Új Kelet, 1994. október (1. évfolyam, 163-188. szám)
1994-10-13 / 173. szám
UJ KELET MAGAZIN 1994. október 13., csütörtök » Zsibikvíz Mi nem játszottunk, mégis, azsibiben a pest megyei Pilisről járok ide. Van járva gyakran mattot kaptunk. Sokan ugyan piac Pesten is, de ha az ember megijedtek a magnótól és a fényképezőgéptől. Mások pedig azt ajánlották, hogy keressünk náluk kisebb illetve megkedvel valamit, akkor szívesen jár oda. A jövő szombaton lagziba megyek, mert a szomszéd kislány férjhez megy. Nyugdíjas vagyok, s így olcsóbban kijön az esküvői ajándékom is. Molnár Ferencnek tetszik a munka. A háztartásban használatos eszközöket árul. Három hónapja alkalmazott. Hideg van, fúj a szél, de ő mégis jól érzi magát. — Sok ember, mindenfélék megfordulnak itt. Az ország minden pontjáról jönnek, s még külföldről is. Két úr éppen egy újabb játszmába kezd. Tologatják a sakkfigurákat de nyilatkozni nem akarnak. Arra a kérdésünkre, hogy miért nem, egyikük azt válaszolja: — Olyan véleményem van, hogy azt nem bírná még a nyomdafesték sem. — Igazság szerint mi úgy láttuk, hogy a nyilatkozatot az ugrásra kész asz- szony nem engedi. — Nem szólhat az ura? — érdeklődünk, s meg is kapjuk a választ. Semmi sem kötelező. Nem kellene adni-venni, hidegben toporogni, de akkor sokan miből élnének meg? A nagyágyúk esetében persze meggazdagodásról van szó, de őket nem látni a piacon átfagyott orral zsebkendőket gyömöszölve az arcuk előtt. Az ukrán árusok üvegcsillárjait megbillenti a szél. Egymáshoz verődnek a lemezek. Ingyenkoncert a rászorulóknak, mi pedig csak megyünk tovább, és nem vettünk semmit sem. Varga-Bozsó Molnár Ferenc nagyobb zsibiseket. Mi csak próbálkoztunk és próbálkoztunk, s közben azért az élet ment. Gazdára talált a krumplinyomó, a gumibelső és egy Lada sebességváltó is. Együtt törtük a szavakat oroszokkal, ukránokkal és románokkal, akik nem tartották jó ötletnek, hogy pont rájuk gondoltunk. Pálinkás Jánosné ágyneműt keres. — Tetszik tudni — mondja —, ha olcsóbban kapunk valamit, akkor azért jövünk ide. Üzletbe már nem is járok, mert itt mindent jobb árban kapni. Nem biztos, hogy találok itt ágyneműt, mert már régen nem láttam. Azt hiszem, hogy a bolti ár feléért, 800 forintért kapok egy garnitúrát: paplant és párnát, meg ami jár hozzá. Tudja, szabadjegyem van és Pálinkás Jánosné Az öreg egy kis Szabolcs megyei faluban lakott testes, jólelkű feleségével. Kicsit magányosan éltek a falu szélén a bekötőút mellett. Nemigen jártak sehová. Az öreg néha sétált egyet az utcában. Vé- gigklappogott a járdán óriási gumicsizmában, zsíros fekete kalapban. Nadrágja még a paraszti időkből származó bricsesz volt, ehhez általában egy olcsó reklámpólót vett föl. Baktatott a járdán mosolyogva, zsebredugott kézzel, szájában foltos pipával. Be-benézett a portákra, és ha látott valakit, azt kedélyesen üdvözölte. Váltott vele pár szót, aztán ment tovább. Délutánonként az asszony—aki legalább kétszer olyan súlyos volt mintférje—adott neki egy fél deci szilvapálinkát. A pálinka a szekrényben volt elzárva, az asszony mindig magánál tartotta a kulcsot. Aztán kiültek a kerítés elé a lócára és nézték a falu szegényes forgalmát. Az öregről furcsa legendák keringtek. Azt tartották róla, hogy bűvös ereje van. Egy igazi varázsló. A vele egykorúak elmondása szerint nem volt túlságosan jóképű legény, mégis sikerült elcsábítania akár a környék legszebb lányát is, ha szemet vetett rá. Több falusinak eltüntette a szemölcsét vagy az annál is rosszabb, bibircsókszerű bőrbetegségét, amelyek pedig a szakszerű orvosi kezelés eredményeképpen sem múltak