Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-13 / 50. szám
új ifjúság 6 S iklós Olga nem kis tettre vállalkozott akkor, amikor Széchenyi István műveiből merítve (kitűnő válogatási érzékkel) megírta „A legnagyobb magyar“ című színművét, Széchenyi tragikus életútját. Az ösz- szeállítás a felhasznált forrásmOvek érdemeként tartalmában Igényes, történelmi szempontból, hiteles, a színpadon pedig megdöbbentően hatásos, fekete horizont előtt átgondoltan elhelyezett 1 Illetve használt | bútorok és kellékek a változó helyszín és a színpadi figurák érthető jelzését szolgálták kitűnően. Széchenyi István megszemélyesítője Bántty György, a magyar színjátszás kiemelkedő egyénisége. Egy és fél órán át keríti lankadatlanul bűvkörébe (sejtjeinek és Idegszálainak harközi látóköre emeli őt mágnástársai fölé. Mint reformpolitikus, nemcsak felismeri a polgári átalakulás szükségességét, hanem meg is hirdeti annak programját. Ugyanakkor elkese ritl az udvar és a főúri körök bizalmatlansága, de népszerűségének hanyatlása Is. Egyre hevesebben támadja a nemesi ellenzéket s annak legmerészebb vezetőjét, Kossuthot. Határozottan elítéli az ellenzék nemzetiségi politikáját, amely — túlzásaival — maga ébreszti tel a magyarellenes nacionalizmust a nem magyar népek körében. A dráma fináléjához közeledve tanúi vagyunk annak, hogy Széchenyit egyre jobban nyomasztják sorozatos kudarcai (az többek között, hogy nem kapja meg Bécstől a Tisza szabályozására ígért egymilMEGELEVENEDEn ÉLETŰT monlkus összjátékával) a zsúfolt nézőtér nieglgézett közönségét. Mert hitelesen, őszinte és természetes érzelmi változásokkal és Indulatokkal telítve egy személyben képes életre kelteni nemcsak Széchenyit, hanem a dráma többi „szereplőjét“ Is így például az őt meg nem értő feleségét, a mogorva rendörkopót, de ellenségeit, Metternlchet, Apponylt, Ferehc [ózsefet és ellenlábasát, Kossuthot is. Sajátos eszközökkel (kellő hangváltoztatással és megfelelő mozgással) sikerült lenyűgözően ábrázolnia az említett színpadi alakok jellemét, érzelemvllágát, belső monológját. De mesterien oldotta meg az elhangzó •dialógusokat Is. Mindezt a néző feszölt érdeklődéssel, lélegzet-vlsszaiojtva köve'l. Mert Bánffy Györgynek maradéktalanul sikerült felelevenítenie Széchenyi szellemét. Megértettük 1830, 1841, 1848 s talán 1860 Széchenyijét Is, az egyes örténelml pillanatok kristálytisztán kirajzolt tulajdonságait és törekvései által. E dráma — Bánffy mesteri tolmácsolásában — újra elmondta azt, arait Széclinnylről tudtunk és amit tudni Illik Egy pazar színházi élményen túl eddig sejtett vagy tudott tényeket tárt fel örökké Időszerű tanításként és tanulságként. E színmű érdeme, hogy a néző megértette: Széchenyi sorsának tragikuma a nagyszabású célok és az elégtelen eszközök ellentétében rejlett. Ezt csak hatványozza Széchenyi politikájának belső ellentmondásossága; forradalmi jelentőségű célokat tűz maga és nemzete elé, ugyanakkor borzad bármilyen forradalmi eszköztől. Látjuk, hogy bár Széchenyi arisztokrata, páratlanul széles történelmi és nemzet-j Hót), valamint a bizalmatlanság jelel (állandó megfigyelés alatt tartják). A látottakból és hallottakból a néző megérti, Széchenyi két végzetes látomás (a szolgaság és a nemzethalál) között omlik össze. Feldúlt Idegekkel, az önvád emésztő súlyával és háborgó kedéllyel az öngyilkosságba akar menekülni, majd a döblingi elmegyógyintézetbe kerül, önmarcangoló lelkiállapotában rádöbben arra, hogy lázálommal felérő tervét az élet nem Igazolta. Bár a Habs- burg-abszolutlzmus végső vergődését már tudatosítja, mégis vértanúja lesz a hiábavaló áldozatvállalásoknak vélt szabadságharcnak — Döbllngben véget vet életének. A zárójelenetet követő néma csend, majd a szűnni nem akaró taps a felejthetetlen színházi élményt és Bánffy György