Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-26 / 30. szám
mw kulcsár TIBOR ROVATA Kaszonyi Zsuzsánna: Tévedés Vera elgondolkozva nézett maga elé. 'A szél meg-megsuhogtatta feje felett a szó- morüfüz ágait, s ilyenkor úgy tűnt neki, hogy az ö gondolataira bólogatnák. 'A pad mellett régi díszkút állt. A repedezett márványon még jól lehetett látni finoman metszett, kanyargó mintákat. Vera szeretett itt üldögélni. Amikor kollégáitól eltíált az üzem kapujában, egyenesen ide főtt. Bár úgy érezte, nagyon fáradt, mégsem volt kedve hazamenni. Maga sem tudta, meddig ülhetett itt majdnem mozdulatlanul, nem érzékelve az idő múlását. Gondolatai nem számolták a perceket, hanem makacsul forogták egyetlen dolog körül. Mintha tudata kettévált volna, önmagával vitatkozott^ Csák akkor zökkent vissza a valóságba, amikor a kútra hirtelen hosszú árnyék vetődött. Csodálkozva nézett fel. « Szervusz, Tibor — köszöntötte végül közömbösen az előtte álló férfit. ^ El sem hiszem, hogy látlak, Vera — mondta a köszönés helyett. — Kerestelek, de nem voltál otthon. Beszélni szeretnék veled. A lány gúnyosan nézett rá, de nem szólt. — Tisztáznunk kell valamit, azt te is nagyon jól tudod. ■—> Ezért felesleges volt Ideutaznod —■ mondta Vera. — Több mint egy év eltelt azóta, s most szeretnéd tisztázni magad? Ez egy kicsit groteszk, nem gondolod?..-. Egyébként nem haragszom fád. — Ezt hogy érted? ' ■— Ugyan. Csak az történt, aminek történnie kellett. Ezen nincs sok beszélnivaló. A hangja majdnem fölényes volt, de a tekintete mást mutatott. — Un meg tudtalak akkor is érteni. A feleséged gyereket várt, ezért szakítottál velem. Csak az fájt, hogy szó nélkül tetted. — Felnagyítod a dolgokat, Vera. Te is tudod, hogy nem egészen így történt. Hányszor csaptad le a telefonkagylót, és hányszor siettél el mellettem köszönés nélkül. A szóbeszédnek hittél, és meg sem hallgattál... Mit kellett volna meghallgatnom? — vágott közbe Vera Ingerülten. — Hogy kimagyarázd magad? Hát nem érted, hogy látni sem akartalak? Olyan közönséges és elcsépelt volt az egész. A férfi nem válaszolt. A lányt nézte, aki elfordult tőle. Ostobaság volt, hogy idejöttem, gondolta. Nem a régi Verával állt szemhen. Menni szeretett volna, azonban nem adta fel ilyen könnyen. Ügy érezte, ezzel tartozik a lánynak. i— Elváltam. — Hogyan? — A feleségem nem tőlem várt gyereket. Már régen el akartunk válni, hiszen évek óta ügy éltünk egymás mellett, mint két idegen. Ezt te is tudtad. Vera nem tudott megszólalni. Arcára különös kifejezés ült, amelynek a férfi nem tudott nevet adni. — Un meg akartam mondani, de inkább elhitted, amit összebeszéltek a többiek. Azt pedig, hogy elmentél, csak hetek múlva tudtam meg. — igen — szólalt meg Vera, s hangja olyan volt, mint az automatáké —, sohasem szerettem igazán a munkámat. Azok után pedig nem bírtam tovább maradni. Nem lett volna szabad idejönnöd.., í- Csak ennyi mondanivalód van? — Nézd, Tibor..-, én terhes voltam. Ezt akartad hallani? Most a férfin volt a csodálkozás sora. Mintha mellbe ütötték volna. Ezért viselkedett hát Vera olyan különösen ... — Un meg akartam tartani, még örültem is neki, aztán... a többit tudod. Ahhoz pedig gyengének éreztem magam, hogy egyedül neveljem, és persze, a szüleim. Gyáva voltam. Most megvetsz, ugye? Megérdem- lem. Arca elfintorodott. Erezet, ezt a lépést sohasem bocsátja meg önmagának. Sírni szeretett volna. Furcsa nyomást érzett a gyomrában. Valamikor, nagyon régen volt így, amikor rosszat tett, és ezért felelnie kellett. t-- Szólalj már meg !