Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-06 / 49. szám

úfifiúságS] NEM SZABADNA '(Lipcsey György kíáliítósdről) Sok rossz kiállítást láttam már, do ilyen rosszat, mint, amilyet most pro­dukált a Duna Menti Muzeum Lipcsey György szobrairól, még egyet sem. Az egyszerűen elképesztő, hogy mikép­pen hordták össze ennek a nagyszerű művésznek a jobbnál jobb szobrait, s állították ki úgy. hogy azok tartal­matlan, semmitmondó alkotáshalmaz­zá váltak. A kiállítás egyébként mu­tatja honi állapotainkat, azt az ab­szolút helyzetet, hogy akkor és ott állíthat ki bárki, ahol és amikor akar. Barátok, ismerősök köre, akarat és rámenŐRség dönti el, hogy le­gyen-e valakinek kiállítása vagy sem. (Bárcsak az írók, költők Is élvezhet­nék ezt a különös helyzetet, s ne kel­lene éveket öregednie egy-egy újabb kötet megjelenéséig!...) Mégis örülök a kiállításnak, hiszen Ismét láthattam Lipcsey György ré­gebbi és újabb szobrait. Mert ugyan­is engem mindig lenyűgöz az ősi, a helyhez és szellemhez kötött tehet­ség megnyilvánulása, manifesztálódá­sa. Nem véletlen, hogy Kubitko Klá­ra művészettörténész fontosnak talál­ja hangsúlyozni a tehetség különössé­gét, egyediségét, csoda voltát. Lipcsey György művészete az egye­di, megismételhetetlen tehetség adott­ságaiból fakad. Valami olyasmi, mint egy folyó, villám, kőtömb a hegy lábánál: Kukkőnia. Gömbölyded kövekből, tömbökből, nagy darab tör­zsekből bomlanak ki az alakjai Nem is tudom, léteztek vagy léteznek-e egyáltalán ezek az emberek, de elég akár egyetlen szobrát szemOgyre ven­ni, tudjuk, hisszük, hogy igen Régeb­ben volt szociális, leíró, elbeszélhető tartalma a munkálnak, mára ez már a múlté, tömény líra árad belőlük, szuggesztlv sugárzás veszi körül min­degyik művét. Mindez természetesen keresztezte, kizárta egymást a kiállítás alatt, de ha az ember egy szobrot vagy egy szoborcsoportot nézett, látta, hogy annak sugárkévéje, udvara hihetetle­nül nagy, majdhogynem ha'ártalan volt. Tehát még ez a tárlafl egymás- rahánytság sem tudta elhomályosítani ennek a különös, alig harmincöt éves szobrásznak az adottságait. Mintha mégiscsak bevált- volna Nagy János szobrászművész Jóslata, ő ugyanis óvta fiatal barátját attól, hogy felvegyék valamely művészeti iskolára. „Ott csak elrontanaki“ — mondta. Hát igen, ez a különös, egyedi tehetség olyan biztosan bom­lik ki az évek folyamán, mint kagy­lóból az Igazgyöngy. Ki érthette és értette volna meg és hol? Az ember szinte érzi a Hopp című szobor tus- kónyl parasztfigurájának keserűségét, megaláztatottságát, a Hazafelé című márványszol fáradtságát, az egész Kukónnlát, a Csallóköz különös vilá­gát. De Lipcsey György már ezen is túllépett, figurái különösségük, egye­diségük, sajátos lelki és környezeti adottságaik ellenére egyre egyeteme­sebbekké, egyre átfogóbb tartalmak hordozóivá válnak. Legjobb példa erre a Formák című sorozata. Egy-két egymásra rakott si* mára koptatott „kődarab“, furcsa osz­lopba rendezett, újságpapírral telera­gasztott idom,, az ember hirtelen azt sem tudná megmondani, hogy mire emlékezteti, illetve emlékezteti-e egy általán valamire ez vagy az a műve De ha nem akarja pontosan, leírha tóan meghatározni, hogy mit is lát lassan érzi, érzékeli, mintha már lát ta volna. Igen, tudatosítja, pontosan ilyen volt, erre és erre használták ... Ez Lipcsey György szobrászművész, aki a mostanság oly ritka őstehetsé­gek soraiból emelkedett a szuverén, kivételesen egyént művészek közé. Szobrász lévén — ezek