magas művészi teljesítményét köszöntötte. „A legnagyobb magyar“ című színmű kassai (Košice) bemutatóját a Csemadok Kassal Városi Bizottsága alapszervezeteivel karöltve szervezte. Kár, hogy az előadást éppen a nemzetközi diáknapon, olyan Időben tartották, amikor Kassa magyar Iskoláinak pedagógusai és diákjai az ezzel az évfordulóval kapcsolatos eseményeken vettek részt (estig). Az Ilyen bosszantó szervezési hibákat a jövőben el kéne kerülni, mert az ehhez hasonló rendezvényeken a fiatalok többsége szintén részt kíván venni. Az ilyen Irányú érdeklődését pedig Illik figyelembe venni, többek között azért Is, hogy a sokat ígérő és értékes színházi élmény ne degradálódjék a jövőben könnyelműen elszalasztott lehetöséggél SZŐKE ISTVÁN NAGY — Gyuri, nézd, a Pista! — kiált föl a városban Dolán György festőművész felesége, dr. Szigeti Rózsa. Persze, föltehetőleg én Is, s közülünk bárki ugyanazt tette volna, ha meglátja őket, mert több mint öt éve, azóta, hogy elmentek Líbiába, nem találkoztunk velük. — Megjöttetek? Nagyszerű, üdvözöllek benneteket és minden túlzás nélkül mondom, hogy hiányoztatok. Én legalábbis úgy éreztem, hogy egy kicsit elárvultam attól a pillanattól, hogy nem mehettem el hozzátok, nem találkozhattunk az utcán, a táborozásokkor. Persze, azért egy-egy lapot írhattatok volna. — Mindenki ezt mondja, pedig ihlndenkinek Irtunk, sőt, karácsonykor, újévre még képeslapoké! Is rajzoltam, festettem... — Gondolhattuk volna... Különben ... Ne Is kérdezd — veszt át a szót Rózsa —, nézz csak rá Gyurira, és magad Is meglátod, hogy végül Is ml hozott haza bennünket Ilyen hor- telen. — Micsoda, csak nincs valami baj? — Már nincs, most már minden rendben van, de tudod, ott kinn any- nyira rosszra fordult Gyurka gyomorbaja, kifakadtak a kelései, hogy egyik napról a másikra meg kellett operálni. Az operáció sikerült, de egy hónap után egyszer csak begyulladt a seb, nem lehetett biztosítani a sterilitást, s képzelheted, az egy egészen más világ, nem volt egyéb kiút, minthogy azonnal hazajöjjön, így aztán már én sem maradhattam... Épp csak annyi, hogy összecsomagoltam, szélnek eresztettem vagy klhordtam a kukába az ingóságaimat, és siettem utána, nehogy Itthon még rosz- szabb legyen minden... Lényegében, most vagyunk kint először. Itt a tél, kell valami cipő, hiszen csak az az egy szandálja van, amiben hazajött ... De megyünk, mert Gyurinak még ez a kis kiruccanás Is sok — mondja Rózsa, és én magától értetődően kicsit elképedve, megbabonázva nézek ez után a két csodálatos em- mer után. Gyuri színe, hajlott háta, kifogyott teste, ősz szakálla nem sokat jósol. Persze, aki Ismeri hogy mire képes, mennyire földhöz vágja az ember szervezetét a szike, s mire képes az ember szervezete, és én ezt már többszörösen is tapasztaltam, az magától értetődően bízik, bizakodik, így aztán hamarosan meg Is látogattuk őket magyarbéll házukban. Már csak azért Is siettünk, hogy lássuk őt, hogy a képeit is megnézhessem. Gyuri ott ül a fotelben, szinte mozdulatlanul, lába kinyújtva, dereka alatt párna. Ha megmozdul, csikorognak a fogai. A vágás, a gyógyuló seb kínozza. A család, Rózsa és Gyuri szülei, a fivéreik, hozzák két-három- óránként az ennivalót, mert a gyomrából föltehetőleg nem sokat hagyott a csehszlovák és palesztin sebész, s most, hogy a sebek még frissek, vigyázni kell, nehogy fölrepedjen ott belül valami. Persze, tudom, az olvasó talán azt mondhatja, hogy akkor mit keresek, keresünk mégis Itt. Természetesen nemcsak azt, hogy a képeket lássuk, hanem, hogyha valamire szükségük van, segítsünk, érezzék, számíthatnak ránk. Igaz ugyanakkor, hogy akit ilyen család vesz körül, annak nem kell, hogy mások segítségére szoruljon. És már mennénk is, de azért nekünk Is nagyon jólesik, hogy beszélgethetünk. Gyuri kimondottan felélénkül, sőt