el. Hogy hogyan csinálta, azt csak a „páciensek” tudják, azok viszont nem merik elárulni. Csak annyit mondanak, hogy bekente a bőrt avas disznózsírral, aztán mondott egy varázsigét. A „ceremónia” után meghagyta, hogy amennyiben elárulják a titkot, leszárad a kezelt testrészük. Még a modern, felvilágosult fiatalok sem A titokzatos öregember mertek beszélni. A szemölcs vagy bőrbetegség másnapra nyomtalanul eltűnt, és soha többé nem mutatkozott. Mesélték, hogy libapásztor korában többen kérdezték: miért nincs kutyája? Mert tényleg nem volt, hiszen soha nem járt vele nemhogy kutya, még macska sem. Ha lett volna, azt a falusiak biztosan tudják. Szóval ha kérdezték, hogy miért nem tart ebet, akkor csak annyit mondott: „ Van nekem kutyám, de csak akkor ha kell.” És mutatott a legelésző libák felé, ahol egy fekete puli szaladgált. A kérdező csodálkozva nézett a kutyára, majd az öregre. Mire újra a kutyát figyelte volna, addigra az eltűnt. Az öreg ilyenkor csak mosolygott. Az útra nyíló kapujuk állandóan nyitva volt, melyen keresztülmenve az öt tyúkból és egy kakasból álló baromfiudvaruk mindig az út melletti gyepen kapirgált. Gyakran kitévedtek az úttestre is. Az arra járó autósok és főleg a buszsofőrök sokat bosz- szankodtak emiatt. Egy héten legalább egyszer biztos, hogy a kerekek alá került egy tyúk. Ilyenkor korholták az öreget, hogy miért nem tartja zárva a jószágait. Az öreg azonban sose búsult az elgázolt tyúkok fölött. Csak mosolygott:,, Nem baj! Finom húsleves lesz belőle.” Az is lett mindig. Csak az a furcsa, hogy a tyúkjai sohasem fogytak el. Mindig hiánytalanul megvolt mind az öt, a kakast pedig soha nem érte baleset. És csak ült az öreg a lócán térdig érő gumicsizmában, ócska zsíros kalapban, s pipázott. És mosolygott. Mindig mosolygott. Csipkelődve — de sosem durván— viccelődött a fia talasszonyokkal, a várható termésről vagy az elleni készülő tehénről beszélgetett az arra járó féifiakkal. Mi volt a titka? Senki sem tudta kideríteni. Még a felesége sem. Az öreg még ma is él. Hogy hol? Akik ismerik, azok tudják. Talán több helyen is.-sLá-j A szerelmes hercegnő (V.) ÖRDÖGI KÉTELYEK James Hewitt őrnagy számára a féltékenység tiltott érzésnek számított, de előbb-utóbb el kellett következnie a pillanatnak, amikor az egész világ kegyeit és szeretetét élvező, s ráadásul a brit trónörökössel házasságban élő Diana látványa ilyesfajta indulatokat kelt benne. Az első ilyen jellegű összeszólalkozás James és Diana között a hercegi pár ausztráliai látogatása idején esett. „James csalódottnak, elhagyatottnak és elárultnak érezte magát, látván, hogyan repíti körbe a táncparketten örömtől sugárzó feleségét Károly”. Persze amikor a következő napon Diana felhívta őt, egyetlen szóval sem adott hangot kiábrándultságának. Csak annyit kérdezett, hogy milyen volt az utazás. Meg sem említette a televízióban és a sajtóban látott képeket, s Diana csak jóval később szedte ki belőle a titkot, s amikor sor került a tisztázó beszélgetésre, a hercegnő szenvedélyesen tagadta, hogy bárki, akár tulajdon férje is, vetekedhetne szerelmével. Az ördögi kételyek azonban nemcsak a férfit érték utol a kapcsolat első néhány hónapja után, hanem Dianát is, aki minden találka végén úgy érezte, éppen most hagyták cserben őt. A helyzet azonban nem változott attól, hogy Károly herceg ebben az időben már pontosan tudhatta, hogy feleségének viszonya van az őmagy- gyal. Nem törődött ezzel az aprósággal, vagy legalábbis nem mutatta. Anna Pasternak kifejezetten úgy véli, hogy Károly hercegnek a felesége és testőrtisztje közti tilalmas kapcsolat egyáltalán nem