között is fa- és kőfaragó szobrász — a munkál az évek foyamán nem gyarapodnak tu- • catszám, évente alig néhányat sikerül neki befejezni, tehát ebbe az egy-két munkába kell belesűrltenie mindazt, amit megélt. Neki azonban ez sike­rül, és ahogy elnézzük ezeket az al­kotásokat, nem győzünk csodálkozni, hiszen valójában soha nem látott for­mák, mondanivaló és stílus bomlik ki a szemünk előtt. Honnan erednek ezek a felismerései, milyen világot lát maga körül? Mert hogy egyedi ez a világ, és. neki látnia kell ezeket a formákat. Idomokat, ahol a tartalom és a forma Ilyen egységben, ennyire sajátságos mondanivalóba rendeződik, az biztos. Faragtak már mifelénk például rengeteg kopjafát, emlékoszlopot, de hogy valaki képes lett volna ilyen egyszerű, mégis összetett tartalmú emlékoszlop kifaragására, mint az Anya vagy a Szerelem II. című szob­rai, nem valószínű. A zsíros, viaszo- zott platánfa már nem is fa, hanem súlyo< kötőmé, amelyre mintha vala­mikor a kökorszakban karcoltak, vés­tek volna néhány vonalat. Az anya az ég felé kulcsolja kezét, a másik szobron egymáshoz ér a két arc, eny- nyi, és mégis szinte beláthatatlan az, amiről beszélnek a vonalak, az egész súlyos tömb, az anyag mozdíthatat­lan tömege. Manapság szokás a modernség cí­mén különös, gyorsan elévülő, kita­lált formákat a világra segíteni. De ezek a formák gyorsan kiürülnek, tar­talmuk sokkalta gyorsabban elporlad, mint maga a kő, amelyből kifaragták. Nem így Lipcsey György szobrainak mondanivalója, mert nem iskolázott rafináltsággal, hanem gazdag lelki és formai tartalmak birtokosaként eze­ket a tartalmakat ki is tudja bontani a fából vagy kőből. De hogy ne hagyjam befejezetlen a gondolatot, hadd ejtsek még né­hány szót magáról az egész kiállítás­ról. A tőszomszédságában, a másik helyiségben ugyanis egy egészen más­fajta kiállítás látható: avar kori lele­teket mutatnak be. Minden tiszteletem ellenére, ott hidat, ablakokat építe­nek, homokot, port, földet hordanak a helyiségbe, majdhogynem gyerekek módjára „várakat" emelnek, rajzol- gatnak, fényképeket hívnak segítsé­gül, hogy kltöltsék az egész helyisé­get, és megmutassák azt a néhány értékes és megmaradt tárgyat, ame­lyet sikerült a temérdek munkával kikaparni a földből. Nem tellett a múzeumnak többre a Lipcsey-szobrok- kal kapcsolatban Is, esetleg nem kel­lett volna a kettő közül az egyiket elhagyni, későbbre halasztani, eset­leg mással társítani?. A kiállításon látható a szobrász néhány rajza is. Vajon ez minden, és ez a legjellem­zőbb Lipcsey kilencévi tevékenységé­nek eredményeire? Vagyis az egyik oldalon van a mű­vész, aki az, aki, a másikon meg ott van az intézmény, amely szintén olyan, amilyen. Nem szabadna, hogy ennyire megfeledkezzék magáról! NSMETH ISTVÁN V ajon milyen érzésekkel lép a közönség elé a csokornyak­kendős, elegáns zongoraművész, akinek a koncertjére mindössze hu­szonhárom ember kíváncsi? Talán so­hasem tudjuk meg a választ. Mert bármennyire lehangoló, tenyeret iz­zasztó érzés lehetett számára az üres­ségtől kongó „fennen finom zenete­rem“, a művész Imponáló mosoly mögé rejtette érzelmeit. Nos, valami ilyesféle felemás han­gulatban kezdődött Andrej Dljev no­vember 12-1 zongoraestje a szlovák főváros Moyzes-termében. Pedig a közönségnek minden oka megvolt azt remélni,' hogy színvonalas műsor ré­szesei lesznek. Több okból Is. Első­sorban azért, mert nem pályakezdő, stílusát próbálgató, fiatal zeneakade- mlstáról volt szó, hanem egy hazá­dő és befejező