felvlllanyozódik, amikor az élményeikről, majd pedig a képeiről kezdünk el beszélgetni. Nehéz elmondani mindent, majd ha itthon lesznek a fényképek, videofelvételek, talán el tudok valamit mondani — véli Gyurka. — Annyi biztos, sokat festettem, utaztam. Rózsa a mlsszurátai kórházban dolgozott, néha szabadnap és szünet nélkül, naponta szolgált, én meg utaztam, ismerkedtem Líbia mai és ősi kultúrájával, és festettem ... — Mintha csak ott folytatnád, ahol Csontváry abbahagyta. Ennyire meghatározó a táj, a légkör, az emberek? Csontváry nem lett volna Csontváry, ha nem megy el Közel-Keletre? — Föltehetőleg... Részben ... Tudod, nagyon érdekes volt, amikor megcsináltam ott kinn a kiállltásai-' mat, és eljöttek a líbiai festők, ösz- szebarátkoztunk, beszélgettünk. Azt mondták, hogy én liblalalbb festő vagyok talán, mint ők. Miért? — gondolkoztam el a beszélgetés után, és rájöttem, mert én tényleg megpróbáltam megismerni ezt az ősi kultúrát, világot, a barlangrajzokat, az emberek életét. A líbiai festők sem kevesebbek, természetesen, mint ón, de őket, úgy látszik, nem Izgatja any- nylra a saját világuk, mint ahogy engem izgatott. Ok Párizsban és szerte a világban tanultak, kapcsolódnak a különböző áramlatokhoz, az új művészeti megoldások izgatják őket, én pedig miközben ott is igyekeztem figyelni, ml történik a világban, egyfajta búrát vetettem magam fölé. Gyuri most már elemében van, mutogatja a jobbnál jobb „vásznait“, ahol lángojpak, zokognak, szinte stkoltanak a színek és a formák, de nekünk mindenképpen el kell jönni, mert rá egyelőre a felesége, az orvosnő ügyel. Két hét után azonnal látszik, hogy az orvosnő kiválóan látja el a feladatát. A kölcsönkért fotelt már visszaadták, Gyuri archeológia! és történelmi könyveket tanulmányoz, és egy halom követ osztályoz, rendezget.-— Hát ez? — kérdem természetesen meglepetten. — Ez Líbia. És a hárommilió éves kultúrája — mondja, és lehajol, hogy kezébe vegyen egy-egy két-hárommil- lló éves kőbaltát, kést, kaparót, nyílhegyet. Vannak, amiket már elrendezett, elhelyezett a fiókokban, színek és korok szerint rendszerbe szedett, rakott, mások pedig az elrendezésre várnak. Természetesen, hogy tulajdonképpen nem Is érti az egésznek az összefüggéseit az ember. Már hogyan Is érthetné, hiszen Csontváry és most már az ő képei Is talán pontosan ennek az ősi, évmillió éves kultúráknak a fényében Ilyen hitelesek és megrázóak. — Tudod — folytatja —, nagyon szeretem a köveket. Már gyermekkoromban is gyűjtöttem őket, és ott Líbiában pedig vannak helyek, ahol a homok, a szaharal szelek, viharok naponta kitakarják, majd Ismét maguk alá temetik ezeket a kincseket. Az ottani embereknek ez nem érték, hiszen annyi van belőle, hogy szinte hihetetlen. Vannak helyek, ahová több százezer éven keresztül vadászni járt az ősember. Kultúrák, a neoll-^ tlkuml, mezolltlkuml és talán régebbi és újabb kultúrák rakódtak egymás fölé, sőt, élnek majdhogynem még ma Is egymás mellett, így hát én nemcsak a mai, hanem a régebbi dolgokkal is megpróbáltam megismerkedni. A festmények — tér át most már a képekre — természetesen mindezt visszatükrözik, jártam ugyanis nemcsak az arab, hanem a tuagerek és Líbia más népet között is, két-, három-, négyezer kilométereket utaztunk, bejártuk a barlangokat, az ősi településeket, és megpróbáltam közben meg Is festeni mindazt, amit láttam — mondja, és én nem tudok eleget gyönyörködni, . ámuini a képek csodálatos színvilágán, hangulatain, líráján. Nagy ajándék volt ez az öt év Dolán György festőművész számára, de a ml számunkra NÉMETH ISTVÁN Í ,tt van egy huszonkét éves hegedűművész, akinek hazai és külföldi előadásait csak több oldalon' lebet felsorolni. Aki bratlslaval konzervatoristaként kezdte, a prágai AMU-n folytatta, s mostanra már Londonban Is Ismerik a nevét. Aki