Új Kelet, 1994. november (1. évfolyam, 189-214. szám)
1994-11-09 / 196. szám
UJ KELET BÁLINTBOKOR 1994. november 9., szerda 9 Mint a világító szentjánosbogarak Valami titkos kincset keresek. Nem tudom, hogy mi az, de a körülmények azt sejtetik, hogy jó úton járok, mert az a bizonyos itt van, itt rejtőzik a bokortanyák valamelyikén. A nyíregyházi út mentén lévő autóbuszmegállók arctalansága is bizonyít, nem közölnek semmit sem, nem árulják el, hogy honnan s hová. A fűszálak is belekapaszkodnak a szélbe, mintha a» útirányról faggatnák azt. Aranyló őszi levelek hulldo- gálnak. A szél mindet megtáncoltatja, s kavarognak az autóm szélvédője előtt. Végre egy tábla, amely jelzi, hogy Alsóbadur felé balra kell tovább ménnem. Taposom a gázt. Elszórt tanyák, az almafákat nem védi kerítés. Egyszer csak véget ér az út. A busz is itt fordul utoljára, aztán, ha az embernek van valami köze a földutak világához, akkor bátran továbbmegy valamerre a foghíjas házsorok mentén. Óz, a csodák csodája jut az eszembe, de mivel nem tudom, hogy melyik a sárga köves út, a legsimábban haladva indulok tovább. Lippa János a lapátja nyelére támaszkodva néz. A Bádogember lassúságával, a hosszú gyapjúkabáttól akadályoztatva má- szok ki a kisautómból, majd barátságosan köszönök. Amaz rezzenéstelen arccal fogad. Nem tudja, hogy mit keres itt egy idegen. A bokortanyákhoz vezető út felől kérdezem, mire megnyugszik s segít. Mit segít, magyaráz! Nagy térképet rajzol a levegőbe. — Visszamegy, s a homokbánya után letér balra. Majd megismeri Bálintbok- rot. Szép házak is épültek ott. — Most tolólapozták az utat. Az este csinálhatta meg valaki. Nem tudom, hogy ki lehetett, de jól tette. Lehet, a Bogár gyerekek voltak. Lippa János szociális járadékos. Honnan, s hová? Ami a háztartásban kell, azt Nyíregyházán dolgozó felesége behozza a tanyára. A lánya ápolónő a városban, fia Cegléden katona, nem nagyon jár haza, mint általában a katonák. —Messze van Nyíregyháza, vagy közel? — kérdem, s egy kicsit el is hallgattam a végét, mert maga a mondat olyan ostobának tűnik. Pedig nem, nem is volt az. — Hát... Hogy mondjam? Ez olyan dolog, hogy itt nekünk...nem vagyunk olyan rossz helyzetben, mert a buszmegálló vagy százhúsz méterre van, de aki Vadastanyáról jön, az 2-3 kilométert is megtesz hóban, télben, tavaszi latyakban. Mi most egy szót sem szólhatunk, de amikor nem ebben a házban laktunk, s én Alsósima felől jártam a buszhoz, bizony sokszor fél négykor keltem, hogy elérjem az ötkor indulót. Volt, amikor a nagy sár miatt az autót a buszfordulóban hagytam, de ma már...ma már ezt nem lehet megtenni, mert se kerék, se benzin, se semmi nem maradna meg benne. Nincs itt se kocsma, se bolt, de azért jól megvagyunk. Elindulok Bálintbokorfelé. A földút végénél, ahogy a buszforduló betonjára érek, megpördül a kerék. Mintha egy másik, — jobb vagy rosszabb? — világ felé hajtanék! A homokbánya valóban megvan, de olyan kicsinek tűnik, mintha egy szekérde- réknyit vájtak volna ki belőle egy építkezés befejezéséhez. Rögtön balra az elágazás. Megállóváz van ugyan, üveg s tető talán sohasem volt benne, de semmi sem árulkodik arról, hogy én lakott település felé tartok az erdei úton. A Nyíregyházára egykor nagy tömegben betelepülő szlovákok a maguk hagyományainak megfelelően nem magukban álló magyar módú tanyákat építettek, hanem faluformájú bokrokba tömörültek. A nyíregyházi bokortanyák, még ha a formájukban különbözőség is van — lehet kétsoros útmenti, teret vagy tavat körülvevő, vagy Bálintbokori ősz hogy nincs itt rossz világ azért. Hosszúhátról jár be. Maszek. Aki kenyeret eszik, az tudja, hogy mikor jön, az meg néha elad ötven kenyeret is. — írja meg már azt is, hogy rossz a köz- világítás - mondja'egy fiatalasszony: Koska