Új Kelet, 1994. november (1. évfolyam, 189-214. szám)

1994-11-22 / 207. szám

1994. november 22., kedd

4

A varázsló lehetetlen volt

BELFOLD-KULFOLD

UJ KELET

A hatalmas veszteségekkel küzdő Tatra gyár dolgozói megilletődve várták, mit hoz ki széteső üzemükből a varázslóként tisztelt amerikai üzletember, Gerald Greenwald, aki 1992-ben érkezett két munkatársával Csehországba, hogy 15 százalékos részesedés fejében szakértelmével segítse a gyárat. A várakozásokat csalódás követte, s a Greenwalddal kötött menedzser-szerződést a csehek már nem újították meg.

Greenwald akkor szerezte hírnevét, amikor a nyolcvanas években Lee Iacocca oldalán a Chrysler autógyárat megmentette a bukástól. A Tátrával azonban nem boldogult, mi több, a cseh partnerekkel is meggyűlt a baja. A csehek ugyanis elég gyorsan rájöttek arra, hogy meglehetősen kedvezőtlen szerződést írtak alá a fehér lovon érkező csodamenedzserrel, aki mindössze havi öt nap munkát ígért a tizenöt százalékos részesedés fejében. Ez pedig egy rossz konstrukciójú üzem átalakítási munkái idején édeskevés. Az amerikaiak lényegében annyit intéztek, hogy átütemezték az adósságokat és leltárt készítettek. A gyár alapproblémájával, azaz az orosz megrendelések megszűnéséből adódó hiánnyal nem tudtak mit kezdeni. Az orosz féllel való tárgyalás meghaladta helyzetfelismerő képességüket.

A Tatra és a Chrysler-varázsló sikertelen házasságának nem tulajdonítottak volna különösebb jelentőséget, ám az amerikaiak szerint a jelenség egyáltalán nem elszigetelt. Az ottani sajtó ismét foglalkozik a General-Electric és a magyar Tungsram gyár társulásával, mely szintén mindkét fél számára csalódást hozott. A GE-nél erősebbnek hitték a vállalatot mint az valójában volt, s a magyarok is gyorsabb fellendülést reméltek. A Tungsram ebben az évben talán nem lesz veszteséges, de ezért az amerikai fél 350 millió dollárral, a magyar fél többek között 10 000 elbocsátott dolgozóval fizetett.

Kuvaitban

a nők...

A kuvaiti nemzetgyűlés hamarosan dönt a nők szavazójoga ügyében, s ezzel összefüggésben az amerikai lapok arról cikkeznek, hogy Kuvait a Közel-keleti térség egyik legdemokratikusabb országa. Az ország belpolitikai helyzetét elemző cikkek abból az alkalomból látnak napvilágot, hogy Irak végre törvényben ismerte el az elsősorban gazdagságáról, nem pedig társadalmi vívmányairól ismert kis arab emirátus függetlenségét.

A demokrácia persze mindig viszonylagos, s Kuvait esetében a javuló helyzetnek bizonyosan része az is, hogy a demokratikus hagyományaira meglehetősen rátarti Egyesült Államok és szövetségesei nem minden „ellenszolgáltatás” nélkül vállalták Kuvait védelmét Irakkal szemben 1991-ben.

Az USA Today című amerikai lap mindenesetre felhívja a figyelmet arra, hogy a kuvaiti nők megkülönböztetett helyzetben vannak a világnak ebben a térségében, amely amúgy nem a nők egyenjogúságáról híres. Az arab országok közül

Kuvait áll az első helyen az egyetemi végzettséggel rendelkező nők számaránya tekintetében, s ugyanígy van a politikában is. A közhivatalt betöltő nők számaránya is ott a legnagyobb.

Egyéb jelek is utalnak arra, hogy a három évvel ezelőtti Öböl-háború után tett kuvaiti ígéretek egy része megvalósul. A kis olajszul- tánságban a monarchia nem szűnt meg, s az iszlám fundamentalisták sem akarják elidegeníteni túl heves reformokkal, de azt sem lehet mondani, hogy a társadalom egy helyben topog. A demokratikus fejlődés, amely a nemzetgyűlés létrehozásával és egy arab viszonylatban liberális alkotmány elfogadásával kezdődött, folytatódik.

1992 óta több fontos reformot hajtottak végre a választójog szélesítése érdekében. Előbb szavazati jogot kaptak a hadsereg katonái és a biztonsági erők tagjai. Most pedig napirendre került a nők szavazójoga is. Demokrácia ide vagy oda, úgy látszik, a fontossági sorrend nem változik.

