Új Kelet, 1994. december (1. évfolyam, 215-239. szám)

1994-12-05 / 218. szám

8 1994. december 5., hétfő LABDARÚGÁS M UJ KELET SZÓVAL ­A maiak között is vannak jó focisták! Az elmúlt héten dr. Zilahi Józsefnek, a megyei közgyűlés alelnök- ének, a megyei labdarúgó-szövetség elnökének meghívására az aranycsapat három tagja. Puskás Ferenc, Buzánszky Jenő és Hidegkúti Nándor két napra megyénkbe érkezett. Elkísérte őket lá­togatásukra Czékus Lajos is, az MLSZ főtitkár-helyettese. Összeál­lításunkat csütörtökön és pénteken készítettük Puskás Ferent: Kilenc bekkel nem lehet nyerni ! Jegyzet Az NYFC-nek példát kell mutatnia — A magyar labdarúgásnak még min­dig van neve, még mindig van múltja. Saj­nos, jelenleg nálunk a labdarúgás feleme­lésére akár tetszik, akár nem, idő kell. Per­sze nemcsak idő kell. hanem pénz és labdarúgók is. Nem egy könnyű dolog. Senki ne higgye, hogy utánpótlás-nevelés­ben gyors sikert lehet elérni. Ez egy na­gyon hosszú munka. —Amikor hazatért külföldről, sokan fél­tették , amiért munkát vállalt az MLSZ-hen. Sok rajongója azért nem tartotta szeren­csésnek ezt, mert attól tartott, hogy a magyarfoci kudarca maga alá temeti majd Önt is. — Teljesen fölösleges ez a féltés, pon­tosan tudom, hogy mit csinálok. Az újság­írókon kívül mindenkivel jóba vagyok. Amikor nemrégiben négy mérkőzésre el­vállaltam a szövetségi kapitányi posztot és a négyből háromszor kikaptunk, de 4- 2-re nyertünk Írországban, akkor olyasmik jelentek meg, hogy a tartalékok ellen győz­tünk. Nem tudták elfogadni a győzelmet. Mészöly Kálmánnak sem én ajánlottam fel magam, hanem ő szólt. Mindaddig egyéb­ként el sem vállaltam a felkérést, amíg az MLSZ vezetése áldását nem adta rá. — Mennyire fogadják el a véleményét az NB l-es edzők? —Nem nagyon szoktam velük találkoz­ni. Legutóbb Svédországban a válogatot­tat elkísérte több klubedző is, egy vacsora után két órán keresztül beszélgettünk ar­ról, hogy miért van válságban a labdarú­gásunk. Amikor valaki kíváncsi a vélemé­nyemre, vagy tanácsot kér, igyekszem a legjobb tudásom szerint válaszolni, nem szeretnék senkit sem becsapni. — És a labdarúgókkal milyen viszony­ban van? Hiszen nekik nem lehet valami kellemes élmény találkozni Önökkel. A ma­iak csak elherdálják az aranycsapat sport- diplomáciai tőkéjét... — Nem ez a legfőbb gond! A közvéle­ménynek meg kellene tudnia, hogy húsz évvel ezelőtt ki nyúlt a labdarúgáshoz olyan szerencsétlen kézzel, hogy annak a hatása a mai napig is él. Miért hajtott vég­re bizonyos cseréket? A maiak között is vannak jó focisták. Nem csak ők a hibá­sak azért, hogy a magyar foci idejutott. —Legendává vált, hogy mennyit edzet­tek abban az időben. Hogyan bírták? — Reggeltől estig, estétől reggelig fut­balloztam. Másfajta világ volt akkor. Ná­lunk nem volt kitűzve, hogy meddig kell tréningezni. Engem nem is az zavar, hogy ez ma nincs így, hanem maga a játékfel­fogás. Abban a felfogásban, ahogy ma a magyar válogatott játszik, az nem labda­rúgás. Egy kapussal, kilenc bekkel és egy csatárral nem lehet eredményt elérni. Ilyen összetételű együttes sohasem