—i nézett a mereven hallgató férfira. — Nem hibáztathatlak, Vera. Un is hibás vagyok. Nem tettem meg mindent.. > — Ezek frázisok — szakította félbe a lány. — Ne kerüld ki a témát, és ne mentegess saját magam előtt. Mit jelenthettem én neked? Ne mondd ezt, Vera. Tudod, hogy szerettelek. — Érzelegsz? ^ Verái — Bocsáss meg. Igazad van. A valóság elöl nem bújhat el senki. Verát bosszantotta a férfi higgadtságai Jobban szerette volna, ha kiabál, szemrehányást tesz. Ehelyett valósággal kérlelU Egyszerre szánni kezdte. — Nem mehetek vissza hozzád — szólalt meg újra csendesen. — Mert ezt szeretted volna mondani. Un nem tudok többé a szemedbe nézni, Tibor ... Majd találsz valakit, akivel tartalmasabb lesz az életed. — Kösz', hogy vigasztalsz. Azt hiszed, könnyű lesz? — Ne vádold magad. Ml már semmivel sem tartozunk egymásnak. Ez a beszélgetés maradt egyedül. — Értelek, Vera — felelt a férfi, de nem nézett rá. — Mennem kell. Tibor hallgatott. A lány egy darabig még állt előtte, aztán elindult. Lassan, egykedvűen lépkedett, aztán felgyorsult léptekkel hamarosan maga mögött hagyta a parkoti Már alkonyodott. Zalaba Zsuzsa versei: A vers a vers szónoklat gondolatmező szomjazó galamb megsebzett vad a vers derűlátó betüsereg harcba indulása nyomorult vesztes ha a képén nevetsz a vers áldozat rohadt győzelem ordító plakát oktondl kisember szándékos fintora a vers papírember XX. századi papírérzelmekkel Égtájak nélkül néptömegek az államformák útjain halak a mesterséges mosogatólében marakodás a négylevelű lóheréért a macska lassan beleőrü' ’ saját farka kergetésébe Felnőtt leszek madaraim a sárban álmaimat bilincsbe verték a virágokat Is elítélték a felelősséghez józansághoz realitáshoz és sorolták sorolták leláncolt sarkam már nem enged az égen vándorolni Józsefattilásan nem dicshimnusz e költemény „tizennyolc éves lettem én“ de kit érdekel e? a tény rajtad kívül E sett. Az ablaktörlő ütemesen törölgette az esőcseppeket. Gyér volt a forgalom. A városból kifelé Jövet csak egyetlen teherautóval találkozott. Szeme le-lecsukódott a fáradtságtól. Az értekezlet egy kissé elhúzódott. A kortárs irodalom időszerű kérdéseit vitatták meg, no meg a fiatalok olvasottságát, a kiadó gazdasági problémáit. Már unta nagyon az efféle összejöveteleket. Mintha pár meber az asztal körül megoldaná a gondokat. Telefonálni kellene a feleségének, gondolta, minek aggódjék feleslegesen. De eszébe ötlött, hogy nem először késik. Otthon megszokhatták már. Közben csendesen leszállt az este. A reflektor fényében lankadatlan táncoltak az esőcseppek. A fák koronái védöburkot fontak az út fölé. Most tűnt fel neki, milyen elhagyatott a vidék, pedig nem először jár erre, A lányt a kanyar után vette észre. Az út szélén állt, bőrig ázva. Régóta várhatott. Már biztosan lemondott arról, hogy egy erre tévedt autó felveszi. Ilyen Időben kevesen kelnek útra. Mégsem Indult el gyalog, a fák ágai úgy-ahogy óvták az esőtől. Hosszan fékezett. Nem szokása ismeretleneket, stoposokat felvenni, de ezt a szerencsétlen lányt mégsem hagyhatja Itt. — Merre megy? — kérdezte. A választ nem értette a szél zúgásától. Mindegy, gondolta, biztosan útba esik. — Szálljon be! — szólt rá hangosan. A lány engedelmesen huppant le az ülésre. Villant József Az autóstopos lány Néhány percig mind a ketten hallgattak. Ideje volt, hogy szemügyre vegye útitársát. Tizenhat-tizenhét éves kamaszlány, átázott, szőke haja a vállát verdeste. A mellén keményen feszült a farmerzakó. A jobb zseb felett néhány kitűző, népszerű együttesek képei. A rövid bőrszoknya csöppet sem takarta hosszú, formás lábát. Vizsgálódásából a lány kellemes hangja ébresztette; — Megengedi, hogy rágyújtsak? Nem szerette, ha az autóban valaki dohányzik, mégsem mondott most nemet. A lány mélyen szívta le a füstöt, úgy, ahogy azt az erős dohányosok szokták. Az utast nézve akaratlanul is a délutáni értekezleten felszólaló egyik kollégájának a szaval jutottak eszébe. A mai fiatalok életvitelét bírálta. Ez a téma mindig kellemetlenül érintette, hiszen még 6 is ehhez a nemzedékhez számította magát. A felszólaló szerint a fiatalok az alkohol, a szex, a cigaretta, a kábítószer rabjai. Az élet, úgymond, nagy kérdései hidegen hagyj'ák őket. Az olvasást teljesen háttérbe szorítja a rockzene, a diszkó. Ha mindennel így nem értett Is egyet, az irodalom kiszorulását az érdeklődés középpontjából ő sem tagadhatta. Efféle gondolatok kavarogtak a fejében, amikor kissé önmagának szánva, váratlanul a következő kérdést intézte a lányhoz: — Megmondaná, hány könyvet olvas el évente? Az autóstopos lány először egy kissé