akkordjai között mind­össze leheletnyi volt ez a hangulat­változtatás. Hiányzott az a művészt koncepció, amely arra szolgál, hogy a hallgató a zene hullámhosszán nagyfokú esztétikai élmény részese lehessen, s amely rendszer, ha egy kicsit is megbillen, akaratlanul az öncélú művészet tolja el az egész elő­adást. Antonio Soler (1729—1783] gyors ritmusú C- és G-dúr szonátái kiváló bevezetőül szolgáltak. Utána Enrique Granados (1867—1916) három melo­dikus spanyol tánca következett, majd Manuel de Falla (1867—1946) Tűz- tánc című kétrészes zongoradarabja. A műsor első részének legmutató- sabb zenei egysége egy háromtételes alkotás: Albenlz Granada-Cordoba-Se­A csend hangjai (Andrej Dijev zongoraestje a Moyzes-teremben) Iának határain túl Is ismert, érett zongoristáról, akitől joggal várhattuk el, hogy kanadai, japán és spanyol- országi bemutatkozásai után nálunk is sikert arat. Aztán meg ez a harmincöt év körü­li, enyhén kopaszodó szovjet fiatal­ember nagyon tekintélyes zenei elő­életet mondhat magáénak. Zongorista édesanyja és karmester édesapja ré­vén ugyanis Andrej Dljev predesztl- náltan a művészpálya felé sodródott. Hatéves korától tartó zenetanulmá­nyainak befejező állomása a Moszk­vai Állami Konzervatórium, tehát egy világhírű művésziskola volt. Harmad- sorban pedig azért fűztem szép re­ményeket ehhez a zongoraesthez, mert a repertoár valóban tartalmas előadást sejtetett. Antonio Soler, va­lamint Isaac Albenlz neve és nívója garanciának tűnt, nem is beszélve Szergej Rachmaninov darabjairól, amelyekről néhány hónappal ezelőtt — ugyanebben a koncertteremben — épp egy magyar művész bizonyította, hogy jő előadó számára kiváló „nyersanyagok“. Az est végén egyértelműen azt ál­lapítottam meg, hogy a szovjetunló- bell zongorista legfőképpen a darab­választásban hibázott. Mintha nem vette volna figyelembe azt a tényt, hogy a legtöbb művészi interpretáció alapvető közönségformáló eleme a fo­kozás: az érzelmek, adott esetben a hangszínek gyors változása, és a leg­súlyosabb részek klcsúcsosítása. Már­pedig Andrej Dljev előadásának kez­vllla ihlette műve. S éppen itt lehe­tett a legtisztábban észrevenni az előadás hiányosságait. A század eleji melódiákhoz hasonló Isaac Albenlz- dallam egy idő után változatlan ma­radt, megtorpan a benne felhalmozó­dott Indulat. A záró Rachmanlnov-témavarláclők és -prelúdiumok ismét azt az érzést keltették bennem, hogy ezek a dara­bok nem alkalmasak arra, hogy az előadó mélyen átélje őket. Szinte nincs emocionális hátterük, amolyan ujjgyakorlatok, zenetechnikai tudásfl- togtatások. Mégis volt valami Dljev játékában, ami bizonyította, ez a mű­vész mestere tud lenni hangszerének, ha előadásra alkalmas darabot talál. Abban a zeneműben, amelyet kortár­sunk, Rogyln Scsedrin szerzett Albe­nlz halálára... Ott Igazán éreztem a pillanat ihletését. Hallatlanul ki­domborodott a zenéből az „Örök sö­tétség“, a „Van-e kiút a halálból?“ — gondolat, a valaki felé nyúló, re­megő kéz tétova mozdulata. A hatás titka pedig abban rejlett, hogy a szovjet zongorista építeni tudott a csönd, a szünet támpilléreire, telje­sen azt az érzést keltve a hallgató­ban, mintha a világ csupa melankó­lia lenne. A visszafogott előadásmód, a csak Itt-ott felbukkanó — s azon­nal visszakozó — erősítés hatása alatt a zenész megtalálja a közön­ség leikéhez vezető utat. VAJDA BARNABÁS Húszéves a Magyar Területi Színház „Ami hónapokkal ezelőtt még csak vágy­álomként lebegett előttünk, ma már való­ság: megalakult a Magyar Területi Színház kassal részlege, melynek művészeti veze­tői és tagjai hétfőn este családi hangulatú sajtóértekezleten mutatkoznak be a hazai magyar újságírók előtt.