Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-06 / 49. szám
3Szknkálek Lajos tnsrajzai. Aich Péter versei mit mondjak... mit mondjak mikor szemedben a nap delel s a sző eltörpül mit mondjak hiszen úgyis tudod rég ml vagyunk a teremtés hat napja az egy az oszthatatlan világmindenség (a törvényeken túl a csodák bennünk nyugszanak] A megnyílté öröklét várunk várunk a föloldozásra ájtatosan hajtunk térdet Isteneink előtt ám az Istenek haragszanak és ki tudja miért csak port zúgnak felénk — érezzük a föld szagát isteneink haragszanak és Isteneink kinevetnek Isteneink megaláznak és tapsolnak a szentek Isten és eszme már nem azonos többú s csak a föloldozásban lesz meg a megnyugtató öröklét Augusztus Lívia versei Csupasz fák Kietlen teret zuhantak fölém a fák Belőlük kortyolt a hűs alkonyat Zúzmara pereg holt ágakról Hegyek keresztje világít Csupasz fák mosódnak lassan Máglyává akaratlan Miénk most a hegyek éneke £s a csillagtalan éjszaka Tömény fenyőillat Vágyaink váza alakítható Minden kapcsolat Ismerős Mint Vivaldi muzsikája Egy kicsi tónál állok Százszorszép völgyben Kietlen teret zuhantak fölém a fák Barátomnak, aki elment Ebben a fényverésben múlnak el Konkrét helyzetek Nem voltál önző — az lettél Piros csuklyás bakó nem emel föléd bárdot Szikrázó otthonod elmarad mögötted Hitét nem kényszerítheti Rád Ez a zümmögő világ Méhei nem mézet hordtak neked Csak fullánkjuk mart meg Végérvényesen elvesztél Bárok mézédes táncosnői Gyereklány proslik várnak Rád Egy más világ Mi maradunk és gondolunk Rád Vajkai Mikiós: A VALÖSÄG RÄCSÄN AT [(A iátogatők) •- ténynoveiia -■ Az Idó múlik. Immár több mint másfél évtizede, hogy megismertem azt az öregembert, aki csaknem egy kötetnyi novellám ihletöjévé lett. Már nem emlékszem S. úr keresztnevére sem, csak a jellegzetesen dacos arcára, az érzelemhiányt tükröző szájának vékonyka vonulatára. Az ábrázatát, akárcsak Hemingway öreg halászáét: már jótékony tulajdonságú májfoltok borították. Amikor elösször találkoztam vele, az Asz- szony sírjáról beszélt. Két esztendeje temette el a feleségét, és a kőfaragók még mindig csak Ígérgetnek, mondta. Ha reá pillantottam, egyszerre láttam őt dacos kamasznak, aki a tanár úr keze alatt már pofonra érett, és elparafásodott vénembernek, aki már túljutott az élet kicsi és nagy ákombákomain. Hetvenkét esztendős volt. Néztem a szinte teljesen ránctalan arcát. A fehéren csillogó műfogsora elő-elővillant, ha mosolygott. Az aprólékos, immár öreges ápoltsága. S a szelídsége arra engedett következtetni, hogy S. úr örök életű lesz. A munkahelyemen hónapokon át találkozgat- tam vele. Olyan ember benyomását keltette, akinek valamilyen ok miatt nincsen múltja. Csak jelene. Találkozgattunk. Beszélgettünk. Csak akkor láttam ingerültnek, ha a két lányáról beszélt. „Hát semmit sem érnek ... Iskoláztattam, kiházasí- tottam őket, mindegyiküknek adtam húsz- húszezer koronát, pedig te csak tudod, micsoda pénz volt az az ötvenes évek végén. És most, urambocsá’, le sem szarják az apjukat. öreg vagyok, nyűglődöm... De még rendes, öreg vagyok, nyűglődöm... De még jüknek rendszeresen jattolok ...