Új Kelet, 1994. december (1. évfolyam, 215-239. szám)
1994-12-03 / 217. szám
ÚJ KELET II HÉTVÉGE Hl 1994. december 3., szombat Mikulás-történet Az első Télapóra várva Családlátogatáson Eszter 11 hónapos. Míg édesanyjával a fotelben ülve beszélgetünk, örökmozgóként csúszik-mászik a szőnyegen. A tavaly december 27-én született kislány első babaként érkezett a Fogarasi házaspárhoz. Amikor Eszter mamáját, Krisztinát arra kérem, meséljen kis családjáról, elgondolkodva kezd mondanivalójához. — Az életünk érdekel? Akkor talán a legokosabb, ha az elején kezdem. A férjemmel, Zolival 1990 áprilisában ismerkedtünk meg. Ő akkor még a színházban dolgozott, így nem mindig lehetett annyit velem, mint szerettem volna. A nagyszüleimmel éltem együtt, s ők az első időkben kicsit nehezen fogadták el, hogy „nagylány lett az unokájuk, s legény jár a házhoz”. Ám Zoli könnyen beilleszkedett, és a mama és a papa is megszerette őt. A nagyiékat hívtam így — néz rám magyarázóan, miközben a kekszestálat Eszter felé kínálja, aki eddig minden erejével azon volt, hogy „megkaparintsa” az édességet. A megismerkedésünket követő második évben, 1992. június 20-án összeházasodtunk. Ezt sajnos a mama már nem érhette meg — hajtja le Krisztina a fejét, s szemét ellepik a könnyek. A leányzó közben a szoba közepén ül, és néha ránk pillantva maszatos pofival majszolja az aprósüteményeket. — Mikor gondoltál először arra, hogy anya legyél? — Én már a házasságunk első percétől fogva szerettem volna gyereket, de Zoli az elején egy kicsit húzódzkodott a gondolattól. Láthatod, hogy bár két egymásba nyíló saját szobánk van, anyósomékkal élünk együtt. Szerencsére jól megértjük egymást, és nagyon örültek, amikor tavaly tavasszal megtudták, hogy útban van az unoka. — A te szüleid mit szóltak hozzá? Nem tudom, hogy véletlen-e, de eddig őróluk még nem beszélgettünk. — Gyerek voltam, amikor elváltak, engem anyámnak ítélt a bíróság. Ám amikor már felelősen gondolkodtam, rájöttem, hogy nem tudok együtt élni vele. Akkor költöztem apám nagyszüleihez, akik pártfogásukba vettek. Úgy tűnik, ezt az anyám sose bocsátja meg nekem. Nem jött el az esküvőnkre, és képzeld, még az unokájára sem volt kíváncsi! Apámmal tartom a kapcsolatot, új feleségével gyakran feljárnak hozzánk. Nagyapám is újranősült, azóta elhidegültünk egymástól. O sem látta még Esztert. — Ne veszítsük el azonban teljesen a fonalat. Térjünk vissza oda, hogy terhes lettél. — Csodálatos és izgalmakkal teli kilenc hónap volt. Zoliban úgy igazán akkor tudatosult az új kis élet ténye, amikor a baba megmozdult a hasamban, s ő először érezte a tenyere alatt, hogy az apró láb rúg egyet. Szinte minden vizsgálatra úgy mentem el, hogy megkérdezem, fiam lesz-e vagy lányom. Végül csak december elején tudtam meg. Nagyon izgultam, karácsonyra megérkezik-e? Elhatároztam, ha igen, rögtön állítunk neki fenyőt. Mivel azonban csak az ünnepek után jött a világra, csak néhány fenyőág díszítette az asztalunkat.