“ — Közölte az 0) Szó 1969. november 5-1, szerdal száma. (Csak zárójelben jegyzem meg: húsz év után majdnem „valóság“ lett egy másik „vágyálomból“ is, amit az az „Igény“ szült, hogy a csehszlovákiai magyarságnak több színházra van szüksége. Már-már úgy volt, hogy megtörténik a húsz éve várt csoda, s önálló színházzá válik a Matesz kassal Thálla Színpada... Az „ügy“ már a kor­mány asztalán volt a közelmúltban — onnan azonban újra a fiókba került... Az események tanúi szerint egy blbás tájé­koztatás okozta a félreértést, majd a nega­tív döntést. Ezt a sajnálatos tényt majd valószínűleg sokszor fölemlegetik azok a monográfia-írók, akik a jövőben a Matesz múltjával kívánnak foglalkozni.) Egy egészen rövid ideig Tbálla Színház­ként szerepelt a társulat, majd a Matesz „kihelyezett kassal részlege“ lett belőle, mígnem egyéb „közbeeső nevek“ után „nyerte el“ a mait, s lett a Matesz kassal (Košice) Thálla Színpada. „Heroikus munka“ volt (ahogy később mondták, mondjuk) nemcsak a társulat- alapítás, hanem a működési feltételek lét­rehozása és a Thálla egész eddigi létezése is. Az eddigi több mint 3000 előadás „ügyé­ben“ nagyjából félmillió kilométert „bu- szocskáztak“ az alapító tagok ... Szóljunk most — kissé rapszodikus han­gulatban — az eltelt húsz év tiszteletre­méltó tevékenységéről, eredményeiről! AZ ELSŐ TÍZ ÉV leglátogatottabb PRODUKCIÓI Tamási Áron Énekes madár (80 előadás). Carlo Goldoni Két úr szolgája (77), Carlo Goldoni Mirandolina (70), Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marci (63), Barta Lajos Szere­lem (60), Carlo Goldoni A chiogglai esete­Thália Színpada (Adalékok az intézmény dokumentumtárához) paté (58), Tamási Áron Vitéz lélek (57), Brandon—Halász—Nádas Szerelmem, donna Rita (55), Szakonyl Károly Adáshiba (54) és Örkény István Tóték (49). A második Tíz ÉV LEGLÁTOGATOTTABB PRODUKCIÓI Szigligeti Ede—Sárközi István Llllomfl (81 előadás). Mellére Tartuffe (68), J. G. Tajovský Zavaros örökség (83), Miroslav HorníCek Két férfi sakkban (63), Marc Ca- molettl Leszállás Párizsban (61), Ruzante Csapodár madárka (57), Gyüre Lajos A be­csületes molnárlegény (53), Gyüre Lajos Rózsa és Ibolya (53), Andrej Nemlaha Pi­tyuké (52), E. Braglnszklj—E. Rjazanov A bagoly (51) és Jan Jllek Csodatevő Borbá­la-ág (50). KONKLÚZIÓK Az első tíz év slkerdarabjait egy kivétel­lel Beke Sándor, a Thálla Színpad rende­zője vitte színre. Ez a kivétel Halasi Imre mint vendég, akinek a második 10 évben is volt egy sikeres rendezése (jelenleg a zalaegerszegi színház Igazgatója). A második tíz évben mindez megfordult, igaz, a Thálla Színpadnak akkor allg-allg volt saját rendezője. Közéjük tartozott Hor­váth Lajos; Kapltáftová a Matesz komáro­mi társulatának rendezője volt. A második tíz év slkerdarabjait rajtuk kívül a Thálla egykori tagja. Csendes László, valamint két szlovák és három magyarországi rendező állította színpadra. Az első tíz évben 7 vígjáték jellegű al­kotás található a sikerdarabok közt, a másodikban 9. A második tíz év leglátogatottabb pro­dukciói között két mesejáték is található (mindkettő Gyüre Lajos tollából). A második ciklus sikeres művel között két csehszlovákiai magyar (a két Gyüre- darab), két szlovák (a klasszikus Tajovský és Andrej Nemlaha), két cseh szerző (Mi­roslav HorníCek és Jan