hagyhatja el győztesen a pályát. — Az olimpiai csapatban lát-e fantá­ziát? — Sándor Tamásnak ■— és ezt meg­mondtam Kálmánnak is — az A váloga­tottban lenne a helye. Egy kicsit lusta, de kiváló futballista, nagyon ügyes gyerek. Rajta kívül tetszik még az olimpiai válo­gatottból Dombi, de őt meg kell tanítani játszani. Ő tud, bír futni — csak azt nem tudja, hogy merre. Lisztes Krisztián is jó játékos, de ő másféle felfogásban játszik, mint az előbb említett két tehetséges deb­receni fiú. Buzánszky Jenő: Kulcskérdés az utánpótlás — Számunkra nincs kis vagy nagy te­lepülés. Amíg hívnak bennünket mennünk kell, mert ez még azt jelenti, hogy az em­berek kíváncsiak a labdarúgásra. El még a szurkolókban a fociszeretete. Mi már el­jutottunk oda — és sajnos a magyar lab­darúgás is —, hogy csak az emlékeinkből élünk. Nagyon fontos lenne, hogy a druk­kerek mostanában ne csak Marseille-re gondoljanak, hanem a Wembleyre is, és elhiggye mindenki, hogy újra el lehet érni azt az a sikert, hiszen egyszer már meg­történt. Annak, hogy a magyar labdarúgás egy­re hátrébb szorul az európai rangsorban, nem csak pénzügyi okai vannak, bár a jó anyagi háttér rendkívül fontos. A foci-pi­ramis csúcsa a nagy válogatott. Hiába ér el az utánpótlásunk az utóbbi években ki- sebb-nagyobb sikereket, ha a nemzeti ti­zenegy nem tud produkálni. Éppen ezért fontos, hogy új alapokra helyezzük az utánpótlás-nevelést. Meg kell tanítani a tízéves gyerekekkel a labdarúgás ábécé­jét, a hét alapelvet. Ezzel kapcsolatban az utánpótlás-bizottságnak konkrét javaslatai is vannak. Vissza kell hozni a korosztá­lyos képzést, és olyan szakemberek kelle­nek a gyerekek mellé, akik betudják mu­tatni a gyakorlatot, át tudják adni a tudá­sukat. A jövőben a megyéknek is jobban kell dolgozniuk ezen a téren is, mint ed­dig tették. Szerintem azonban amíg a labdarúgók a szívükben, és amíg az edzők, egyesületi vezetők a fejükben nem tesznek rendet, túl nagy változás nem lesz. A focit fej nélkül, szív nélkül nem lehet jól csinálni. Hidegkúti Nándor: Kevés a vidéki válogatott — Nagy baj manapság, hogy a megyék, városi önkormányzatok adják ugyan a tá­mogatást — sokszor erejükön felül is —, de nem kérik számon a kluboktól, hogy mire lett az felhasználva. Ezért is áll ott a magyar foci, ahol áll. Meg kell kérdezni a klubvezetőket, felelősségre kell vonni őket, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy megígérték. Amikor például Olaszországban dol­goztam pár mérkőzés után megkérdezte tőlem az elnök, hogy miért nem megy job­ban a csapatnak? Én erre azt válaszoltam, hogy most kerültem ide, nem beszélek ola­szul. de igyekezni fogok, hogy eredmé­Mindig is utáltam, amikor gyermekko­romban az idősektől azt hallottam: bezzeg a mi időnkben így meg úgy volt, mi ezt is, azt is másként csináltuk, és meg is volt az ered­ménye. Az idő múltával aztán be kellett lát­nom, hogy sok dologban igazuk van az öre­geknek. Beszélgetünk például arról, hogy régen mennyit edzettek és ma mennyit edzenek a labdarúgók. A mai focisták már apró gyer­mekkoruktól fogva komoly edzésterv szerint