-— Úgy tudom, az utolsó időkben volt némi problémád a vérnyomásoddal. A szülés simán zajlott le? — Nem egészen simán, de a vártnál sokkal könnyebben. Bár az igaz, hogy a fájások tényleg fájtak, de a baba már a második nyomásra meglett. Persze óriási segítséget jelentett, hogy Zoli végig ott volt mellettem, szorította a kezem, törölgette a homlokomat. Amikor bementünk a szülőszobába, talán sokkal jobban izgult, mint én, de végül még a köldökzsinórt is elvágta. — Lassan eltelt egy év családi kis életetekben. Milyen volt ez a 11 hónap? — Nagyon szép. Tele volt örömökkel, izgalmakkal, amit mind Eszter okozott. Tudod, először semmi gyakorlatom nem volt a gyermeknevelésben. Szinte féltem, amikor anyósom is elment itthonról, és egyedül maradtam a kisbabával. Aztán elteltek az első hetek, és csalhatatlanul tudtam, mikor éhes, mikor fáj a hasa, vagy mikor „raplizik” egy kicsit, hogy ölbe vegyem. Négy hónapos volt, amikor először hangosan kacagott, aztán lassacskán el kellett pakolni útjából a virágokat, tárgyakat. Most pedig már senki sem állíthatja meg — s Eszter mintha csak ezt akarná igazolni, felkapaszkodik a jegyzetfüzetemig. Kiveszi kezemből a tollat, megforgatja, majd apró ujjacskáját tologatni kezdi a papíron. — Mennyire változtatta meg Eszter az életeteket? — Gyökeresen. Vagy most az anyagiakra gondolsz? Zoli jelenleg autókozmetikusként dolgozik. A gyessel együtt átlagban 37 ezer forint a jövedelmünk. Eszter napról napra nő, mindig kell neki valami. Csak a pelenka havi 2000 forintba kerül. De én nem panaszkodom. Amit régebben elszórtunk butaságokra, azt most a lányunkra költjük. — Milyen lesz az első karácsonyotok? — Ne szaladj úgy előre az időben, hiszen először a Mikulás jön. Apósomnak csináltunk egy Télapó-jelmezt, így a kislányhoz „személyesen” jön el a Mikulás. Karácsonykor plafonig érő fát állítunk színes égőkkel és rengeteg szaloncukorral. — Délelőttönként egyedül vagytok itthon. Hogy telik el egy napotok? — Kicsit egyhangúan. Reggel felkelek, megkávézok, összepakolok egy kicsit. Fél kilenc körül felébred a kisasszony. Felöltöztetem, megreggeliztetem — bár néha már igencsak önálló szeretne lenni — aztán korzózunk egy kicsit. Odaállunk az ablakhoz. Eszter mutogat, és mindenre azt mondja:kuku. Fél tizenegy körül lefektetem, alszik egyet, aztán átmegyünk a szomszédos iskolába ebédért. Eszter nem válogatós, szívesen megeszik mindent. Délután bevásárolunk, aztán jön haza az édesapja, és estig hancúroznak. Ez idő alatt szoktam mosni, vasalni, porszívózni. Lassan szedelőzködöm, ideje indulni. Eszter a kiemerültségtől fáradtan szorítja egyik kezében a cumisüveget, másikban a mackót. Feléhajlok, elmosolyodik. Talán aludni kellene egyet, „mondja” egyre laposabb pillantása. Szép álmokat! Sikli Tímea December hatodika. Hull a hó, a tévémesékben hosszú, fehér szakállú piros köppenyes alakok tűnnek fel. Mikulás napja van. A gyerekek lefekvés előtt kifényesítik csizmácskáikat, és kirakják az ajtóba, ablakba, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy reggel nem(csak) virgácsot, hanem ajándékokat is találnak bennük. Néhol igazi, élő Mikulás toppan be a lakásba, iskolába, óvodába. Igaz, gyakran hasonlít a hangjuk az apuéra, tanár bácsiéra, vagy az óvó néniére, aki éppen eltűnt pár percre, de nem baj. Másra figyel ilyenkor a gyereknép. Tágra nyílt szemmel hallgatják mit mond, és mit húz