Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1989-08-09 / 32. szám

Új ifjúság 7

M

aga Kövesházy nyitott ajtót. Magas, izmos, előnyös küllemű férfi töltötte ki az ajlő rámáját. Egy másodpercig mozdulatlanul vesztegelt, semmi jelét nem mutatta, hogy vendéget vár, s a vendég én vagyok. Szeme-szája gyanakvást tükrözött; a felhő, a gyanú felhője, a szemem láttára oszlott el. Helyét valamilyen kényszeredett mosolyszerűség foglalta el a kifejezés Adrient idézte, pontosabban Adrién sajátos mosolygását — olyankor tűnt fel az arcán, ha valami rosszmájúságot mondott, s ez gyakran megtörtént. Apja, mint a rossz tanuló. Ismételte ezt a kifejezést gépiesen, erőtlenül. humortalanul. Biológiailag mosolygott csupán, lélekben nem, ebből az elvetélt mozdulatból hiányzott a só, hiányzott az íz, hiányoztak a nedvek. Ott-tartózkodásom egész ideje alatt Kövesházy mentes maradt a jókedv leg- paránylbb rezdüléseitől.

A fáradtság legcsekélyebb jelét sem mutatta, noha több mint kétórat biblia- magyarázat állott mögötte. Talán az a tudat befolyásolta, hogy a könyvek könyvének rejtett értelmét fejtegeti, s ezért gondoltam, hogy legfőbb gondja a komolyság erőltetése. Holott afelől igyekezett meggyőzni környezetét, hogy nyugalma végleges, semmi nem zökkentheti ki belőle. Pedig állandó izgalom feszítette, két kézzel kellett vlsz- szafognia magát, hogy a belső fékek föl ne mondják a szolgálatot; ennek a forrongásszerű lelkiállapotnak a fényét iparkodott mindenáron leplezni, s elhitetni, hogy nyugalma mindennek ellenáll; „tőlem beszélhettek amit akartok, csinálhattok bármit, én nem vesztem el a béketűrésemet“, mert éri igenis nyugodt vagyok, olyan nyugodt, hogy majd szétvet a belső nyomás.

Átestünk az első szabványos banalitáson, idő, foglalkozás, adók, politikai helyzet, az üres járat jóvoltából szemügyre vettem a szoba berendezését. Az ormótlanul terpeszkedő mázsás kemény- fa bútorok a hajdani jólétről üzentek, csakúgy, mint a Niagara-szerűen leomló függönyök s a szokatlanul sötét parkettát borító gépi szőnyegek. A festményekről lerítt, hogy a páciensek kétes ízléssel megszűrt ajándékai, csupa sötét tónusú kép. Mindez együtt; a ház ura, a bútorok, a függönyök, a bordóra mázolt falak, a szőnyegek, a festmények egyetlen nyomasztó egységbe olvadtak össze.

Szerencsére mielőtt végleg elkedvetlenedtem volna, házigazdám, aki vidéki volt, a Bácskából származott ide, aperitifként pálinkával kínált. Egy hajtásra kiittam a féldecit.

— Köszönöm — mondtam, s a poharamat nem tettem le.

Még egyet? — kérdezte.

— Szívesen, Tivadar bátyám.

— Különös, ezzel megnyetrem a ro- konszenvét.

— Egészségedre, édes fiamí — mondta komoran, mosoly nélkül, ugyanígy azt is mondhatta volna, hogy pusztuljak a szeme elöl, de barátkozás volt a szándéka.

Miután a snapsszal érzéstelenített, elérkezettnek látta az időt, hogy komoly dolgokra terelje a társalgást. Látszott, hogy gyakorlott előadó, folyamaKolozsvári Grandpierre Emil

A kibontakozAs

n.

tosan, szabadosán, s amennyire ilyesmire egyáltalán képes volt, élvezettel beszélt. Ügy tettem, mintha minden idegemmel figyelnék. Ö pedig méltósággal nyargalt kedvenc vesszőparipáján.

