Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-26 / 30. szám
ÜJ UTAKON (Východná ’89) Mintha az időjárás is tudomásul vette volna azt, hogy az idei fplk- lórfesztlvál Východnán kétszeres jubileum jegyében zajlik. Egyrészt a fesztivál harmlncötödször jelentkezett, a másik jubileum pedig a szlovák nemzeti felkelés 45. évfordulója. Rendelni sem lehetett volna szebb, veröíényesebb Időjárást, mint amilyen e három nap alatt végigkísérte a szemet gyönyörködtető seregszemlét. Márpedig az ilyen időjárás nem is olyan mindennapi a Tátra ormai alatt. A péntek esti bevezetőt a helyi Kriváň folklőrosoport szolgáltatta. Félórás műsorával vendéglátóként üdvözölte az összesereglett szereplőket és nézőket egyaránt. Majd elkezdődött a tulajdonképpeni fesztivál. A péntek éjszakai műsoridőt a külföldről érkezett vendégegyütteseknek tartották fent. A külföldi vendégek szerepeltetése nemcsak színesebbé teszi a fesztivált, és növeli rangját, hanem ez kötelessége is a rendezőknek. A východnäl folklórfesztlvál ugyanis tagja a CIOFF szervezetnek, és e tagságból többek között a külföldiek szerepeltetésének kötelezettsége is származik. A CIOFF, amely a folk- lórfesztlválok szervezőit tömöríti, az UNESCO egyik szervezete. Persze a tagság nemcsak kötelességgel jár, hanem azzal az előnnyel is, hogy ennek folytán hazai élegyütteseink is eljutnak az Európa-szerte rendezett fesztiválokra. Érdekességként még hadd fűzzük hozzá, hogy az említett szervezet az idén októberben éppen nálunk. Považská Bystrlcában tartja meg XX. közgyűlését. A szlovák nemzeti felkelés Jubileuma is kifejezésre jutott — bár csak áttételesen — a külföldiek műsorában. A válogatás idén ugyanis úgy történt, hogy azokból az országokból hívtak meg együtteseket, amelyeknek állampolgárai tevékenyen részt vettek a felkelés harcaiban. Így láthattunk bolgár, francia, jugoszláv, lengyel és szovjet együttest. A rendezők még egy időpontot fönntartottak a vendégeknek, a szombat délelőttöt. Akkor a külföldi együttesek zenészei és szólóénekesei mutatkoztak be a Barátaink zenéjére című önálló műsorban. A már hagyományán kiváló hangulatú és szfnpompás felvonulás után A szülőföldről című műsorban a közép-szlovákiai néprajzi tájegységeik bemutatkozása került sorra. Nem kevesebb, mint húsz hagyományőrző csoportot és népművészeti együttest láthatott a közönség. A szombat éjszakai műsort — a- mely a Már muzsikálnak, dobolnak,., címet viselte — főleg a szakmai közönség várta nagy érdeklődéssel, e körül a műsor körül folyt azonban a legtöbb vita. Már évek óta kísérleteznek, hogy a szokványos, esztrád- szerű, „ki mit hoz“ jellegű műsorok helyett egy téma, gondolat köré komponált, monotematikus műsorokat szerkesszenek. Ez tehát már nem újdonság Východnán, de ebben az esztendőben megkísérelték a továbblépést. Jellegéről hadd Idézzek a műsorfüzetből: „Az idén a műsor olyan számok bemutatására irányul, amelyek a katonai tematikát dolgozzák fel, főleg regrútatáncok, toborzás, bevonulás és hasonló. A műsort történelmileg alátámasztott színpadi belépések egészítik ki. Ezt a Hadi és Művészeti Mesterségek Céhének tagjai adják elő. A műsort egy univerzális műsorvezető irányítja.