elő zsákjából. Úgy beszélik, rénszarvas húzta szánon járja a világot. Van aki mesének tartja, és van aki hisz benne. Mindkettőjüknek igaza lehet, ugyanis a legendának valóság- alapja van. A történelem három Szent Miklóst tart számon, egyikőjüknek — Miklós püspöknek —, december hatodikán van az ünnepe. O volt az első és igazi Mikulás. Egy másik hagyomány szerint gazdag fiatalember volt. aki vagyonát bőkezűen szétosztotta. Egyesek szerint azért, mert Patara egyik elszegényedett polgára nem tudta előteremteni három lánya hozományát, és a szüzeket már prostitúcióra akarta kényszeríteni, amikor Miklós három éjszaka egy-egy zsákocska aranyat dobott be az apa házának ablakán. Mivel jelképei között szerepel ez a három zsákocska, melyeket később gyerekfejekkel tévesztettek össze, az a legenda fűződik Miklós — Akkoriban Mikulásra nem vettek olyan drágaságokat, mint manapság, hogy a csomag is két-háromszáz forintba kerül, és még ahhoz jón az ajándék. Örültünk, ha egy szalagot, egy pár harisnyát vagy kendőt, két szem szaloncukrot vagy égetett cukrot találtunk az ablakba kitett csizmában. A bashalmi özvegy Pehányi Ferencné a múlt héten arról mesélt, hogy miként élt egy átlagos család a század elején, most pedig—tekintettel a közelgő Miklós-nap- ra — arról, hogy gyerekfejjel hogyan élte meg a Mikulás ünnepét. — Mikulás előestéjén már nagyon izgatottak voltunk. A csizmánkat megtisztítottuk, kifényesítettük. De nem ám boksszal; mert az drága volt, azt csak az ünneplőcsizmánkra használtuk. Kikapartuk a kormot a kályhából, kirostáltuk, és tejben megfőztük. Ha azt rákentük, úgy fénylett tőle, mint a frász. Kitettük az ablakba, és izgatottan vártuk a reggelt. Mikor felébredtünk, rohantunk megnézni, hogy mi van a csizmában. Azt a néhány szem szaloncukrot édesanyám úgy beledugta a csizma orrába, hogy alig tudtuk onnan előhalászni. Édesapámnak az volt a szokása, hogy az égetett cukrot olyan sok selyempapírba csavarta, hogy mire nagy nehezen kibontottuk, csak egy pici darab cukor maradt a kezünkben. A Mikulás-nap az iskolában folytatódott. Amikor intett a tanító úr, akkor valamennyien felálltunk, és elkezdtük énekelni, hogy: „Egyszer esik esztendőben Mik- lós-nap, mikor minden jó kisgyerek cukrot kap. Mikulás, Mikulás, öreg Mikulás, tégedet mindenki nagyon-nagyon vár.” Egyszerre csak azt lehetett hallani, hogy valami kaparja, csapkodja az ajtót. De akkorra a fiúk már mind a pad tetején voltak, és visongattak izgalmukban. Mi, lányok összebújtunk mint a bárányok, és a terem legtávolabbi sarkába húzódtunk. Betoppant a Mikulás és a krampusz. A Mikuláson fehér nadrág, hosszú csizma, piros palást fehér szegéllyel és piros, fehér szegélyes sapka volt. Hátán jókora, vesszőből font puttony. A krampuszon egy kifordított szűr volt, szörcsimbókok lógtak belőle. A sapkája is egy kifordított báránybőr holmi volt. Csíkokra sodort vattából készült a szakálla, kezében virgácsot tartott. Mi gyerekfejjel is pontosan tudtuk, hogy ki volt valójában a Mikulás, és ki volt bealakjához, hogy egy gonosz kocsmáros cefrével teli hordókba fojtott három gyermeket. de O életre keltette a kicsiket. Németalföldön „Sint Claas” tisztelete