Az erkölcsi világrend, rövidre fogva, nem mást jelent, mint hogy történhetett bármi a nagyvilágon, vagy a mi szűkebb körünkben, ami megbontja az erkölcsi világrendet, a zökkenő csak múló állapot, mert az erkölcsi világrend, mint egy tökéletes gépezet, mindig mindenhol helyreáll.

— Én megbékéltem a világgal, édes fiam — folytatta —, ez pedig egyet jelent azzal, hogy megbékéltem önmagámmal. De ez a megbékélés, vagyis a beilleszkedés az erkölcsi világrendbe, valójában az Orral való találkozás, amely az Űr eleve elrendeltetésének útján valósul meg, szenvedések árán. Mert szenvedés nélkül nincs lelki béke, lelki béke nélkül nincsen találkozás az Orral. Az Or pedig addig hajszolja, veri, pofozza az embert, mígnem megtér kebelébe.

Nem tudok számot adni az okokról.

én a vallási őrületet ártalmatlan eltévelyedésnek tartottam. Kövesházy Tivadar erőltetett nyugalma, ahogyan ki-' fejezte magát, „lelki megbékélése“ arra serkentett, hogy őt is az ájtatosko- dó vénkisasszonyok osztályába soroljam, Eszti néni és Teréz néni mellé, akiken gyermekkorúnkban sokat tréfálkoztunk. Elmélete, amelynek értelmében Isten különféle csapásokkal téríti az üdvösség útjára a halandókat, csak megerősített ebben a jóhiszemű meggyőződésemben.

Nem gyanítottam, hogy a kenetes, keresztényi szeretettől csöpögő szavak — vagyis az elmélet — mögött mi a gyakorlat. Pedig Adrien a Balatonon elbeszélte, hogy az apja egy este, hogy későn jött haza, elkapta az előszobában, s úgy megpofozta hogy „azt hitte, leszakad a feje“. Huszonkét éves volt akkor.

Hogy miért is nem feszegettem ezt a nagyon is rendhagyó jelenséget?

Megpróbáltam, de Adrien valósággal irtózott, hogy bármely történetet, élete bármely eseményét elejétől végig megmondja. Ami a tényeket illeti, kínos pontossággal törekedett, a szempontjai viszont változtak, mindig más és más nézetből ítélt, s ehhez képest megelö- ■ött egyes részleteket, s Idézett föl másokat Ha megszorítottam, kitért, további fölvilágítások helyett más tárgyra terelte a szót, aztán ismét másra; csakhamar a rejtélyek olyan dzsungele vett körül, amelyben a kapuzárás utáni pofozás ténye úgyszólván láthatatlanná vált. Ráadásul szenvedélyemnek ebben a szakaszában én azokra a tényekre koncentráltam, amelyekről úgy hittem, hogy kettőnk jövőjére tartozik. Nem is álmodtam, hogy az a pofozás mennyire az én ügyem.

Az egyébként tökéletesen egyoldalú beszélgetést újabb személy érkezése zavarta meg; Kövesházyné tűnt fel egy másodpercre a küszöbön. Visszalépett, aztán valamilyen nehezen felfogható meggondolásból mégiscsak bejött a szobába, üres tekintetét rám emelte.

Ekkor már álltam.

A feleségem, — közölte Kövesliá- zy komoran.

Ráhajoltam az asszony petyhüdten nyújtott kezére, amelyet szabálytalan pigmentfoltok tarkáztak. Émelygés fogott el, tehát csak imitáltam a kózcsó- kot.

Az asszony helyetfoglalt a férje mellett üresen álló karosszékben. Kövesházy hátrahajolt, apró kézmozdulattal jelezte, hogy figyelmet kíván, majd szemlátomást büszkén kijelentette;

Én a párválasztás nagy csatáját már megvívtam.