meglepődött. — Úgy tlzet-tlzenkettőt. Attól függ, az időm mennyire engedi, de egy-egy jó könyvre azért mindig szakítok időt. Az ön könyvét is olvastam például. A Zsákutcát. — Hát megismert?! — fordult a lány felé. — Nem tudtam, hogy ilyen népszerű vagyok — mondta kissé önlronikusan. — Láttam a fényképét az újságban — mondt a lány —, de egy kicsit másnak képzeltem. Tudom, az írók különleges emberek. De hogy az első kérdés, amelyet hozzám intéz, az lesz, hogy mennyi könyvet olvasok... Ez egy kicsit meglepett. — Bocsásson meg — mosolygott barátságosan. — Nem Is tudom, miért kérdezek Ilyeneket. — Abban az újságcikkben — folytatta a lány —, arról beszél, hogy nem tartja magát írónak. Ezt valóban így is gondolja? — Igen. Megírtam egy regényt. Egyet. Lehet, hogy ez jól sikerült, de folytatás, azt hiszem, nem lesz. — Ha így lenne is, mégis irigylem önt. Hírneve van, pénze, szép felesége, ön biztosan elégedett ember. Eszébe jutottak kamaszkori évei, mindenkori’ határozatlansága, szerelmi csalódásai, felesége fagyos pillantásai, a bizalmatlanság ördögének mérge, amelyre rászolgált még akkor is, ha nem csalta meg a hitvesét. Vagy talán most gondolatban már meg is tette? — Elégedett, igen — fordította el az arcát,' ne lássa a lány, hogy hazudik. Az autóstopos mégis észrevett valamit. — Inkább nekem kellene irigykednem — mondta. — Mindig olyan szerettem volna lenni, mint maguk, mai fiatalok. Ilyen szabadok, kötetlenek ... — De hiszen ön is még fiatal, még semmiről sem késett le — szakította félbe a lány. — Talán nem — mondta könnyed sóhaj kíséretében, de lehet, hogy csak egy mélyebb szippantás, mélyebb levegővétel volt. Elértek a falut. A hídnál állt meg, ahogy a lány kérte. Mielőtt kiszállt, visszafordult és egy leheletnyi csókot nyomott borostás arcára. Majd gyorsan távozott. Hirtelen nyelte el őt a sötét. Egy pillanatig még nézett utána a sötétbe, aztán lassan elindult. A felesége már biztosan türelmetlenül várja. Talán kimenti magát a rossz idő miatt. Egész éjszaka esett. T, B.: Köszönöm című verse az úgynevezett alkalmi versek közé tartozik. Hang- ' vételénél fogva inkább még valamelyik gyermeklapban volna inkább a helye. Kétsorosai gyengébbek korábbi próbálkozásainál. Előző küldeményében viszont egyik versében felcsillant valami a költészetből. Ezt a versét idővel közöljük. M. I.: „Azért Írok önnek, mert szeretnék bejelentkezni a Oj Pajtások című rovatában. Egyenlőre két versemet szeretném elküldeni. Már tíz éve foglalkozom versírással, de csak ritkán írok, pedig sokan mondták hogy van tehetségem és ezért rá adtam magam a rovatnak hogy frok verseket“ — Idézzük szó szerint (és betű szerint] levelének egy részletét, jelentkezésének örültünk, verselt azonban egyelőre nem közöljük. Pajtás! köszöntéssel üdvözöljük! Ficur: Két prózai frása közül a cím nélküli tetszett jobban. Közölje nevét és címét. N. K. Sz.: Versei sokban különböznek az általunk eddig Ismertektől. Érdekesek, bár színvonaluk nem egyenlő értékű. A közeljövőben néhányat közlünk. K. M.: Mai téma című verse kezdetleges. nem számíthat közlésére. A választott téma valóban időszerű, de megírása, művészi megformálása nagyon is színvonalon aluli. H. H.; Esélyt az életnek című versét — bírálói véleményével ellentétben — ml nem tartjuk annyira „ideálisnak“, hogy közlésre javasolhatnánk. Témája ugyan Időszerű, de — akárcsak előző lévéllrónk próbálkozása — megformálása nem éri el a közölhetőség szintjét. M. T.: Ilyen is van című írása önmagában érdekes történet, megírásából azonban egyelőre hiányzik mindaz, ami írásművé emelhetné. Evelyn: Verseire rovatunk legközelebbi megjelenésekor válaszolunk. Sárga rózsa: Mindkét beküldött verse arról tanúskodik, hogy még nincs birtokában a versíráshoz szükséges alapismereteknek. Rímel suták (nehéz — a szél, szabad — eltakar stb.). Az Élet című versében slágerszöveg utánérzéseit véljük felfedezni. Szavak: Versel kellemesen megleptek. Igyekszik kerülni a sablonokat, egyéni világszemléletre és hangvételre törekszik. Az ősz folyamán verseiből közlünk néhányat, új írásait várjuk.
