világon, vagy itt-ott egy pad, ahova lefekhetünk. Az is rossz, hogy ja a hölgy eltartási szerződésem volt egy idős emberrel, de halála után a rokonok kiforgattak minden vagyo- nomból, még a házat is elvették. — Nem próbálta megvédeni a jogait? — Nincs annyi pénzem. Megismerkedtem ezzel az emberrel, aki majdnem teljesen vak. Azóta élettársak vagyunk. Szükségünk van egymásra, egy társ mellett mindent könnyebb elviselni. — Mihez kezdenek ebben a városban? nem tudunk mosakodni, mosni. Annyi ruhánk van, amit rajtunk lát, ha kimosnánk, nem is tudnánk mit felvenni. — Az élethez pénz is kell. — Nekünk már nem sok kell belőle. Mindketten kapunk egy kis nyugdíjat, ennivalóra elég. — Mikor ettek utoljára főtt ételt? — Nagyon régen. Főzni sem tudunk, étterembe mi nem mehetünk be, mert ahhoz tiszta ruha kellene, mosakodás... A nagy mennyiségű alkoholfogyasztást bánja ez a telefonfülke - sajnos nem először. A gyenge női nem mutatta meg erejét. Eredmény: detoxikáló, női osztály Az állomás kemény és okos férfiai közül senkit sem tudtunk rávenni a nyilatkozatra, a fényképezőgép lencséje elől pedig végképpen menekültek. Ennek ellenére néhány szófoszlány alkalmas a publikációra. Negyven év körüli, életerős fiatalember: — Mondok én magának egy közmondást, csak nem tudom, Shakespeare mondta, vagy Lenin. „Lenni, vagy nem lenni.” Lássák, én is értem a Filozófiát! Utálom azt, aki dolgozik. Úriembernek gondolják magukat, éreztetik velünk a felsőbbrendűséget. Azt hiszik, bárki meghatódik itt azon, hogy maguk leereszkednek közénk... Hogy én dolgozzak? Ennyi pénzért? — Mennyiért lenne hajlandó? — Semennyiért. Összetört arcú fiatalember közeledik, kiabál, hogy lehetőleg mindenki hallja: — Ügyvéd vagyok, mindenki képviseletét elvállalom. Húsz percig még itt vagyok, várom a jelentkezőket. Ne nyilatkozzon senki... Az „ügyvéd űr” rendőri kísérettel távozik az épületből. Egy másik Fiatalember az élet nagy kérdéseiről szeretne nyilatkozni, díszkíséretként mindenhova követ bennünket, de nem tudja előadni mondókáját. A részegség nagy úr. Szakállas, idős ember cammog a pénztár felé. Je- > gyet akar venni, de nincs nála elég pénz. — Kik maguk? Nem nyilatkozom senkinek. Nem is beszélgetek, mert attól még nem lesz pénzem. Adnak érte kenyeret? Közben fotós kollégámat lök- dösni kezdik az épület egyik sarkában, mert egy hangadó szerint a fotózás sérti a személyiségi szabadságjogokat. Odamegyek. — Ez a szakállas az igazi sunyi ürge (a cikk írója kapta ezt a tiszteletet). — Miért? — Tudja azt maga nagyon jól. Behízelgi magát, aztán mindent kihúz az emberekből, de holnap bemegyek a polgármesteri hivatalba, és olyan sajtópert indítok, hogy olyat még nem láttak. Egy román állampolgár csatlakozik: — Nálunk, Romániában az újságírók nem fényképezhetnek csak úgy a közterületeken. Micsoda dolog az, hogy lefényképezik az alvó embereket és főleg egy kismamát. Nem azért jött át, hogy itt újságírók csám- csomgjanak rajta... Hol van itt a demokrácia Magyarországon? Az egyik pádon tíz év körüli gyermek alszik. Vele szemben, a másik pádon édesanyja ül és mosolyog. Mellé telepedek és beszélgetni kezdünk. — Utaznak valahova? — Csak pihenünk. Romániából jöttünk, mert ott nincs mit enni. — Itt van? — Nincs. Hoztunk át néhány dolgot, azt eladom, és abból talán vehetek valamit a gyereknek. — Hol van az áru? — Itt — mutat a mellette lévő sovány szatyorra. — Ebből nem tudnak hetekig megélni. — Majd lesz valahogy. Csak a gyereknek legyen. — Ez az egy van? — Otthon van még négy. A testvérem vigyáz rájuk, nekik sincs mit enni. Ha sikerül megspórolni valamit, akkor viszünk haza ennivalót, aztán visszajövök egy másik gyerekkel. — Mennyi pénzt kap havonta? — Hat kenyér árát. Ennyit adnak öt gyerekre. — Férje? — Mindenünket elivott, verekedett... Rend, tisztaság, fertőtlenítőillat, a lehetőségekhez képest kulturált környezet. Használati díja 15 forint. — Nem sok egy kicsit? — kérdezem Dudás Sándort, aki ragaszkodik az illemhelykezelő címhez. — Sok, vagy nem sok, mindenki kifizeti. Egy illemhely fenntartása nem kis pénz. — Milyen az éjszakai élet? — Csend van. A fenti perpatvarok nem hallatszanak ide. Ha lejön valaki, elvégzi a dolgát és megy. Az oroszok néha mosakodni, lábat mosni akarnak, de ezt nem engedhetjük meg. A hajléktalanok nem jönnek, elképzelhető, hogy nincs pénzük kifizetni a használati díjat. — Verekedés? — Elmúlt az az időszak, amikor izgága elemek a WC-t használták leszámolásra. Régebben engem is többször meg akartak verni. Egyszer fordult elő, hogy leütöttek, mert nem akartam inni a borukból. Az egyik ökölvívóedzőnek vallotta magát, de ez itt nem új dolog, mert mindenki kitalál magának valami magas pozíciót. Az állomási csavargók között van ügyvéd, menő kisiparos, birkózó... nem kell őket komolyan venni.