Lászlóné. — Tegnap is jöttem a gyermekkel, és azt sem tudtam, hogy hová lépek. — Az bizony nagyon kéne — szól közbe a 85 éves Somogyi néni. — Ha a férjem éjszakára megy, kénytelen magával vinni az elemlámpát—mondja tovább Koskáné. — Olyanok vagyunk, mint a világító szentjánosbogarak. Szétszéledtünk. Somogyi nénit elkísérte Koskáné arra a kétszáz méterre. Mindenki elment a levelével, pénzével, kenyerével. Hogy ne árválkodjak, én is az autó felé fordulok. Szemben jön egy bőrkötényes ember, biciklin karikázva. Látja, hogy nincs már itt a levélosztásnak híre sem. — Dolgoztam, csak mondták, hogy szaladjak a „postára”. Nem tudom, hogy mit akart és mit nem, de ha elment, akkor nem lehetett fontos. — Mit dolgozott? — Hát mindenfélét. Paraszthelyen van mit csinálni. Most éppen itatni akartam az üszőket. Dankő János Danko János szájába veszi a cigaretta- csibukot, és a biciklit tartva rámnéz. — Mióta tetszik itt élni? — Ajjajjajjj! Még a dédnagyapám is itt halt meg, s még annak az apja is! — Erre mondják azt, hogy tősgyökeres. —-Tősgyökeres tirpák vagyok, mondjuk meg az igazat. A Ságváriban voltunk, a termelőszövetkezetben, de most megint magam vagyok újra. Mindnyájan ebből élünk, de olyannyira, hogy én ki sem mozdulok innét. A piacra is ritkán megyek, inkább a fiamat küldöm. A magamra valót azért még én veszem, mert ő derekabb és magasabb, csak nem tudja ezt úgy. Na de... Na de megyek én, mert sok a dolgom. —Na és a kocsmaháború!? — Kocsma? Minek az? Aki szereti, az oda viszi a pénzét, ahova akarja. Akkor van baj, ha elvesz a másiktól, attól, aki dolgozik, igyekszik, hogy legyen. Nincsen kiírva, hogy honnan s hová. Aki erre jár, Bálintbokor felé, az nem turista, nem nézelődő, hanem munkásember, vagy a szükségért városba menő, s onnét jövő. Bálintbokor. Majdnem faluszerű tanyai élet a városban. Nyíregyházán. Példátlan jelenség a magyar tanyák sorában, ahol a legfőbb kapcsolat a világgal a postás üzenete s a mindennapi kenyér. Van pálinkaháború és miegymás. Öröm és bánat oly sok, emberi. Én pedig csodát kerestem és kincset. Ez a csoda, ez a kincs pedig nen más, mint az ember. Kép és szöveg: Varga Attila párhuzamos utcákat alkotó faluformájú is, — mindegyikükre egyformán jellemző, hogy nem a Nyíregyházára vezető sugaras főutak mellett fekszenek, hanem távolabb az úttól, egy-egy bekötőút mentén, vagy annak a végében. Bálintbokor is ilyen. Eldugott, világvégi, ahol úgy tűnik, hogy a madár is ritkán jár. Mégis: csakugyan, új házak is épültek itt. A kis erdei utat egyre távolabb lévő házak kísérik. Kezd alakulni a tanya képe. A „főtéren” a helyi családok zöldre festett postarekeszei. Egy utánfutós autó anyósülésén egy ember várakozik. Csak kék munkásruhája árulkodik arról, hogy dologidő van. Jobbra megyek, majd egy berogyott tetejű, lakatlan háznál megállók és leállítom a motort. A csinos fakerítés ajtaja be van akasztva. Tehát valakik rendben tartják a portát, még ha a ház lassan össze is dől már. Kiakasztom a vaskampót, és gyerünk. Háborítom a birtokot. A ház bejárati ajtajának üvege ugyan kitörött már, a préselt műcsipkét viszont a négy szeg tartja még. A félig kinyílt konyhaajtó kilincsére egykor egy lajbit akasztottak. A posztókabát jól bírja az évek múlását, nem foszlik még sehol sem. A falnál a kéményhez vezető cső helye korom- lik. Nem megyek be a házba, s látom is, ahogy egy gumicsizmás ember a túloldalon lassan ballag. Meg-megáll és kémlel. Ha közelebb lennék, biztosan szólna. Csak mond valamit, de nem nekem. Egy mama közelít a kerítés mentén. Sietősre veszi, s közben nyűttes kabátját gombolgatja. Egymáshoz érünk, s én már szabadkozom is: —Bementem, mert megkapott a látvány. — O, meghalt az ura már vagy 4-5 éve, s most ott lakik az özvegy — int a szomszédos, rendes