készülnek, betartva a terhelés-pihenés ará­nyát. Mint Puskás Ferenc is elmondta, ők focizlak egész nap, kergették a labdát a grun- dokon. És nem panaszkodtak fáradtságra. Valószínűleg azért, mert szerették, amit csi­náltak. Nemrégiben pedig olvasóink is érte­sülhettek róla, hogy az egyik NB Il-es csa­patunk vezetőedzője a bajnokság vége előtt pár fordulóval arra panaszkodott, mind fej­ben, mind pedig fizikailag elfáradtak a játé­kosai. Vajon mibe? Vajon mit szólnának hozzá profijaink, ha úgy kellene edzeniük mint Svédországban vagy Izlandon? Munka mellett... Persze az évek óta megszokott lö­työgősért legkevésbé a labdarúgók a hibá­sak. Sokkal nagyobb az edzők, a klubvezetők szerepe. Jó példa erre Cservenkai Donát ese­te. Mint ismeretes, az egykori nagy tehetség­nek indult csatárt eltanácsolta az MTK. Ha­zai kérője nem lévén Cservenkai úr kényte­len volt Ausztriában(l) játszani. Majd ami­kor ott sem alkotott maradandót, Sopron tárt karokkal várta. Hamar kiderült, hogy Sop­ronban sem váltja meg a világot, így több társával rövid idő alatt szabadlistára került. Aztán jó magyar szokás szerint mégsem Cservenkaiék távoztak a klubtól, hanem az edző — saját kérésére ... De térjünk vissza saját gondjainkhoz. A megyei labdarúgó-szövetség számára na­gyon sokan megfogalmazzák kritikájukat — főleg a megyei első és a másodosztályú csa­patok vezetői — amiért engedik, hogy kül­földiek szerepeljenek a felnőtt és az ifjúsági bajnokságban. Nem szereznek érvényt a sza­bályoknak, nem néznek utána a jogtalan sze­repeltetésnek. A szövetség vezetői mindig el­mondják, hogy ők ilyen esetben nem indít­hatnak vizsgálatot, nem nyomozhatnak sen­ki után. A szponzorok a hibásak, amiért az­zal támogatják a kisegyesületeket, hogy fi­zetik számunkra az Erdélyből vagy Kárpát- aljáról érkező játékos költségeit, teljesítik kí­vánalmait. És a szponzorok vajon kitől lát­ják, hogy ez az egyetlen megoldás? Az NB I-es és NB Il-es kluboktól, akik hozzák-vi- szik szinte számolatlanul az idegenlégióso­kat. Például megyénk patinás egyesületének, az NYFC-nek mind a két kapusa külföldről érkezett. Nincs semmi baj a két fiúval, ked­vesek, szimpatikusak, de mi ez, ha nem üze­net a szponzorok felé: nincs Szabolcsban jó kapus, külföldről kell hozni! És ugyanez a helyzet csatárposzton is. Szabolcsi játékosok kifejezetten csak hátvédnek jók, esetleg a középpályára... Szóval beszélgethetünk mi bármiről, mondhatunk mi bármit. Már a történelem is bebizonyította, hogy zsoldosokkal — bocsá­nat idegenlégiósokkal — hosszú távon sikert nem lehet elérni, mert őket itt-tartózkodásuk egy-két idénye alatt csak a pénz érdekli, és nem a klub hosszú távú fennmaradása. Nem véletlen tehát, hogy az idősek is a korszerű utánpótlás-nevelés mellett kardos­nak. A régi, csupaszív edzők visszatérésé­ben reménykednek. Abban, hogy egyszer még újra rangot, megbecsülést jelent edzőnek lenni. Nem pedig csak kipipálandó feladat a kétórás edzés megtartása, amelyre át sem ér­demes öltözni. De ez már egy másik törté­net... Hidegkúti Nándor és Buzánszky Jenő dr. Zilahi József társaságában ír ja alá