“ Maga a műsor nem maradt adósa a füzetecs- kében ígérteknek. Az együttesek tematikus számai között láthattunk harci jeleneteket, várostromot, és nem hiányoztak a korabeli harci eszközök rekonstruált példányai sem. De volt lovasharc is. Mindez kiválóan összeválogatva. Az egész „kötőanyaga“ Marek Ťapák színész volt, aki a narrátor szerepe mellett énekelt, táncolt, szavalt és vívott, mégpedig magas művészi fokon. A zárókép, a szimbolikus „leszerelés“ megfelelő társadalmi hangsúlyt is adott a műsornak, azon belül láthatóan erősen hatott a nézőkre is. A forgatókönyvírók és a műsor rendezői (Juraj Rln- Č0, juraj Hamar, Peter Koza nlérnök és Ján Blaho) alapos munkát végeztek, és érzésem szerint egy új és járható utat nyitottak a fesztivál szá mára, így (többek között) elkerülhető az elszürkülés és sztereotippé válás veszélye. Persze a visszhang nem volt egyértelmű, mint ahogy ez már általában minden újnál lenni szokott. Voltak, akiknek nem tetszett, naivnak találták a harci játékok bemutatóját. Voltak, akik a műfajok „keveredését“ kifogásolták, sőt, a folklórpuristák ezt szinte szentség- törésnek tartották. Äm az „egyszerű“ közönség tetszéssel és szimpátiával fogadta, és ez is jelez valamit. Lehet vitatkozni a látott műsoron, szerkesztésén, a párosított műfajok mivoltán, a kivitelezésen, a rendezésen, és még sok mindenen. Szerintem a fő baj az volt, hogy egy kicsit sokat markoltak a szerkesztők, a kevesebb több lett volna! Egy dologról azonban nem lehet vitatkozni. Mégpedig arról, hogy új irányzat kezdetét láttuk, hogy ez a kezdeményezés hasznos volt és minden bizonnyal követőkre talál, még akkor is, ha most elhangzottak is kritikus hangok. Ha ez gyakorlattá válik a fesztiválokon, egvfajta „fesztiválfllozótla“-változást is magával hoz. A részvétel a fesztiválon már nem a verseny győztese, még csak nem is egy válogató bízott' Ság jelöltje lesz, hanem az az együttes, amelynek műsora témájában és minőségében megfelel a szerkesztők és rendezők elképzeléseinek. Mind ez természetesen az együttesek munkájára Is hatással lesz, hiszen mindegyik részt szeretne venni egy központi fesztiválon, még annak árán is, hogy műsorával alkalmazkodik a követelményekhez. Ennek következményei egyelőre nem tisztázódtak. Ehhez hasonló volt — bár még közelebbi a hagyományos felfogáshoz — a vasárnap délelőtti műsor Stanislav Kohútek rendezésében. A műsor szerkesztője olyan együtteseket hozott össze, amelyek régi iparosmesterségek bemutatását vállalták, tgy láthattunk kovácsokat, molnárokat, fazekasokat, főzőkanálfaragókat... Persze, mindez valamilyen módon (néha nem is „erőszakmentesen“) összefüggésbe hozva a tánccal. Bár ez a műsor is tetszett a közönségnek, és végeredményben a Szakembereknek is (néhánynak jobban, mint az előző), szemléletes példája volt a kétfajta tematikus műsor szerkesztésének. Az előző tudatosan volt felépítve, tehát minden része kötelezően a témának alárendelve, az utóbbinál összerakták azt, ami rendelkezésre állt. A mérleg mindenképpen az első változat javára billent. Ebben láthatjuk az idei Východná tanulságát és pozitívumát. Hogy nemzetiségi folklórmozgalmunk mit vesz át ebből, egyelőre nem tudni. Jő lenne azonban, ha az'illetékesek felfigyelnének ezekre a változásokra, megtanácskoz- nák a látottakat, hogy ne spontán módon kerüljenek mozgalmunkba — felemás eredményeket és ebből fakadó sértődéseket hozva. HORVÁTH REZSŐ A képek világa Tiszai Nagy Menyhért Tiszai Nagy Menyhért sodró, nyugtalan egyéniség. Fölvételizett a Bratislava! Képzőművészeti Főiskolára, de csak amolyan póttagként vették fel, szállás és ellátás nélkül tengődött néhány napig vagy hétig a fővárosban, mások ágyát bitorolva hált néhány napig itt, majd ott. Ám ami kor végül a híd alá szorult, és az Ismételt pénzküldemények is elfogv- tak, feladta kilátástalan helyzetét, és vlsszahúzódótt szülei védőszárnyai alá, szülőföldjére. Dolgozott a szövetkezetben és másutt, majd ismét felvételizett, ezúttal a Nyitrai (Nitra) Pedagógiai Karra. Ide fel