volt ellenére, tekintettel saját házasságtörő viszonyára Camilla Parkerrel. És mégis... Valahányszor az őrnagynak mennie kellett, Diana letargiába zuhant, s sírógörcsök közepette búcsúzott. Ilyenkor James még gyengédebben ölelte, s még inkább igyekezett bizonyítani hűségét, melyből— tekintettel a hercegnő házassági sikertelenségeire — sosem hiányozhatott a testi vonzalom bizonyítéka. „Egy alkalommal Diana a fürdőszobájában morfondírozott, amikor James belépett, hogy elköszönjön. Kijelentette, hogy tényleg mennie kell, s hálálkodott a feledhetetlenül szép víkendért. Diana a karjaiba vetette magát, megcsókolta, és azt mondta a férfinak, hogy szüksége van rá, hogy most van szüksége rá és hogy akarja őt, akkor és ott helyben.” Annak Pasternak, aki, mint a botránykönyv sajtóvisszhangjából most már egyöntetűen kiderül, Hewitt indiszkréciója folytán juthatott a fenséges hálószobatitkok birtokába, 1988 tavaszára teszi azt az időpontot, amikor a brit trónörökös és felesége közötti házastársi kapcsolat megromlását és annak okait többé nem lehetett titkolni. Ebben az időszakban Diana lelki betegsége, mely kényszeres evéssel és más tünetekkel járt, ismét kiújult. Állapota tovább romlott, amikor egy Károly herceggel közös sítúra alkalmával Károly egyik legjobb barátja, Lindsey őrnagy szerencsétlenül járt: lavina temette maga alá. Diana lelki nyomorúsága is abban perfek- tuálódott, hogy Hewitt szerelmének újabb és újabb bizonyítékait követelte, leginkább az ágyban, s nem mindig eredménnyel. Amikor pedig öleléseit nem viszonozták, kétségbeesett, mert úgy érezte, ugyanazzal a problémával találja szemben magát, mint házasságában: nem kívánják őt eléggéEzek azonban csak időleges alázuhaná- sok voltak egy pillanatnyilag mindent feledtető érzelem hullámvasútján, mely máskor magasba emelte Dianát, s feledtetni tudta vele megaláztatásait és bizonytalanságait. A csúcspontot és a végkifejlet kezdetét minden bizonnyal Annabelnek, a Károly herceget változatlanul erős befolyás alatt tartó Camilla Parker testvérhúgának a negyvenedik születésnapja jelentette, melyre Diana is hivatalos volt. Ez alkalommal a hercegnő végre elég erősnek érezte magát, hogy szemébe nézzen a vetélytársnőnek. A parti a highgrove-i kastélyban volt. Ennek egyik emeleti szalonjában került sor az első nyílt szóváltásra a két asszony között. Diana, aki ezúttal egy pillanatra sem veszítette el önuralmát, közölte Camillával, hogy tud a férjéhez fűződő kapcsolatáról, megbocsáthatatlan- nak tartja, hogy Camilla Károly nősülése után sem vetett véget a viszonynak, miáltal alaposan hozzájárult a hercegi házasság tönkretételéhez. Diana számára ez a beszélgetés részint elégtételt jelentett, részint azt jelezte Camilla Parker felé, hogy nem lehetnek reményei: a hercegnőnek akkoriban eszébe sem jutott, hogy lemondjon férjéről vagy szeretőjéről. James számára a kiutat jelentette házasságának válságából anélkül, hogy ki akart volna lépni magából a házasságból. Ez persze nem akadályozta meg Dianát abban, hogy alkalomról alkalomra biztosítsa szerelmesét, mennyire szeretne vele élni, s mennyire szeretne gyereket tőle. Csak James Hewitt őrnagy érezte egyre intenzívebben, hogy a walesi hercegnőhöz fűződő kapcsolata túlságosan varázslatos ahhoz, hogy örékkévaló legyen. És elsősorban neki kellett elviselnie ennek a különös kapcsolatnak a beépített fájdalomgócait is, hisz neki kellett magányosan töltenie a karácsonyokat és a szilvesztereket, s ő érezte egyre nagyobb hiányát a normális életnek, akár felséges szerelme nélkül is. (Következik: Végkifejlet megoldás nélkül) Atlantic Press