Mocskos szappanháború

Amikor a holland-angol Unilever cég tavaly piacra dobta Persil Power, Omo Power és Skip Power márkanevű mosószereit, a vállalat vezetői biztosak voltak benne, hogy az azonos hatóanyagú három termékkel végre meghódítják Európát, de a jelek szerint ebbe másoknak is lesz beleszólása.

A tízmillárd dolláros európai tisztítószer-üzleten jelenleg három nagyvállalat, az Unilever, a Procter and Gamble és a Henkel marakodik. A Procter and Gamble nem hagyhatta, hogy riválisa nyugodtan learathassa a sikereit, ezért Edwin Artz, a cég elnöke személyesen jelent meg az Unilever főhadiszállásán és közölte, hogy amennyiben nem vonják be a termékeiket, közlik a sajtóval, hogy az új csoda-hatóanyag károsítja a textíliát.

Az Unilever ezután lázasan tesztelni kezdte porait, vajon igaz-e a vád, de semmit sem találtak. A vállalat szakemberei úgy vélték, a fenyegetések célja az üzletrontás és nem a fogyasztók védelme. Később belátták, hogy apróbb károsodást okozhatnak a mosóporok, ezért egy gyengített változatot kezdtek forgalmazni.

A Procter and Gamble eközben elindította a beígért hadjáratot, és nyáron Angliában fotókat jelentetett meg egy elszakadt rövidnadrágról, melyen az aláírás közölte, hogy a ruhát Unilever termékkel mosták. Egy független kutatóintézetre hivatkoztak, de kiderült, hogy a “független” intézmény a saját laboratóriumuk volt. Aztán a Henkel is beszállt a küzdelembe az Unilever ellenefeleként. A cég azt állította, hogy az Unilever lejáratja a Persil márkanevet, melyet Anglián és Franciaországon kívül a Henkel használ. A Magyarországon használt Persil is a Henkel terméke.

Az Unilever egyedül Angliában 28,2 százalékos visszaesést szenvedett el az ellenséges sajtóhangok miatt, melyekkel a konkurencia szinte előre kitaposta az utat a szeptember végén piacra dobott Ariel Futur nevű Procter and Gamble terméknek. Az Unilever először perelt, ezután visszakozott, és kijelentette, hogy a termékei nagyon különös körülmények között esetleg roncsolják a textíliát. A szóban forgó mosóporokat ma is forgalmazzák, nem nagy sikerrel. A háborút a Procter and Gamble nyerte meg, csak a gyanútlan fogyasztó nem tudhatja továbbra sem, melyik mosóport érdemes megvennie.

Fontos döntések érlelődnek

Clinton Budapestre jön

December 5-én Magyarországra látogat Clinton amerikai elnök, hogy részt vegyen az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet budapesti tanácskozásán.

Clinton érkezése természetesen Magyarország szempontjából sem jelentéktelen esemény, ha figyelembe vesszük, hogy személyében alig több mint négy év alatt a második amerikai elnök érkezik hazánkba. Mint emlékezetes, Clinton közvetlen elődje, George Bush 1990 nyarán járt nálunk, és egy nagygyűlésen a közgazdasági egyetem aulájában Mí/r.v Károly szobrával szemben felállított szószékről hirdette a kapitalizmus előnyeit a szocializmussal szemben. Akkor Bush tréfálkozva jegyezte meg: külön öröm számára, hogy röviddel a rendszer változása után Marx jelenlétében teheti ezt.

A mostani amerikai elnöki látogatásnak más összefüggésben keresendő a szimbolikus jelentősége. Mindenekelőtt azt kívánja jelezni, hogy az Egyesült Államok az európai biztonság fontos tényezőjeként ismeri el a EBEÉ-t, amely ez alkalommal Budapestet választotta felülvizsgálati konferenciája színhelyéül. Ez különösen azzal összefüggésben érdekes fejlemény, hogy az amerikai kormányok hosszú éveken keresztül kisebb jelentőséget tulajdonítottak a helsinki folyamatnak mint európai partnereik.

Mindezeken túl Clinton elnök budapesti útja azt is jelezni kívánja, hogy az Egyesült Államok továbbra is fontosnak tekinti európai jelenlétét, és érdekelt az egész kontinens stabilitásában. Megkülönböztetett figyelemmel kíséri a közép- és kelet-európai változásokat, és hozzá

kíván járulni azok sikeréhez. Richard Holbrooke, az illetékes amerikai államtitkár-helyettes egy nemzetközi televíziós interjú keretében, melynek e sorok írója is résztvevője volt, így fogalmazott: „Véget ért a hidegháború utáni első periódus. Most az a feladat, hogy napirendre tűzzük a NATO kibővítését. Bár Oroszország ezt egyelőre ellenzi, reméljük, meg tudjuk értetni orosz barátainkkal, hogy új tagok felvétele a NATO-ba nem veszélyezteti biztonságukat.”