is vették rendes hallgatóként. Beiratkozott, megkezdte tanulmányait, de az iskola rendtartása, egész légköre olyannyira idegen volt számára, hogy egy vagy két hónap múltán szinte elmenekült innen. Közben szeretett volna űrhajós, pilóta, bohóc és megváltó is lenni. Igen ám, de hogyan? Végül valamelyik barátjának a levelei, elbeszélése, biztatása nyomán, mint távoli reménykeltő csillag, felderengett előtte a prágai teológiai fakultás. Az iskolában kezdetben nagyon jól érezte magát, szobatársa szintén teológus, a képzőművészeti akadémia egykori diákja, festőművész, ismét csak felébresztette benne a festészet iránti érdeklődést. Épp csak az volt a baj, hogy a szűk kollégiumi szobában állandóan terpentin- és festékszag terjengett, már- -már elviselhetetlenné vált ismét a szálláshelye. Szerencsére most már nem kellett otthagyni az iskolát, Prágát, ahol nagyon jól érezte magát, elég volt átköltöznie egy másik szobába, s így be is fejezte a teológiai fakultást. Ráadásul magával vihette a később neves festőművész- .szé vált szobatárstól eltanult, öröklött útravalót: a harsány színekhez és az ellentétekhez való vonzódását. Ebben az időben, a hatvanas évek derekán találkoztunk és ismerkedtünk meg. Az első táborozások egyik emlékezetes alakja, nyugtalan résztvevője néhány napra ugyancsak a sátortábor lakója lett, az Ady Endre Diákkör tagjaként érkezett a táborba. A fakultás befejezése után a Csallóközbe került, de hiába volt az övéi között, hiába látta, hogy lényegében ugyanolyan táj, ugyanaz a nemzetiségi csoport veszi körül, nem volt Tiszai Nagy Menyhért maradása, és visszament a Bodrogközbe, szülőföldjére. Különben ő volt az, aki mint a régi táborozások egyik résztvevője, úgy érezte tíz évvel ezelőtt, hogy fel kell ütni a tábort, és kivonulni a természetbe rajzolni, festeni. A gondolat ugyanis már vagy huszonöt évvel korábban felvetődött, csak éppen nem valósult meg. tgy aztán Tiszai Nagy Menyhért, a körösi, abarai táborozások egyik jellegzetes tagja, amikor a fiatalabb Sárogh István és Csótó László személyében társakra lelt, kivonult a csendes, nyugodalmas vizek, a ticcék partjára, s ezzel elindította azt a folyamatot, amely nyomán ma oda jutottunk, hogy írnunk kell és lehet ennek a társaságnak, a Tlccének az életéről, munkásságáról. (3 közben egyre többet festett. Festett Idehaza, de egy-egy balatoni vagy bulgáriai üdülés alkalmával is. Majd amikor egyre több kép gyűlt össze „műtermében“, a parókiával szomszédos parasztházban, igyekezett kiállítani és megmutatni képeit, így például Szlovákia fővárosában, a Csemadok székházában. A bodrogközi táborozások mellett részt vett vagy legalább ellátogatott a sárospataki képzőművészek közé is. Barátjául fogadta őt Andrási Kurta János szobrászművész és mások, a hazaiak közül például Löffler Béla szobrászművész. Sodró, nyugtalan egyénisége vlsz- szatükrözödik alkotásain is. Még a legreallstább, legfoghatőbb képein is feszültségek, vibráló ellentétek észlelhetők. A realisztikus táj és flgu- ratlv témák mellett gyakran megfesti — legalábbis egy Időben szokta — a látomásait, szürrelista élményeit. Ezektől végül már-már visz- szarlad, megpróbálja elhessegetni magától e látomásokat, hiszen azzal fenyegetik, hogy elveszti saját énjét. Az álomszerűén tobzódó látomások ismereflen természeti erők létét sugallják a néző előtt is. Ö a csoport, a Tlcce egyik szellemi vezére. Ha annak Idején szerencsésebb csillagzat alatt indul el a nagyvilágba, vagy később jobban önmagára eszmél, és befejezi képzőművészeti tanulmányait, ma minden bizonnyal szülőföldje egyik kimagasló