előtt nagyon fiatalon megnyíltak a világhírű művésziskola, a Hochschule für Music und darstellende Kunst kapui, és háromezer itt tanuló kollégájával együtt ösztöndíjasként kikerülhetett az osztrák pódiumokra. Itt áll egy dús, fekete hajú hegedűs, aki az angliai Folkes- tone-ban egy Y. Menuhin emlékére kiírt verseny döntőse volt, majd egy évvel később C. Abbado vezetése alatt az Euroepan Community Youth Orchestra (Európai Fiatalok Zeneközössége] tagja, 1988-ben megjárta München koncerttermeit, s két hónappal ezelőtt egy olaszországi hegedűverseny abszolút győztese lett. Ez a fiatalember most Itt van Ismét Bratislavában, s a Moyzes-teremben szívet gyönyörködtető előadást tart nekünk. Tibor Kováö veszedelmesen sokoldalú művész. Már a különféle korokból, stílusirányzatokból összeállított estje Is megkívánja a sokoldalúságot, de ő még Vonótáncoltatás (Tibor Kováč fergeteges hegedűvarázslata)] mindezen felül bravúros hegedűtechnikai képzettséggel Is rendelkezik, ami — s ezért nevezem ezt a ritka tulajdonságot veszedelmesnek — vakmerő kísérletezésekre csábít. Szerencsére Kováč mert és tudott kísérletezni. Megtehette, hiszen kísérője a zongoránál egy olyan partner volt, aki kiválóan érezte a közös hangzás Izét. Nos, Carlos Rivera nagyon okosan és hallatlan szerénységgel engedte, hogy a hegedű(s) szlklaszllár- dan támaszkodhasson a zongorajátékra. Azt is mondhatnám, hogy ezen a november 21-1 koncerten a zongorista csak „másodhegedűs“ volt. Guiseppe Tartlnl (1692—1770) „Allegro assal“-jában még csak helyenként megtorpanó aláfestő zene, Mozart (1756— 1791) rövid C-dúr Rondójában már feleselő párbeszéd, César Franck (1822— 1890] hegedűre és zongorára írt A-dúr szonátájában meg már egyenértékű hangszertárs volt a fekete-fehér blly- lyentyűsor. A pontos és tudatos összmunka ezúttal gyönyörűen kiütközött az előadáson, főleg az este első felvonásában. A C. Franck által szerzett négyrészes a fennköltig emelkedett, köszönhetően a leheletfinom kezdéseknek és az ördögien belülről jövő zeneérzéknek. S még szemléletesebb volt a szellem üde varázsa és a muzsika szabadon lélegző lelki szépsége Wolfgang Amadeus „Allegretto grazioso“-jában (amelyet hallva rögtön a D-dúr hegedűverseny jutott az eszembe). Mindhárom mester műve Jól formált, arányaiban jól eltalált Interpretációban szólalt meg. Elgondolkoztam azon, milyen jó lett volna hallani Tibor Kováč előző hangversenyeit Is. Akár a filharmóniában Prokofjev g-moll hegedűversenyét, akár Vivaldi csodálatos évszakait Bécsben. Vágyakozva elgondolkoztam ezen, mert már az előadás felénél elkápráztatott ennek a feltételezhetően nagy karrier előtt álló fiatalembernek a hangszeres boszorkánykonyhája, s szíven ütött, ml mindenről lemaradtam. Igaz, hallhattam legalább Paganinit, ha nem Is a tavaly a szlovák fllharmóniabeli Hegedűkoncertet, csak a Paganininek a „La bella Molinara“ c. operára írott hege- dűvarclációlt. Aztán meg fültanúja lehettem kortársunk, Luciano Berio „Due pezzl“ című dallamvarázsának, amelyben a hegedű (de a zongora is) jelesre vizsgázott technikai tudásból. A modern darab eszközei — a pengetéssel megszólaltatott hegedűhúrok sírása, a boszorkányos ujjmozgás, a fergeteges gyorsaságú vonótáncoltatás — kiválóan alátámasztották a disszonáns hangzást. Az egész előadás során egyébként csak egyetlen egyszer éreztem megtorpanást. Csak az est második felének többrészes kezdőtémájában, Eugene Ysaye (1857—1931) d-moll hegedűszólójában fedeztem fel a lélekte- lenül gyors tempó és a témák összemosódásának nyomelemeit. Mert egyébként — megkockáztatom — Tibor Kováč Igazán jelesre vizsgázott. Jelesre vizsgázott, mert nem érte be azzal a repertoárral, amelyet a zeneszerzők írtak — játékával túllépett rajtuk. Tibor Kováč magához akarja ölelni az egész zeneirodalmat. VAJDA BARNABÄá äm