“ A lányai felváltva főztek az öregre. Ha termőben volt S. úr kertje, az érett — a negyvenen túli nők — autóval érkeztek a ház elé, és vittek, ami elmozdítható volt. (Magyarán mondva: ml szem s szájnak In gere-...) Ml, kétkezi melósok, akik napon ta a fűtöházak gyomrába szorulva Iszogat tunk, nem sok szót vesztegettünk S. úrra Sótlan-ízetlen emberkének tartottuk. Ha kö zöttünk volt az öreg,' többnyire csak akkor villanyozódott fel, ha gépekről-motorokról, szivattyúkról, kazánokról volt szó. Tény, hogy nagy mesterember lehetett egykor az öreg. Lerltt róla, hogy igyekezett egy picit kívülállónak maradni, öreg volt. És úgy tűnt fel, nem akar kapcáskodni. Egy alkalommal Mihály bátyám mondott valamit az öreg S.-ről. Csak mi ketten tartózkodtunk a helyiségben. És Mihály bátyám ezt mondta: „Most siratja az asszonyt. Most sajnálja őt. Amikor már a haló porában van. De amíg élt, Otötte-verte ... Goromba ember volt az világéletében. Most, persze, siratja őt... így meg úgy... De amíg élt a felesége, ez csak a kocsmákat járta... Gonosz ember vdlt ez mlndétig... Neked megmondhatom, hogy a háború utolsó éveiben is. Ejh, minek is mondjam ... Csak annyit mondok, hogy a háborús tevékenysége miatt a negyvenes évek végén sokat nyomoztak utána. Ennek az embernek aztán menekülnie kellett a családjával ... Éjszakánként a két kisgyerekkel és a feleségével. Hol az egyik községben, hol a harmadlkban-negyedlkben hált meg. Ogy,, bizony...“ Mihály bátyám szavalt kétkedéssel fogadtam. Már csak azért Is, mert mindany- nylunk életében vannak — szinte — elszámolni is lehetetlen események. És az a tény, hogy az öreg bujkált volna a háború után, ellentmondott egy másik valóságnak, mely szerint S. űr egyik legjelentősebb könyvkiadó sofőrjeként dolgozott negyedszázadon ót. Szabad Idejében pedig autókat, mezőgépeket javított. Galambokat nevelt, meg tyúkokat, libákat. És az udvarát mindig rendben tartotta. És most Ide fura- kodik egy kép. A város egyik pontján a háború elején egy vadonatúj SLÄVIA-motort eresztettek le egy elhagyott kútba, és elföldelték. Miután az utolsó hadviselt katona is elhagyta a várost, S. úr és Mihály bátyám közös segédlettel kibányászták a SLÄVIA-motort. Minden alkatrészét megtisztították. Egyheti kitartó munkával használhatóvá tettek. Egyszer, amikor ezt az eseményt emlegették, arra gondoltam, íme, két igazi mesterember, akik egymástól mindig tudtak tanulni, igen. Ez a kép inkább hozzájuk Illik, mint a háború és egyéb csetepaté. Fiatal voltam. Élni akartam. Szeretni És nem akartam hallani a háborúról. Szerettem volna a világot szokványok közt, éspedig békésnek látni. S. úr csak ritkán öntött fel a garatra. Ilyenkor kitántorgott a tűtöházból, A karékpárját maga előtt tolva elindult hazafelé. Válóban voltam az asszonytól. Amikor megmondták S. úrnak, mintha nálam Is jobban bánkódott volna. Talán ekkor kerültünk közelebb "ígymáshoz. „Te író vagy, fiam, nekem pedig könyveim vannak. A szerelőműhelyemben annyi könyv van, hogy sok Gyere el hozzám, válogasd ki, amelyik neked megfelel, és vidd el. Áldomásként pedig hozol rá egy fiaska pálinkát ..." — mondta. Nem tudom, miért, talán a könyvszerzés üzleti oldala miatt, nem siettem elmenni S. úrhoz. Elmúlott egy teljes esztendő is, amikor végül Is, kötélnek álltam. Kézfejemmel megdöngettem az utcaajtót. Eltartott egy Ideig, míg az öregember előtámolygott a kicsi, kétszoba- konyhás-verendás házikójából. „Te vagy az, flam?r — kérdezte. De nem sietett ajtót nyitni. A félelem. Igen. Ma mér tudom, hogy ábrázatát a félelem gyalulta Ilyen kopárrá, az elmúlt évtizedek félelmei-rladal- mai. Ma már tudom, hogy Iszonyatos átváltozáson ment át ez az ember minden ajtónyitásnál. Igen. A félelem. Ez a kuvaszként kitartó félelem. S. úrba csimpaszkodott. Hozzászegődött egykor. És azóta nem hagyott neki békét egy mlnutumra sem. „Te vagy az, fiam? Bejössz ... ?