egyéniségeként állna a vártán. Ma arra kell ügyelnie, hogy sodró, nyugtalan egyénisége ne sodorja el őt magát, hiszen nemcsak a Tlcce, ml Is szegényebbek lennénk egy többet, mást ígérő egyéniséggel. NÉMETH ISTVÁN Bratislava, 1989. Július 5-e, este nyolc óra. Az Egyetemi Könyvtár szökőkutas Barokk-udvarában ■— kb. százötven vendég előtt — egy feltűnően vidám fiatalember az „ügyeletes“ közönségkápráztató. Másfél órás spanyolgltár- koncertje a Gitárzene! Hét harmadik programja. Nem teljes a sötétség, de még így is hatásos a meleg estébe be- lecsendülő gitárzene: sokan nem is a pódiumra néznek, hanem csak úgy valahová, elgondolkodva... Mintha ismerősei között, otthon venné kezébe hangszerét, hogy mókázzék egy kicsit. Elegáns csokornyakkendője, rendezett hosszú haja és ápolt szakálla Jelzi: tiszteli közönségét. Tiszteli, de nem tart tőle! Lámpaláza alig van, inkább csak arra vigyáz, hogy tenyere és ujjal állandóan szárazon maradjanak, mert a tökéletes hangzáshoz ez elengedhetetlen. Megszokta a nyilvánosságot. Tizennégy éves, amikor az EMI lemeztársaság felfedezi tehetségét, s azóta rendszeresen látni, hallani ől CSODAZENE HAT HÚRON szerepelni, ölében kedves spanyolgitár- jával. Még gyerek, amikor már fellép a televízióban, élő előadásokon és lemezfelvételen. Flamenco Excitement címmel Jelenik meg első korongja — mert akkor még (már?) ez a stílus érdekelte —, és a londoni kritikusok el vannak ragadtatva játékától. Azóta eltelt majdnem huszonöt év, s bár művészi pályafutása a klasszikus gitármuzsika révén ívelt felfelé, a spanyol népzene e sajátos formáját, annak érzelemgazdagságát máig is őrzi. Olyan erősen Wötődlk hozzá, hogy írása jelent meg a flamenco eredetéről. Nemzetközi sikerek után kerek tíz évig Madridban — szeretett zenéjének fellegvárában! — él, játszik, komponál. Fiatal és fogékony az újra. Ha valamilyen oknál fogva végleg kikerülne a koncert- és kamaratermekből, biztosan népszerű lenne érzelmes gltárjátéka a sportcsarnokok popkoncertjein is. Zenéjére öngyújtók és cslllagszórók fényében ringatózna a csendes tömeg ... Velazquez festményeinek temperamentuma jut az eszembe, amikor eJkez- di játszani a néhány perces ujjgyakorlatokat. Sons de Carrlhoes. Majd egy következő darab kétféleképpen, magas és mély fekvésben. „Közreműködik“ az estéből behallatszó madár- csacsogás. Változatok egy témára, elmélyült variációk a tavaszi szerelemre. Romantika, szerelmeseket lázba hozó dallam, Villa-Lobos Prelúdiuma. Aztán torreádorok gyülekeznek, gitárpengetéssel idézett portugál hangulatkép következik. És a legszebb szám a műsor első részében, a Fantasia de Galícia. Pásztorritmusokból kifejlődött angol zenés ballada, Shakespeare humánumot ünneplő hangulatvilága. Nem forró égövi táncos nép,ünnepély, inkább európai reneszánsz gondolatok. Emberről és emberhez szóló zene. Zene, amelynek csak akkor van értelme, ha más is „meríthet“ belőle. Megkockáztatom: filozófia hat húron ... Szünet után megmutatja két kedvenc technikai fogását, az ütemkísérő koppintásokat hangszerének fatestén és a villámgyors jobbkézjátékot, amivel olyan zizegő effektusokat csal elő, hogy még a nézőtéren ülő Jozef Zsap- ka gitárművész is ellsmeren bólint. Ekkor már saját szerzeményeit játssza. A legtetszetősebbek a Brlndis (Pohárköszöntő), a Soleá (Napsütés) és a Ma- laguena (A maiagai). Mikor visszatapsolják „hibátlan“ oroszsággal jelenti be a ráadás címét: ,,Csetíre improvizácia“, végül meghajol, és elsiet. És aki ezt a csodát művelte, lan Da- viesnak hívják. A South Bank-i Nemzeti Színház művészeti vezetője, londoni lakos. Vajda Barnabás