Az amerikai államtitkár-helyettes megjegyzése nem egyszerűen biztatás Kelet- Európa felé. Az utóbbi napok, hetek vitáit elemezve arra a következtetésre juthatunk, hogy a NATO-ban fontos döntések érlelődnek. Az elmúlt négy év bizonytalanságai és eredménytelen vitái után a szövetség tagjai napirendre tűzik a demokratikus fejlődés útján legtovább jutott középeurópai országok felvételét. A legvalószínűbb jelöltek a Visegrádi Csoport országai. Moszkva, amely biztonsági érdekeire hivatkozva ellenzi a NATO kibővítését, az EBEÉ-ben mint az egész kontinenset átfogó biztonsági szervezetben látja a európai biztonság jövőjének legfőbb garanciáját. Politikai elemzők körében azonban úgy vélik, hogy Washington elébe kíván menni Moszkva igényeinek, amikor elfogadja az EBEÉ fontosságát, és teszi ezt annak érdekében, hogy Moszkva viszont fogadja el a NATO keleti irányú kibővítését mint szükségszerű, elkerülhetetlen lépést.

Az amerikai külpolitika ilyen irányú fordulatát dinamizálhatják a legutóbbi törvényhozási választások eredményei is. A Republikánus párt került többségbe mind a szenátusban, mind a képviselőházban.

Republikánus politikusok nyilatkozatait elemezve arra a következtetésre juthatunk, hogy jobban bíznak az Egyesült Államok által létrehozott szövetségi rendszerben, mint az olyan nemzetközi biztonsági intézményekben, amilyen például az ENSZ.

Ezenkívül a republikánusok túlságosan költségesnek tartják azokat a béke- fenntartó akciókat, amelyekben az Egyesült Államok az elmúlt négy év során részt vett. Ellenzik, hogy a jövőben az Egyesült Államok olyan válsághelyzetekbe avatkozzon be, amelyekben létfontosságú amerikai érdekek nincsenek veszélyben. Ezért bírálták Clinton elnököt a Szomáliái és a haiti katonai akciók miatt.

Kérdéses továbbá az is, hogyan hatnak mindezek a változások az amerikaiorosz kapcsolatokra. Ne feledjük: ezek a kapcsolatok a nemzetközi biztonság szempontjából továbbra sem veszítik el jelentőségüket. Nem kizárt tehát, hogy ezek a kapcsolatok egy időre ismét feszültebbé válnak. Az EBEÉ-vel kapcsolatos új amerikai álláspont ugyan jótékony hatással lehet Moszkvára, ám az egyáltalán nem biztos, hogy ezt elégséges kárpótlásnak tekinti a NATO kibővítéséért. Ez kétségtelenül feszültségeket kelthet Moszkva és Washington kapcsolataiban.

Ha történelmileg visszapillantunk a szovjet-amerikai kapcsolatokra, azt látjuk, hogy a békés és feszült időszakok felváltva követték egymást. Most csaknem egy évtizede tart már a békés időszak. Nem kizárt, hogy egy feszültségekkel teli periódus előtt állunk.

Matus János

Magyarországi kísértések

Krisztus itt ártatlan

Az osztrák kettes csatornán november 21-én, hétfőn este 22.35-kor mutatták be Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísérlése című filmjét.

Ugyanazt, amelyet előző csütörtökön műsorára tűzött, majd levett a Magyar Televízió.

Az előzmények sorolását tulajdonképpen 1988-ban kell kezdeni, amikor a fdm New York-i bemutatóját megelőzően az amerikai katolikus egyházak — némi jobboldali sajtótámogatással — kifogásolták a mű szellemét és tartalmát, mondván, Krisztus és a katolikus egyház szelleméhez, tanításához méltatlan ábrázolása ez a keresztény hit középpontjában álló Názáreti Jézusnak.

Voltak „nehézségei" a Scorsese-film- nek Olaszországban és más katolikus országokban is, de legjobb tudomásunk szerint olyan eredményesen, mint Gyulai Endre szeged-csanádi püspöknek, még senkinek sem sikerült vétót emelnie ennek a fűmnek a bemutatása ellen.