“ — kérdezte. De nem sietett az ajtónyitással, csak midőn egy szomszédasszony Is látott, utána engedett be. Láttam rajta, hogy szinte alig van jártányl ereje Is. Nagyon puha volt ez az ember akkor. 0- lyan volt, mint a lábunkhoz kúszó, veréstől félő kutya. Zavarban voltam. Értem, a terhére vagyok. Az udvart pázsit borította. Különböző alakza- tú ágyasokban virágok nyíltak. Nyárelő volt már. Olyon az az udvar, mint a bibliai éden. A deszkából vagy erdei fából épített szerelőműhelyből az udvarra segítettük a kerti kistrak- tort. És valóban. A fal mentén könyvek. Könyvek. Könyvek vártak megadóan a sorukra. „Nos, milyenek .,. — kérdezte S. úr későb, midőn a szerelőműhely ajtaját bezártuk. „Elég ló könyvek..." — vó- lazsoltam. „Vannak köztük eléggé komoly kiadványok.“ S. úr megismételte hajdani kijelentését.- „Elviszed őket, aztán Iszunk rá valamit...“ Belnvltált a házába. Volt egy kis szíverösítője. Megosztotta velem. Volt időm körülnézni a báz belsejében. Ahová már beköltözött a lassú leépülés. Az öregség. Az eltűnt Idő fokozatosan kocsonyásodott a falak közt. A veranda volt az öreg S. leshelye. Ez volt az a pont, ahonnan belátta a környék három utcáját. Ideje volt a távozásomnak. Elköszöntem. Fiatal poéta társammal az elkövetkező télen jártam S. úr házában. Pontosan tizenkét órakor érkeztünk. Jó ideig dörömböltünk, amíg S. úr nagy körülményesen megjelent. Nyilván a megfigyelőhelyen tanulmányozta a helyzetet. „Mit akartok? — kérdezte. „Könyveket vennénk..." — mondtam. A pénz hallatára, a vásárlás lehetőségére gondolva egy pillanatra oldódott benne a Félelem. Ma, amikor e sorokat írom, magam előtt látom mindazokat, akiket különböző módon „édesített“ korbáccsal, de elő lehetett a külöböző zugokból hízelegni. Még ma is restellem, ha megváltanom kell, hogy ennek az embernek az egyik gyengéje talán a Pénz volt. A Pénz, amelyért hajnaltól éjfélig kellett neki a volán mögött ülnie. Amíg a könyveket szállította. A Pénz, amelyért autók alá kellett másznia, motorolajban hemperegnie. A Pénz, amely olyan, mint maga az élet. Egyszerre van és ugyanakkor nincs Is. A Pénzt többnyire szerencse dolga. „Szóval... Könyveket vennétek..." — mondta vontatottan S. úr. Bemutattam a barátomat, aki alacsony, vézna termetű, huszonkét esztendős fiú volt. „A könyvek...“ — mondta S. úr „Ott vannak a szerelőműhelyben...“ Nem hiszem, hogy S. úr segített volna a klstrak- tor eltávolításában. Vlsszabattyogott a házikójába. Nem sietett. Lassan ment. Nehogy bárki Is megsejtse a félelmét, amely most Ismét dobolni kezdett benne. Hangtalanul elfordította a kulcsot a zárban. És a veranda félreeső ablakrekeszéből figyelte tevékenységünket. Hiszem, hogy ezeknél a megfigyeléseknél S. úr röpke másodpercenként történelmi kohszakokat zuhant az Időben. Kitűnő műveket válogatunk ki Des- cartest-t, Berzsenyi Dániel összes művelt egy csodásán szép kiadásban, de politikai műveket Is kiválasztottunk. így pl. Mao Ce-. tung, Rákosi Mátyás beszédeit... Olyan kiadványokat, amelyeket akkorra már az antikváriumaink nélkülöztek. Miután befejeztük a válogatást, barátomat arra kértem, hogy a közeli boltban vásároljon egy fiaska bort, én pedig az udvaron tébláboltanü Egy Idő után S. úr kinyitotta a ház ajtaját. „Az a nylkhaj hol van?