A feleségére pillantott elismerésre várón, az asszony azonban úgy tett. mintha mitsem hallott volna, ö volt hát a nagy csata tétje. Magába húzódva ült, mintegy beomolva két löttyedt melle közé, puhán, közönyösen, jellegtelenül. Egyetlen vonása sem utalt arra, hogy valaha szép volt, sőt arra sem, hogy rokonszenves lett volna. Kifejezéstelen arcán megállás nélkül apró rángások futottak végig, hol a szemöldöke kúszott a homlokára, hol a szemhéja mozdult félre kacsintásformán, hol a szája csúszott oldalra, hol a ráncok öltöttek új rendet a homlokán. Mindeközben üveges szeme úgy meredt a világba, mintha vak volna, mintha nem látna semmit maga körül.

— A párválasztás — törte meg a csöndöt Kövesházy hosszú, nyomasztó szünet után — az ember legfelelősebb ' cselekedete, valójában egy mindkét félre érvényes szövetség me.gpecsételése, aminek érvénye csupán a testi lét ele- nyészésével szűnik meg. Tehát párválasztás és a házasság az erkölcsi világrend földi alapköve, úgy illeszkedik az általános erkölcsi világrendbe, mint tégla a falba.

Árulkodó metafora — fia mindaz, amit láttam, hallottam, nem kábít el, bizonyára már ekkor tetten értem vele a kálvinista Tartüfföt, aki a párválasztás nagy csatáját egy férjes asszony megnyerésével koronázta meg. Az ő kifejezésével élve, kirántott egy téglát az erkölcsi világrend szilárd falából, s ilyenformán az épület összedőlésén munkálkodott. Ezzel ráadásul még dicsekedett Is. (Folytatás)

Mindenki panaszkodik, én viszont általában elégedett vagyok az életemmel (meséli egy dalmácial városban élő zenész ismerősöm, akivel tíz év után nemrégiben találkoztam). Zeneiskolában tanítok, de látszom zenekarban, és még máshol Is, csak úgv kedvtelésből. A társaságot soha nem szerettem különösebben, az embereknek csupán hangzásokat adtam, semmi mást, vagyis mondhatnám, a hangokkal egyfajta falat építek közéjük és magam közé.

Talán énnen ezért foglalkoztam az utóbbi években csillagászattal. 'Ügy érzem, ez Is folytatása a zenélésnek. Ahová a hang nem ér el, magam megyek a távcsövei, melyet 8 házam teraszán helyeztem el. A moz- gíás. egvlk fényes ponttól a másikig, a bolygók felismerése, mindez na.gv örömömre szolgál. Nem, ez nem vallásos é'ménvt fakaszt. Csupáii utazás a végtelen tájban. Derült ég —talán nincs is ennél gyönyörűbb. A pillanat, amikor megnevezhetjük, amit látunk, s aminek a létezéséről és nevéről azelőtt nem volt tudomásunk, új világot, s egyben új szótárt nyit meg előttünk.

Csakhogy ffolytatja Ismerősöm) mindezt nem azért mesélem, hogy az égbolt és a csllleo'ok Iránt lelkesítselek. Szavak nélkül, csendben folvtathatnám a szemlélődést, ha lehetne. Amikor már egy kicsit beletanultam. és szahadahhan raoznetam az égi utakon, közbelépett a feleségem.

Kezdetben úgy vélte, hamar lúlleszek rajta, hiszen az egész nem több, mint visszamaradt gyerekkort játék. Minden egyes

Dani jel Dragojevic:

CSILLAGOK

csillagra, melyet előző éjszaka láttam és amelyről meséltem neki, kiagyalt valami viccet, mint azt futó ismerősökkel szokás. Sem az égbolt térképe, sem pedig más, ezzel kapcsolatos dolog nem keltette fel érdeklődését.