A püspök úr, akinek nem volt módja a film megtekintésére, hallomásai és a külföldi sajtóban megjelent nem túlságosan hízelgő kritikák alapján juthatott arra a következtetésre, hogy meg kell próbálnia azt, ami már több éve csak igen ritkán sikerül hazai szervezeteknek és intézményeknek: betiltatni egy műalkotás bemutatását.

Ellentétben a magyarországi bemutatót ellenző katolikus személyiségekkel és a vetítés lemondása miatt tiltakozó hazai szervezetekkel, e sorok írója azok közé tartozik, akik látták a filmet, méghozzá 1988 őszén, nem sokkal a bemutatót követően, New York-ban. Katolikus aktivisták az 52. utcán lévő Ziegfield mozi pénztárába igyekvőket rendre megállították, s szelíd szóval megkérték: mivel

Scorsese filmje Jézus Krisztus alakját méltatlanul profanizált formában állítja a publikum elé, ne sértse meg a hívőket azzal, hogy jelenlétével és pénzével támogatja a „szentségtörő” vállalkozást. Természetesen azok közül a New York-iak közül, akik elhatározták, hogy a sajtóban sokat vitatott filmet megnézik, ezzel a rábeszéléssel nagyon keveseket lehetett eltántorítani szándékuktól.

Az Egyesült Államokban, ahol a szemérem, a jó ízlés, és a vallási meggyőződés elleni igazi vétket a törvény legalább olyan szigorúan bünteti mint más polgári demokráciákban, s ahol — ellentétben Európával — a közszolgálati és a nem kódolt vagy fizetett, tehát közvetlen sugárzású kereskedelmi televíziók féltékenyebben vigyáznak az esti műsorok szalonképességére mint a Magyar Televízió, Scorsese filmjét nem lehetett betiltatni. Ott ugyanis a betiltásnak egyetlen feltétele van: bizonyítani kell, hogy a szóban forgó műsor sugárzása törvénybe ütköző.

A Magyar Televízió elnöke ebben az ügyben két rossz döntés között választhatott. Elfogadhatta a püspök úr alig burkolt fenyegetőzéssel kísért kérését és elutasíthatta azt. Horváth Adóm az első rossz döntést választotta, s az eset olyannyira különleges, hogy a Nyilvánosság Klubnak az a felvetése sem egészen jogos, mely szerint a magyar katolikus egyház megcenzúrázta volna a Krisztus utolsó megkísérlése című filmet. Megcenzúrázni ez esetben csak Horváth Ádámot lehetett, aki bizonyára nem a művészi kifejezés szabadságának sérelmét érzékelte a dologban, hanem a vallási érzékenység sérelmét kívánta elkerülni.

A baj tehát, mint annyiszor, nem annyira a személyekben, hanem a rendszerben van. Abban a rendszerben, mely egyszemélyi döntésektől teszi függővé nagy tömegek szellemi táplálékkal való ellátását, annak minőségét és irányát. Abban a rendszerben. melyben egyetlen televíziós állomás abszolút monopóliumot élvezhet, mely a jó ízlés országos felügyeletének jogát, továbbá mindenfajta ízlés egyfajta orwelli diktátumának jogát is egy kézbe adja.

Szinte mellékesen: A Krisztus utolsó megkísérlése kelet-európai mércével semmiféle ízlést, vallási érzületet nem sért, csupán olyan vallási kánonokat és Krisztus-ábrázolási eszményeket, melyeknek legfeljebb maga a Biblia lenne képes manapság megfelelni. Az incidens egy érdekes, bár a legtöbb kritikai visszhang szerint félresikerült film megtekintésétől fosztotta meg a magyar közönséget. A bemutatóval elsősorban és csaknem kizárólag a katolikus egyház nyert volna, hiszen a Scorsese-film célja nem a profanizálás, hanem a Krisztus-figura emberközelbe hozása volt. A filmet a külföldi kritika nem az egyházi tiltakozások miatt, hanem „saját jogán” dorongolta le.

Egy 1989-ben, tehát a bemutatót követő évben megjelent amerikai filmkézikönyv (The time out film guide) ezt a Scorsese- művet Willem Dafoe emlékezetes alakítása dacára is egy ponttal jutalmazza csupán a lehetséges négy közül. Ebből az következne, hogy egy gyenge film bemutatójának elmaradásáról beszélünk. De felfogható a dolog másként is. Ha a püspökök nem tévesztenék össze magukat a pápával, a tévéelnökök az Istennel, akkor a nézőnek nálunk is, mint másutt, lehetősége lenne az olyan egyszerű döntés meghozatalára mint az, hogy megtekintsen-e egy érdekes, mert sokat vitatott filmet vagy sem.

Bokor Pál