“ — kérdezte. „Italért küldtem a boltba ...“ — válaszoltam. „Csak nem fél tőlünk?!“ — kérdeztem barátkozó hangnemben. „Félni? Ugyan! Mitől félnék...!“ — mondta S. úr. Miután barátom meghozta a bort, és az öreg poharakat rakott az asztalra, néhány korona ellenében „megvásároltuk“ a kiválasztott könyveket. Én a barátomról beszéltem. Éreztem S. úr bizalmatlanságát. Fél óra elteltével, amikor a borocska fogyatkozni kezdett, ezt mondtam: „Már-már azt hittem^ fél tőlünk, hogy magára zárta az ajtót... S. úr felállt az asztaltól. Sohasem láttam őt még ennyire feldúltnak, mint ezen a délutánon. Sietve átment a szobájában, majd egy telefonkábelből készült korbáccsal tért vissza, és meglóbálta költő barátom feje felett. „Itt ez a korbács, ezzel még a ló gerince is eltörhető. Elhiszed-e ezt nekem, pajtás?!“ — barátom elé tartotta. S már fordult Is vissza a szobájába. És most egy jó félméteres cukornádvágókést hozott ki. És azt suhogtatta meg a fejünk fölött. „Vagy ez Itt, ni... Olyan éles, hogy borotválkozni lehet vele... Ide aki rosszindulatból jönne, az menten elvérezne.“ És megint oW tűnt a szobában. Most meg egy puskát hozott ki. És poéta barátomra szegezte. „Menjünk!“ — monta a barátom. — „Nem tudok már egy percig sem maradni“ Otnak Indultunk. Magunk mögött hagyva az indulataiból kikelt embert. „Mondd csak, ki ez az ember?“ — kérdezte a barátom. „Nem tudom“ — mosolyogtam. Mindig vigyorgok, ha valami elrejtenlvalóm van. — „Nem tudom. Most egy kicsit becsípett... Ne haragudj rá!“ „Láttad a szemelt?! Teljesen megzava- rosodtak...“ „Mindenkinek lehet rossz napja.“ .Lehet, de ez az ember... Ennek talán az egész élete ...“ Barátom megállt az utcasarkon. Cigarettára gyújtottunk. „Meg kellene írnod ... Ezt az egészet... A házat... A leskelödést... A lányait... De leginkább ezt a mai napot... A viselkedését ... Azt hiszem, nagyszerű novella lenne belőle ... „Megírni?! Ugyan!“ — mélyet szívtam a cigarettából. De akkor arra gondoltam: Igen. meg kell írnom. Meg kell írnom ... Ettől kezdve egyre többet udvaroltam ennek az epizódnak. Minden esztendőben legalább egy alkalommal felírtam egy füzetlapra a címet: „A látogatók...“ De mindannyiszor leblokkolódtam. Aztán nem Is oly rég megírtam a „Forte piano“-clklus darabjait, ahol S. úr lett a novellabeli Stelngler Kázmér modellje. írtam, írtam az oldalakat. , „Forte plano“-t, az „Aradat“-ot, a „Macskaspirál“-!, a „Pogány esztendők“- et. Ma sem köszöntem el véglegesen Stelngler Kázmértól, és Kazimlerz Szteinglerskl- től, tudom, lesz még egy-két megfrnivaló erről az emberről. írtam. írtam. De úgy, hogy az eredeti epizódot sohasem jegyeztem le, nem öntöttem végleges formába. Az én Stelngler Kázmérom sokkal határozottabb egyéniség S. úrnál. Olyan ember, akinek még nem kell étkezéskor előrágni az ételt. Az észjárása is tetszetősebb. Bár nem az első eset, hogy modellem szelleme nem éri el a novellabell hősöm szellemét. S. úr arca ott és akkor elmaradt mögöttünk. Az az arc rovátkátlan voltű puszta, akár egy gyermeké. Apropó: az arcok ... Camus mondja: harmincon túl felelősek vagyunk az ábrázatun- kért. A minap S. úr házát láttam a távolból Már bontják. Eltűntetik. Nyoma sem maradjon egy kuszáit életnek. (1989. november 18-án)