E foglalatosságom második esztendejében késő nyáron, mikor a látási viszonyok, a- hogy mondják, a legjobbak, az ég kettőnk közé feszült. Minden távozásomra és vlsz- szaérkezésemre a tetőtérből vagy a teraszról, a könyvekben való búvárkodásaimra úgy reagált, mintha a szeretőmtől jönnék. Elég már ezekből a csillagokból, égi kalandozásokból! Pedig nem hanyagoltam el öt sem. Általában nyugodtabb és higgadtabb, így hozzá Is figyelmesebb és gyengédebb voltam. Egyébként meglehetősen rövid Időt áldozhattam a csillagoknak. Az Iskola, a gyakorlás, a fellépések, a rossz Időjárás, a rossz látási viszonyok vagy valami váratlan akadály kevés Időt hagyott rájuk. Butaság volt veszekedni épp a csillagok miatt, de annyiban sem hagyhattam a dcl- got, ö, noha nem mutatott különösebb érdeklődést, mégis tudta kedvenc csillagaim és csillagképeim nevét, és dühösen emlegette őket. Mondhatnám, az égbolt a veszekedésben kelt életre ágynál-asztalnál. Éjszakánként, amikor tudtam, hogy valamelyik megjelenik, mégis ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kímenjek és megnézzem, ö pedig odalent maradt és dühöngött! Nem mondhatom, hogy hangja nem keltett bűntudatot, de ewúttal valami édes, alattomos élvezetet Is Jelentett. Amikor csendben visszatértem a szobába, hallottam tiltakozó sóhajtását, de nem gyújtottam villanyt. A sötétben vagy álmomban szerettem tovább nézni az eget. Talán nevetséges, amit mesélek. Az Is nevetséges, hogy nejem a csillagokat tekinti vetélytársalnak. Nevetséges, hogy csapdába estem. Vajon azért, mert az égbolt miatt vele kerültem összeütközésbe? Vagy talán, mert a tilalom méz- cseppjén mindenféle megtapadhat? Nem tudom. Idővel aztán nekem Is úgy rémlett, van ok a veszekedésre. Ahogy az ég közelebb került hozzám, úgy távolodott tőlem ő. Gyakran eszembe jutottak a költők, a- klknek naiv csillagait és holdjait valaha megmosolyogtuk, gondolván, hogy ezek csak a tehetetlenség díszei. Sohasem szé- rettem a költészetet, ás nem örültem ennek a képzettársításnak, de épp a kiltők, különösen Victor Hugo szerint sok minden

keveredik össze és sok minden töriénlk az emberért és az emberi képzeleté'-t 'vajon csakis a képzeletért?) a csillagok hideg tüzében. Talán a feleségem előbb eszmélt rá, hogy a mennybolt, látszatát és mitikus elnevezését tekintve is, élő testként lehet érzékeny? Talán a gyarlóság tere, talán maga a rossz. Küldött engem horgászni és kávéházba, meg társaságba Is, ahol sokféle társasjátékot játszanak, nagyobb szakmai aktivitásra Is kényszerifett, mintha a csillagok jelentenék a mai szóhasználat szerinti „elszakadásképtelenség“-et, mintha az eget nem a tisztaság és rend területének tartanák öröktől fogva. Talán mégis Igaza van a költőnek, mikor azt mondja, hogy a Szeretet mozgat napot és minden csillagot?

Bárhogy legyen Is, a konfliktus bekövetkezett. El kell hagynom az eget, s raita minden változót és változatlant. De vajon ö tudja-e, hogy voltaképpen nem én hagyom ott mindazt, hanem elűztek?

Ismerem az eget, és néhány éves b.arát- ság távlatából biztosra veszem, hogy nem veszi zokon tőlem. Amikor nem né;zfík, akkor Is benne vagyunk. Eladhatom a távcsövet, és elajándékozhatom a könyveket, de látni akkor is látok, és a vágyam megmarad. Szememet senki nem zárhatja le, mint ahogy az égi fényeket sem tudja elhomályosítani és kioltani

Vujicsloi Marietta fordítása