porta felé. Én ott lakok a sarkon, s amikor ő bemegy a városba, én figyelek a portára, na meg a régi házra. Gyakran csak Mandára megyünk, mert ott, a kö- vesútnál is van bolt. Csak délig négy busz meg, errül nem panaszkodunk. Beülünk a buszba, s behozzuk a boltot is — mondja, majd mintha csak folytatná az előzőket, hozzáteszi: — Molnár Jánosné. Özvegy vagyok én is. — Változik Bálintbokor? — Vannak új házak is* de a legtöbbet csak tódják-fódják. Olyan is az. kérem, mint Molnár Jánosné a semmi! Ötven év óta itt lakom, s ez megy azóta. Látja, hogy milyen jó a cserép ezen a romos házon. Nagy érték! Az én házam teteje is már tízéves, pedig az is ócska házrul lett lebontva. Még most is jobb, mint az új. —Nyugodtan élnek itt, hiszen mindenki ismer mindenkit. —Sajnos. Még a cigányok is jobban vannak egymás mellett, mint mi. Rosszban vannak? — Mmmm... Irigyek! Ha az embernek kicsit többje van, mint a másiknak, félnie kell, mert képesek meglopni még éjszaka is. Az ember nem alhat nyugodtan, mert a kutya észrevesz mindent. Elvittek már innen disznót és tehenet is. —Nem hiszem, hogy helybéliek voltak! — Nem voltak azok, de nem is fogták meg őket. Ki tudja, ki jár itt éjszaka! Meg aztán az az igazság, ide tessék hallgatni, hogy akárki is lenne, én az életemet nem kockáztatnám azért, hogy kiálljak a kapb- ba veszekedni. — Azt hiszem, maguk, bálintbokoriak, mégiscsak megvannak, hiszen még kocsmájuk sincsen.-— Ez még a kocsmáiul is rosszabb! Főzik a cefréből a pálinkát és mérik, adják. Nekem is van egy fiam... Két fiam van ugyan, de a másik a városban lakik. Emez bent dolgozik a kukánál. Nagy, derék ember...Jól megvagyunk „Hanyatt feküdt a házfal..." vagy 150 kiló! Ojj! Akkora hasa van! Az is, amikor este hazajön—hát nem azt mondom, hogy hótt részeg lesz —, de mindjárt az az első, hogy megy a közeibe, ahol mérik a pálinkát. Meg kellene ezt szüntetni! —Engedéllyel főzik? — Á, nem kérdezik azt, hogy lehet vagy nem lehet. Kifőzik és mérik. Megtudják ezt a borivók...annak pedig jó vége nincs. Tudja, az asszonyok szenvednek. Éjszakának idején is szenvednek, mert részeg ember mellett nem lehet pihenni. Nekem már meghalt az uram, de ez a fiú is teleissza magát. Nem azt mondom, mert máskülönben ilyenkor se rossz ember. Bekapcsolja magának a tévét, aztán az zúg. — Voltak itt politikai változások az elmúlt években. Ebből érez valamit, aki itt él, vagy ugyan mindegy, hogy mi van itt? — Nagyon mindegy. Mindenki azt csinál, amit akar. A pálinkásoknak is mondtam, avagy kérdeztem, hogy miért nem adják azt le a kocsmában, de hasztalan. Annak idején is mérték, s voltak sikereink is. Egyszer, még az idén, fellázadtak az asszonyok, mert a férfiak este 10-11-ig a pálinkáért voltak. Fellázadtak, és felmentek a tanácsra. Be is zárták a boltot. Ezt kellene most is. •— Van itt valaki, aki ezt a tájat képviseli a városban? Most lesz az önkormányzati választás is. — Az jelentéktelen. Az nem csinál semmit, tessék nyugodt lenni. —Lényegtelen, hogy szocializmust vagy kapitalizmust írnak? — Hát persze, hogy mindegy! Mindenki úgy él, ahogy tud.... Aha, megjött a postás! Na. menjünk oda! Miközben a „főtérre” megyünk, azért megkérdem: — És ön elmegy szavazni? — Mit tudom, hogy mi lesz addig — mondja nevetve. — Gyakran látogatom a kórházat, na meg velem annyit érnek, mint a semmivel. Azaz, velem annyi, mint nélkülem! Az időközben odagyűlt emberek beszédbe elegyednek a postással. Van, aki az aznapi újságot lapozza, van, ki pénzt számlál. A fényképezőgépet látván egy cigányember derékon kap egy asszonyt. Talán nem csak póz ez a kameráért! — Szeressük mi egymást, bár más is így lenne velünk — mondja az ember. Molnámé még odatoppan hozzám, hogy mindent elmondhasson: — Az előbb ment el a kenyeres — úgySomiigt i néni