egybefonódott azzal a helyi szokással, hogy ünnepén a polgárok ajándékot osztottak szét a gyermekek között, s a Nieuw Amsterdamot (a későbbi New Yorkot) alapító protenstáns hollandok is átvették az ajándékozás szokását. Ez az eredete az angolszász nyelvterületen elterjedt Santa Claus kultusznak, ami a karácsonyi ajándékozás szokásával kapcsolódik össze. Angliában az 1066. évi normann hódítás után, német földön pedig a bizánci származású Theophano császárné idejében terjedt el. O a gyermekek, a hajadonok, az aggszű- zek, a zálogháztulajdonosok, az illatsze- részek védőszentje, továbbá a tengerészeké, révkalauzoké, utazóké és zarándokoké, mivel a hagyomány szerint Miklós püspök járt a Szentföldön, és Egyiptomban. Az országok közül Oroszország és Görögország, valamint Szicília, Lotarin- gia és Apulia tartományok patrónusa. A kultusz meghonosodott Magyarországon is, méghozzá olyannyira, hogy a vad kommunizmus idején sem merték bolygatni, mindössze Télapót csináltak a Mikulásból, így próbálták elterelni a figyelmet a dolog vallásos oldaláról. Elmúlt. A templomok újra megtelhettek, a hívek békében járhatnak misére, és mesélhetnek a hajdani Miklós püspökről, aki rénszarvasszánon repül éjszaka a hólepte háztetők felett. Dojcsák Tibor öltözve krampusznak. Tudtuk, mégis nagyon féltünk. Annyira titokzatos volt ez az egész. Szegény Mikulás nem nagyon szólt semmit, inkább a krampusz vitte a prímet. Hirtelen rákiáltott az egyik fiúra: Vótál tennap iskolába? A fiú alig hallhatóan re- begte: — Vótam. — Nem igaz! Most hazudtál! — rikácsolta a krampusz. — Nem vótam! — Mér’ nem? — Beteg vótam. — Megint hazudtál! Találkoztam veled — hadonászott virgácsával a krampusz. — Azér’ nem vótam, mer' nem tudtam a leckét — mondta a fiú, de a végén már sírt, mint a záporeső. Egy pillanatra úgy tetszett, mintha a krampusz megsajnálta volna. Két szem szaloncukrot nyújtott neki. Mikor a gyerek érte nyúlt, ráhúzott a kezére egyet a virgáccsal. Utána aztán mégiscsak odaadta a cukrot. Akkor azt mondta: — Na, gyertek sorba! Leveszem a Mikulás bácsiról a puttonyt, mert nagyon messziről jött, és el van fáradva. A Mikulás csak ennyit mondott nehézkesen: — Hát bizony én el vagyok. Aztán a krampusz sorba állított minket, és mindenkitől ezeket kérdezte, hogy: „hogy hívnak, hányás tanuló vagy?” Aztán a Mikulástól kérdezte, hogy „hány cukrot?” Szegény megfáradt Mikulás csak annyit mormogott, hogy kettőt vagy hármat. Amikor a fiúk vették át a cukrot a krampusz végigvágott rajtuk virgáccsal. Azok sírtak, úgy szaladtak a helyükre, de a szaloncukornak örültek. A lányokat nem bántotta, de rettentő kiabálások közepette csapkodta mellettük a földet. Mi valamennyien sírtunk, és alig vártuk, hogy elmenjenek. Mielőtt kimentek volna, a maradék szaloncukorból adtak a tanító úrnak is, a többit pedig szétszórták közöttünk. Azon úgy verekedtünk, mintha legalábbis arany lett volna. Az édességet egyébként a gróf vette a gyerekeknek. A szaloncukrot nem ettük meg azonnal, hanem vittük haza nagy örömmel, hogy ezt kaptuk a Mikulástól. Volt, hogy napokig is őrizgettük, míg rászántuk magunkat, hogy megegyük. Vasas Emlékek a karosszékből A húszas évek Mikulása