az ajándék labdákat nyesebbek legyünk. A következő év­ben jobban szerepeltünk, és az elnök nem keresett. De adta a pénzt... Én nagyon nagy hibának tartom, hogy a vidék nem ad játékosokat a válogatottba. A mi időnkben a válo­gatott nagy részét vidéki, kültelki já­tékosok adták. Most teljesen megvál­tozott az arány. És nemcsak ez szo­morú, hanem az is, hogy a fővárosi NB I-es csapatokban kevés vidéki labdarúgó játszik. Czékus Lajos: Eredmény helyett rendezvény — Megyénk szurkolóinak legna­gyobb fájdalma manapság, hogy az Erdélyből és Kárpátaljáról mind na­gyobb számban hozzánk érkező lab­darúgók elveszik a játéklehetőséget a szabolcsi fiatalok elől. Ráadásul a legtöbben otthon is játszanak valamilyen szinten hazájuk bajnokságaiban, úgyhogy teljesen jogtalan a magyarországi szere­peltetésük. A jogosulatlan szerepléseknek miként akar gátat szabni az MLSZ? — Nekünk sem tetszik a mostani gya­korlat, hiszen egyre nagyobb számban ér­keznek hozzánk külföldi játékosok. De ha nem szabunk gátat a magyar játékosok külföldre szerződésének, akkor ebben az esetben sem tehetjük. Központilag senki­nek sem tilthatjuk meg, hogy külföldi já­tékost vagy edzőt szerződtessen. Ez össz­hangban van a FIFA előírásaival. Nyuga­ton is csak az van megszabva, hogy egy időben hány külföldi játékos lehet a pá­lyán, az igazolásokat ott sem korlátozzák. Természetesen mi is tudjuk, hogy a nagy szabadság az utánpótlás-nevelés rovására megy. Nem kell feltétlenül Szabolcsba jönni rossz példáért, elég ha megnézünk pár fővárosi NB I-es csapatot, amelyik ha­marabb megy külföldre játékosért — még ha hazájában NB Ill-as is az illető —, mint hogy az utánpótlás-neveléssel foglal­kozna. —Az évek múltával ma már egyre több olyan külföldi játékosnak értékelődik fel az ára, aki már három éve Magyarorszá­gon játszik. Ók ugyanis már „magyar” labdarúgónak számítanak. Nem lenne-e célszerű valamit lépni ezen a téren is, mert lassan eljutunk oda, hogy akár tizenegy külföldi is játszhat egy csapatban ennek a szabálynak a kijátszásával? — Nyilván, hogy feljebb kellene emel­ni a határt. Három évvel ezelőtt az amatőr liga óriási nyomást gyakorolt, és ennek kö­vetkeztében lett meghozva ez a határozat. Ma már azonban a gyakorlat is azt bizo­nyítja, hogy megérett az idő a határozat felülvizsgálatára. — Ne haragudjon, de Ón szerint van pénz a labdarúgásra, vagy nincs?Állítólag nincs, hiszen halljuk a klubelnököktől, hogy minden klubcsapat koldusbottal jár, miközben azért olvashatóak szép számmal olyan megnyilvánulások, jelenségek a la­pokban, amelyek megkérdőjelezik ennek a valóságtartalmát. — Központilag valóban nincs, rendkí­vül elkeserítő a helyzet. Szponzoroktól, vállalkozásokból azonban komoly támo­gatáshoz jut a futball. Nyilvánvaló, hogy ezt nem lehet és nem is szabad koordinál­ni, mindenkinek szíve joga, hogy a pén­zét kire költi. Persze, ezek a szponzorok csak a legritkább esetben adnak úgy tá­mogatást, hogy azt kötik ki, „újítsátok fel a pályát, rendezzétek a tb- vagy az adó­tartozást”. Ok általában új játékos vásár­lására adnak pénzt. Ma már nyugaton is az a tendencia, hogy az állam közvetlenül egyre kevesebb támogatást nyújt a klubok­nak, viszont gazdasági szabályozókkal se­gítik a fennmaradásukat. Még véletlenül sem tekintik a sportklubokat profitot termelővállalkozásnak, melyektől komoly adókat kell beszednie az államnak. —A jelenlegi kormány részéről vannak olyan jelek, melyek arra engednek követ­keztetni, hogy segíteni kívánnak a spor­ton. Kuncze Gábor belügyminiszter ugyanekkor azt nyilatkozta, hogy addig nem lesz jó a magyar labdarúgás, amíg a labdarúgók nem tesznek rendet a saját területükön. — Van benne valami. Nagyon sok ren­dezetlen dolog van a futballban, hiszen nap mint nap olvashatunk a hazai botrányok­ról, gondokról. A magunk bőrén tapasz­taljuk, hogy ez milyen rossz irányba be­folyásolja a közvéleményt. A szurkolók egy része elfordult a labdarúgástól, és egyre nehezebb támogatókat szerezni, mert sokan ezeket a kirívó eseteket hiszik jellemzőnek. A labdarúgást körülvevő rossz közérzet javítására nagyon kelle­nének a válogatott hazai győzelmei, érté­kes idegenbeli döntetlenjei. Amíg az eredmény várat magára, addig megpró­bálunk rendezvényekkel, különböző programokkal javítani a rossz összképen. Éppen azért az idén először november 25-én megrendeztük, azt hiszem sikeresen, a labdarúgók napját. Remélhetőleg ez a rendezvény is segít abban, hogy köz­vélemény figyelme kicsit visszafordul a foci felé. —Ne haragudjon, de innen Nyíregyhá­záról úgy tűnt, mintha nem igazán érte vol­na el a rendezvény a célját. Szerintünk olyanok voltak ott — színészek, politiku­sok, régi focisták—, akik imádják a labda­rúgást, és olyanok nem mentek el, akik élnek belőle, mint például az aktív labda­rúgók, edzők. — Teljesen jogos a kritika, de nem csak ennyi hiba történt. Például túlságosan fővároscentrikus volt az esemény, nem vontuk be a vidéket. Jövőre szeretnénk bevonni nagyon sok embert a labdarúgók napi rendezvényünkbe. Az aktív játéko­sok mostani távolmaradásának némi ma­gyarázata, hogy bajnoki forduló előtt vol­tunk. — Befejezésül még egy kérdés: Mi a helyzet a külföldi edzők szerződtetésével? Egy-két példát kivéve nem nagyon tudják megváltani nálunk a világot, jobbára csak kudarc jön kudarc után. Ritkán töltik ki a szerződésük idejét. Ugyanakkor nagyon sok magyar edző marad kispad nélkül. — Jövőre bevezetünk egy licenc- rendszert, amelyben meghatározzuk — akkor már remélhetőleg működő — edzői testülettel a kritériumokat, amelyeket tel­jesíteni kell ahhoz, hogy bárki ma Magya­rországon edző legyen. Azért a magyar edző is hibás abban, hogy idáig jutottunk. Tisztelet a kivételnek, de eszük ágában sincs olvasni, képezni magukat. Jobbára nyelvet sem beszélnek, szakmai tovább­képzésekre nem járnak, szaklapot nem ol­vasnak. Nem kíváncsiak semmire. Jó pél­da erre, amit Verebes József nyilatkozott, amikor kinevezték szövetségi kapitány­nak, ő a Testnevelési Főiskola elvégzése óta szakkönyvet nem vett a kezébe. És ezt büszkén vallotta. Csodálkozunk, hogy itt tartunk? Az oldalt összeállította: Száraz Attila A (elvételeket Martyn Péter készítette

Next

/
Thumbnails
Contents