Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1989-11-01 / 44. szám

új ifjúság 4 A lig volt túl a huszadik évén, amikor az alkohol rabságá­ba esett. Ahogy előttem ül, fekete szeméből a keservesen át­élt fiatal évei tükröződnek visz- sza. Félénken és vontatottan kez­di vallomását. Szavai mögött ott bujkál a vágy: értsék már meg végre, és hagyjanak neki békét. Már nem akar az alkohol mámo­rában élni. — Nem voltam tizennyolc éves, amikor férjhez mentem. Jövendő­belim még a katonai szolgálatát teljesítette. Amikor egybeköltöz- tUnk, nem jöttem ki valamj jól az anyósommal. A férjem sokszor volt távol, szolgálati utakra járt. Hétvégeken amikor több időt tölt hetett volna velem és a gyerekei vei, inkább mulatságokra ment A sok mulatozásnak az lett az e redménye, hogy megismerkedett egy másik nővel. Egyedül hagyott a gyerekekkel. Anyámékhoz kör töztem. Az italban kerestem ,a megnyugvást, pedig azelőtt soha­sem ittam. Az anyámat lehet a legjobban okolni, hogy elkezdtem inni. Mindig beleüti az orrát a személyes dolgaimba. Megmond­ja, mit és hogyan csináljak, hová menjek. Ha például elmegyek a városba, veszekedik, kiabálva kér­di, hol csavarogtam annyi sokáig. Én már felnőtt vagyok, de ő ezt nem tudja megérteni. Állandóan parancsokat osztogat. Itt egy ideig elhallgat, majd rö­vid szünetet tartva biztatásomra tovább folytatja: — Ez év januárjában megismer­kedtem egy férfival. A házasságot is terveztük, de az anyám ismét közbeszólt. Azzal érvelt, nem kell nekem férj, jó nekem így is, á- hogy van. Vegyem tudomásul, ha nem hallgatok rá, vehetem a sá­torfámat, mehetek, ahová akarpk. Mennék én, de nincs hová. Lakás­igényemet öt éve adtam be. Igaz, egyszer kaptam egy olyan lakást, melynek a falai penészesek és nedvesekk voltak. Egészségügyi szempontból és a gyerekek miatt kénytelen voltam visszautasítani. Pedig a lakás nagyon sokat jelen­tene. Miután anyám elutasította n kérőmet, elveszettnek láttam az utolsó lehetőségemet is, úgy é- reztem, nincs miért tovább élnem. Akkor nem érdekelt, mi lesz a gyerekekkel. Lefekvés előtt húsz darab Rudotelt vettem be. Észre­vették, kihívták a mentőket, s ide hoztak. 0 a történtek után seih hagyott el. Tudta, miatta tettem. A kórházban is többször felkere­sett és a munkahelyemen is. De így, szerintem, nincs ezeknek a ta­lálkozásoknak semmi jövője. Mint már említettem, a fő ok az édesanyám. Miután kikerültem a kórházból, még többet kezdtem inni. A történtek után otthon csak rosszabbodott a helyzetem, anyám gyűlöl öngyilkossági kísérletem Látszatok, álmegoldások miatt. Nem érti, hogy nekem is szükségem van szeretetre, én is akarok valakihez tartozni. Nem akarok egész életem végéig egye­dül lenni, úgy nevelni a gyerekei­met. Szükségem van a magánélet­re, de ő nekem ezt a lehetőséget nem adja meg. Mindent úgy kell csinálnom, ahogyan parancsolja. Szóval iszok. Egy liter bor telje­sen elég ahhoz, hogy ittas legyek. Olyankor eltompulnak az idegeim, elfelejtem a sok keserűséget, fáj­dalmat. Egyszerűen megszűnik minden rossz létezni. Legalábbis néhány órára. De ez nem megol­dás, tudom. Idővel idegesített, hogy nem tudok ital nélkül meg­lenni. Barátaim is tanácsolták, magam is akartam az elvonókú­rát, most hát Itt vagyok. Ha ha­zaengednek, nem nyúlok pohár­hoz. Inkább tablettákat szedek majd. Ezeknek olyan hatásuk van, hogy nem szabad alkoholt fo­gyasztani. De a megoldás az ön­álló lakás lenne. Biztosan normá­lis életet élnék. Anyám nem is­merte az anyai szeretetet, talán ezért ilyen irántam. A pszichiátrián A Tőketerebesl (Trebišov) já­rás az alkoholfogyasztást illetően a legrosszabbak közé tartozik ha­zánkban. Pedig ahogy országosan, itt is egyre nagyobb erővel küz­denek ellene. Az eredmények a- zonban, ahogy országosan is, ne­hezen jelentkeznek. A jelenségről és néhány háttérgondról a járási pszichiátrián kerestem választ. — A munkahelyeken, a csaíad- ban a legtöbb problémát az ita­lozás okozza. Pácienseink nagy része alkoholista környezetből ke­rül ki. Érdemes azonban megje­gyezni, hogy a munkahelyi kol­lektíva fontos tényezőként hat az egyén jellemének kialakításában. Az alkoholisták csoportja fölé­nyesen győzedelmeskedik az új tag fölött. Ha a kollektíva ked­veli az italt, munkaidőben sem tudunk lemondani róla. így az új. munkatárs is lassan rászokik az italozásra. Az is igaz viszont, hogy a bonyolultabb, nehezen megoldható helyzetekben a nor­mális emberek nagy része is az italban keresi a megoldást. Saj­nos, Ilyenkor kialakulhat egy o- lyan függőség, amely a probléma megoldása után is a szeszhez kényszeríti az embert. Ezt viszont valahogy nem tudatosítják — kez­di el a beszélgetést dr. Hajdú Má­ria. Betegeink különféle szociális rétegből valók. Vannak közöttük nagyon jó anyagi feltételek között élők, jó pozícióban levők, akiknél érthetetlen az Ivászat. Kezeltjeink nagyobb része viszont alkoholista családból származik. A gyökere­ket tehát a család szociális hely­zetében kell keresni. Az egyik jó dolgában iszik, a másik viszont a megoldatlan problémák miatt keresi az alkoholban a vigaszt. Az alkoholista család általában újabb alkoholistákat nevel. A szü­lők durvasága, a rendezetlen csa­ládi körülmények közepette a gye­rekek rászoknak a csavargásra. Sokszor a menekülés következté­ben kerülnek rossz környezetbe, ahol szintén az italon van a hang­súly. Beszélnek úgynevezett . enzim­változásokról is. Meg kell jegyez­nem, nem nagyon foglalkoztam ennek a tanulmányozásával, tehát nem is tudom, mennyire van alá­támasztva ez a feltételezés. Az enzlmváltozások az alkoholista szülők gyerekeinél vagy mások­nál a megszületés után jönnek elő. Ezek a személyek jobban el­viselik az alkoholt, ellenállóbbak vele szemben. Pszichiátriai osztályunkon ve­zetett statisztikai kimutatások ed­dig 4502 egyénről adnak számot, ennyi alkoholistát tartunk eddig nyilván, ennyien vannak bejegyez­ve. Évenként értékeljük számuk növekedését vagy csökkenését. Ezek azonban nem nagyon hite­les adatok. Azok a páciensek, a- kik időközben elköltöztek, nem tudatják hollétüket, s az elhalá- lozottakról is csak elvétve 55er- zünk tudomást. Az alkoholisták számát illetően a statisztikai ki­mutatásokba csak azok kerülnék, akiknek már volt valamilyen prob­lémája az alkohol miatt. Az orvosnőtől továbbá azt is megtudom, hogy nagy hatása van a borvidéknek. Az első helyen em­lítette Királyhelmec (Kráľovslcý Chlmec) és Toronya (Tŕňa) vidé­két, ahol szőlőt termesztenek. Te- rebes és Sečovce környékén álta­lában a sör és a tömény alkohol kombinációját fogyasztják. E kon- zumensekből azonban sokkal ke­vesebben kerülnek be a statiszti­kába. Év elején 175 új egyén ke­rült kezelés alá, az átlagos évi növekedés 150—200 személy. — Az alkohol ellen nem nagyon lehet semmilyen nagyobb óvintéz­kedéseket hozni — kapcsolódott a beszélgetésbe Irena Matesová nővér. — A tilalmak csak a feke­tézőket segítik meg nem érdemelt haszonhoz. Áremeléssel is csak a család többi tagjai vannak meg­rövidítve. Ha valaki nem bírja ki alkohol nélkül, bárhogyan, bármi­lyen módon is, de mégszerzl. A munkahelyeken kellene szigorúbb ellenőrzésekkel megelőzni a bajt. Nagyobb büntetéseket kellene ki­róni az ittas állapotban lévő sze­mélyekre. Sajnos, a legtöbb he­lyen nincs így, sőt a főnökök mu­tatnak „példát“ beosztottjaiknak. — Az alkoholisták meggyógyí- tásához nem elegendő egy olyan intézmény, mint a miénk — vet­te vissza a szót Hajdú Mária or­vosnő. — Nincs elegendő orvos, nővér, akik szükség esetén az in­nen kikerült pácienseket hosz- szabb időn keresztül figyelnék. Még tavaly tervezték, hogy létre­hozzák az A klubot (Absztlnens klub). Itt a munkát arra alapoz­zák, hogy beszélgetéseken a gyó­gyultak beszámolnának sorsuk a- lakulásáról. Vagyis ezek a kon­taktusok, beszélgetések erőt ad­nának tán a betegeknek ahhoz, hogy rájöjjenek: ezt én is elérhe­tem. Mert ha csak olyankkal ta­lálkozik, akik a kocsmába járnak, s akik általában csak feketében tudják látni a világot, gyógyulá­suk szinte kizárt. Nem volt megállás — Mikor kezdtem el inni? — teszi fel a kérdést. — Még hu­szonegy éves koromban, legény­ként. Először csak sört fogyasz­tottam, majd következtek a félde­cik. Harmincéves koromig nem mondtam magamat alkoholistá­nak, de rá kellett jönnöm, álla­tom magam. Egyszerűen kívántam az italt, s nem mondtam le róla. Villanyszerelő vagyok, a munkám­hoz biztos kéz kellett volna. Én meg már annyit ittam, hogy re­megtem egész testemben. Nem voltak családi problémáim. Ren­geteget fusiztam, pénzünk volt e- lég. Munkahelyemen nem vettek észre semmit, de egyre inkább éreztem, hogy nem tudom a rám bízott feladatot elvégezni, annyi­ra reszketett a kezem az alkohol­tól. Aztán egyszer szabadot kér­tem a főnöktől. Hazamentem, egye' nesen a vendéglőbe. Megittam vagy hat-hét felet. S akkor már nem reszketett a kezem. Ez már alkoholizmus, állapítottam meg, s mondtam a feleségemnek, hétfőn megyek Antabuszra. Nem akarta elhinni. Arra számítottam, hogy esetleg egy hétig itt leszek, meg­kapom a tablettákat, és mehetek haza. Nem úgy történt. Egy hét­ből hat lett. Hiába próbáltam meg­győzni az orvosokat, ne vizsgálja­nak összevissza. Nagy nehezen le­telt a hat hét. Csúnya volt, rosz- szabb, mint a börtön. Tóformán semmit nem csináltak velem. Hol volt tabletta, hol nem. Hat hé^t el­teltével megkérdezte az orvosnő, hajlandó vagyok-e szedni az An­tabust. Igen, mondtam, ráadásul úgy éreztem, egyenesben vagyok. Szilveszterig nem ittam. Az év utolsó napján többször is a pohár fenekére néztem. Tudtam, bajok lesznek. Két napig ittam egyfoly­tában. Az első pohár alkohol kí­vánta a többit. A harmadik után pedig már nem tudtam álljt pa­rancsolni magamnak. Tudtam, csak a kórházi kezelés segít. A munkatársaim is isznak. Űk is alkoholisták. Nekem semmi okom nem volt, ráadásul nem is ittam mértéktelenül. Egyik napról a másikra nem válik az ember al­koholistává. Lassan, ahogy ve­lem is történt. Tíz év és ide jutot­tam. A második kezelés után fél é- vig megint nem kívántam az italt. Aztán jött a csapás. Aratás után elhatároztam, egyszer és utoljára berúgok, aztán vége. Otthon be­kapcsoltam a videót, elővettem a bárszekrényből az italokat. Töltö­gettem magamnak. A feleségem hiába mondta, ne csináljam. A vége az lett, hogy alaposan be­rúgtam. De már sokkal kevesebb mennyiségű alkohol is elég volt ehhez. Reggel betegen ébredtem, rögtön a pálinkát kerestem. Reg­geltől estig ittam, aztán már nem is hagytam, hogy kijózanodjak. Részegen az embert semmi nem érdekli, könnyű az élet, kellemes. Jó érzés. De csak addig, míg a szervezet fel nem mondja a szol­gálatot. De felmondja, s azokat a görcsöket, kínokat senkinek nejn kívánom... A középkorú férfi rendezett kö­rülmények között él. Két fia és felesége van. Családja szereti őt. A kúrák alatt és után józanul mé­ri fel a helyzetet, de — mint mondja is — a hosszú évek lassú italozása tönkretette akaratát. Most megint elszánta magát. Kórkép A pszichiátrián a betegekről ve­zetett nyilvántartásban az okokat Is feltüntetik. Amíg szociális vagy szociálpszichológiai gondok, csa­ládi okok az alkoholizmus forrá­sai, a beteg kezelése viszonylag egyértelmű módszerrel zajlik — bár az eredmény a változatlan környezet és szociális hatás miatt kétséges. A munkahelyi alkalmi Italozások következtében alkoho­listává lett embernél csak egy a- lapkúrát tudnak alkalmazni, taná­csolni szinte semmit. Illetve azt, hogy rendet kell teremteni a mun­kahelyeken, szilárdítani a főnöki, de még Inkább a társadalmi el­lenőrzést. Fontos a bizalom, és nyugodt légkör, hogy ne kelljen senkinek az alkoholhoz menekül­nie. Ehhez azonban mély társa­dalmi változások Is szükségesek. ISKI IBOLYA Az állam bácsi legkisebb fia — Hé, apu — szólal meg az állam bácsi legkisebhik jia /<5 lenne, ha igazi édes­apánkká válnál, mert eddig gyakran nem ez volt az érzésem. Hogy megígéred? Ak­kor jó, egy ígérettel töbtr vagy kevesebb, igazán nem játszik szerepet, csak hát tartsd is meg a szavad. Az adott szó, ha valakit, téged még inkább kötelez. Tudod, nem azt kérem, hogy taníts meg járni, hisz már kinőttem a kamaszkorból is, majdhogynem önálló vagyok — persze a szülői hatás­körön belül —, de sok mindent még nem tudok egyedül megoldani. Ebben kérem a segítséged, bizakodva, hogy mint jó apára, számíthatok rád. Azt mondod, nem mindig viselkedtem úgy, ahogy elvártad tőlem, s mind a mai napig vannak hibáim, de egy kis jó szándékkal megértheted, hogy a fia­tal néha természeténél fogva meggondolat­lan, ficánkolásához tágas térre van szük­sége, keresi az újat, a rendhagyót. S ha ehhez nem találja meg a feltételeket, köny- nyen a közöny felé hajlik, vagy ami még rosszabb, kilátástalannak érezve helyzetét, olyasmibe kezd, amin kis idő elteltével ő mdga ts a fejét csóválja. Nagyszerű ter­vekkel, átfogó programokkal biztatsz, job­bító szándékkal egy szebb jövőképet vá­zolsz fel nekem, és én szeretnék hinni ne­ked. Amint abban is, hogy egyszer majd az is megvalósul, amivel mi járulunk hozzá e kép teljességéhez. Nem nagyon szereted a múlt hibáit fir­Szálkák, fricskák, cikornyák tatni, inkább az elért eredményekre össz­pontosítasz, s ez csak részben jó. .Sn úgy látom — miközben leszögezem, az ered­mények vitathatatlanok —, a nyilvánvaló hibák be nem ismerése sokkal inkább árt a tekintélyednek, mint a nagyfokú önkri­tika. Kérlek, gondolkozz el ezen, anélkül, hogy ezt tanácsnak vennéd. Csupán egy jogos észrevételről van szó. Apropó, észrevételek. Amíg a csecsemő­kortól a felnőttkor küszöbére értem, tágra nyílt szemmel figyeltem a környező vilá­got. Hadd tegyem hozzá, fiatalos pimasz­sággal, kritikusan is. Láttam, amint beindí­tottad a gőzgépet, míg a szomszédnál már dízelmotor pöfékelt, s mire te dízelt vettél, ott már az atommeghajtás lett a menő. Miért ez a lemaradás? Rosszul, keveset dolgozik a család, vagy te mint családfő irányítottad rosszul a munkájukat? S ha megszólaltam, apu ne így, hanem más­képp, akkor a sarokba küldtél, esetleg kokurlcára térdeltettél. Megérte? Na, ugye, hogy nem, te is kezded egyre inkább be­ismerni. Dolgoztam, akár a felnőttek, vagy iskolába jártam, s ha szabadidőmben úgy szerettem volna lazítani, mint a szomszéd gyereke, tiltón emelted a kezed. Tudom, már sokkalta kevesebb a tilos, de nem tudok ezért hálás lenni neked, pedig elvár­nád tőlem. Am az én elvárásaim mások, apai Mondod, te mindig meghallgattál, kész voltál a dialógusokra. Hozzáteszem, igen, ha nem voltál fáradt és ingerült, s ha nem felejtetted a füldugót a füledben. Ta­gadhatatlan, előfordultak sikeres párbeszé­dek, amelyek kézzelfogható eredményt hoz­tak. Több lett a zsebpénzem, hosszabb a szünidőm, van miből házat építenem, bát­rabban politizálhatok. Ez nem kevés, de lehetne még jóval több is. No, nem azért, mert telhetetlen vagyok, hanem mert ez a természetes, ilyenek a kor kívánalmai. Sze­retném, ha végre egyenrangú családtag­ként kezelnél, sokoldalúan kiterjesztenéd a szülői szeretetedet, s akkor sokkal in­kább felnéznék rád. Tudom, te is ezt aka­rod, akkor hát szurkolok neked. (dék) Anyu, hogy megy be... Egy szeptember végi, verőfényes délután kislányommal hazafelé ballagtunk az óvo­dából. Ez a közel húszperces út mindig a napi események megbeszélésére, lányom kíváncsiságának kielégítésére szolgál. Őszintén mondom, mindketten szeretjük ezeket a perceket. A reggeltől tartó roha­násban, a kötelességek tengerében nap­nap után ez az idő számunkra a nyugalom csöndes szigete. Kizárjuk a külvilágot, csak egymásra figyelünk. Nos, ahogy ballagtunk, velünk szemben fiatal pár jOtU Szépek voltak. Átölelték ■ egymást, de nem tüntetőén. Gyengéden, elfogadhatóan. Ragyogó fiatalságuk szinte kívánta ezt az ölelést. A fiatalasszony ál­dott állapotba^ volt. Fél szemmel a lányomra sandítottam. 0 is a fiatalokat figyelte. Alig haladtunk el mellettük, megjegyezte: — Szerelmesek! — Igen — válaszoltam mosolyogva, s ő már kérdezett is: — A néni kisbabát vár? — Ühüm. —Es most mit csinál a hasijában? — Alszik — mondtam, s mert még min­dig várakozóan nézett rám, hozzáfűztem —, és nődögéi. — Neki az a dolga, ugye? — Igen. — Es mikor fog megszületni? — Azt pontosan nem tudja senki. — A doktor bácsi sem? — ö sem. — Anya, arról már meséltél, hogyan szü­letik meg a kisbaba, de azt még sose mondtad el, hogyan megy be oda? — Odaaa? — torpantam meg egy pilla­natra. S míg ő folyton magyarázta, mit is szeretne tudni, egyre azon morfondíroz­tam, gyerekkoromban engem is érdekelt ez, de nem alig hatévesen. S mert hirtelen képtelen voltam e témáról elfogadható ma­gyarázatot adni, diplomatikusan halasztást kértem. Azóta telnek a napok, s én egyre gon­dolkodom. Abban ugyanis biztos vagyok, kislányom a „témára“ rövidesen visszatér. Dobay Klára

Next

/
Thumbnails
Contents