Jllek) drámája is megtalálható, csakúgy mint A bagoly című szovjet és a Leszállás Párizsban című fran­cia alkotás. Az első ciklusban a klasszikus művek vannak túlsúlyban (8), a másodikban a slkerdarabok közt a kortárs szerzők művel dominálnak (7). Az első ciklus slkerdarabjal között nem klasszikus művek, illetve a magyar kortárs darabok aratták a legnagyobb közönség­sikert. A legsikeresebb a második ciklus­ban is egy-egy klasszikus magyar és a vi­lágirodalmi darab volt (Szigligeti, Mollére), s az olasz klasszikus művek iránti igény is megmaradt (Ruzante). A Thálla Színpad közönsége változatla­nul kedveli a zenés darabokat. Ezek az első és második ciklus sikerei között egy­aránt megtalálhatók. A második ciklusban viszont megszaporodott a számuk, s a Ll­llomfl a Thálla Színpad húszéves fennállá­sának leglátogatottabb produkciója lett. As első ciklus sikerdarabjai között nem található sem verses dráma, sem dramati­zált mű. A második ciklus egyik legsike­rültebb produkciója versben Irt komédiá­ból készült (Mollére: Tartuffe). Dramatl- zálás viszont ekkor sem található a siker­listán. Bár nem kerültek a leglátogatottabb elő­adások közé, mégis értékes bemutatót tar­tott a Thálla Színpad a következő darabok­ból: Az első ciklusban: Jean Cocteau Rette­netes szülők, Osztrovszklj Vihar, Vörös­marty Mihály Csongor ás Tünde, Sarkad! Imre Elveszett paradicsom, Alekszej Arbu­zov Jó reggelt, boldogság!, Gogol Leány­néző, Kopányl György Igazolatlan ősz, Pe­ter Hacks Amphitryon, Csehov Sirály, P. A. Breal Huszárok, Vaszlljev—Ljubimov Csen­desek a hajnalok. A második ciklusban: G. B, Shaw War- renné mestersége, a Rácz Olivér műveiből készült dramatlzálás Alom Tivadar had­parancsa címmel, Csinglz Ajtmanov Fehér hajó, Gyurkó László A búsképű lovag, Ör­kény István Kulcskeresők, Ibsen Babaott­hon, Csokonai özvegy Karnyőné és a két szeleburdiak. Mészáros László Egy tanú Idézése (Fábry Zoltán), Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmok, Ľubomír Feldek Enni­való nagynéni, Karel Capek Az anya, Georg Büchner Leonce és Léna, Németh László Bodnárné. Egyre szélesebb lett a műfajskála, gaz­dagabb a témaválasztás, a játékstílus, vala­mint a szerzők földrajzi és nemzetiségi hovatartozása Is egyre sokrétűbb képet mutatott. Az első ciklusban 40, a másodikban 39 alkotás került bemutatásra — a 20 év alatt tehát összesen 79. (A 80. premierje tavaly technikai okok miatt elmaradt.) A Matesz Thálla Színpadán eddig a kö­vetkező csehszlovákiai magyar szerzők mű­velt-mutatták be: Gál Sándor A szürke ló (sorrendben a 4. premier), Lovlcsek Béla Túzvlrág (17.), Lovlcsek Béla Alattunk a város, telettünk az ég (27.), Slposs Jenő Utazás az Idomiára (31), Kmeczkó Mihály Mint fű fölé az árnyék (33.), Rácz Oli­vér—Szűcs János—Kmeczkó Mihály: Alom Tivadar hadparancsa (42.), Gágyor Péter Szélkötő Kalamona (47.), Gyüre Lajos A be­csületes molnárlegény (50.), Klimits Lajos Névtelen komédia (51), Tóth László Az áldozat (52.), Mészáros László Egy tanú Idézése (57.), Gyüre Lajos Rózsa és Ibolya (74.). Nagyjából minden második évadban szín­re került a Tháliában egy egy csehszlová­kiai magyar dráma — persze átlagosan számítva. Közülük öt (az 1., 4.. 7, 8., 12.j gyermekeknek készült. Kívánjuk.' hogy a következő 20 év során — de Inkább már jövőre — önálló színházzá váljék a Magyar Területi Színház kassal Thálla Színpada, hiszen már 20 éve vár az önállósulásra. Kmeczkó Mihály

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents