Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1989-10-25 / 43. szám

fijifiíisžgSl T erülete görög, tatár, török fenn- hatóság után került az egykori Oroszországhoz. Katalin cárnő elöntött úgy, hogy a tengermelléki sztyeppekből kiemelkedő piciny erő­dítmény köré kikötővárost épített, hogy a bőven termő ukrajnai fekete- föld búzáját a legrövidebb vízi úton szállíthassák külföldre. 1794-ben tet­ték le a kikötő alapkövét, ahol mára — jegyzik meg ironikusan az odesz- szaiak — a liatalmas dokkokban in­kább kifelé rakják a gabonát. A haj­dani szabad cári kikötőváros hamar nemzetközi hírnévre tett szert, itt va­rázsolták elő a világ egyik legszebb operájának épületét. Nem kerülték el a várost a kulfúrszerető emberek so­sem. Megérkezett ide Puskin és a de­kabristák, no meg jó néhány politizáló írástudó ember, igaz, száműzetésbe, de behúzódott a kikötőbe a legendás Pa- tyomkin páncélos is, amelynek az orosz mozgókép nesztora, Eizenstein állított méltó emléket. A film leghí­resebb képsorait Odesszában rögzítet­te, így válhatott világszerte ismertté a,, kikötőbe levezető hatalmas lépcső­sor. Odessza jópofa „kisváros“ — moso­lyognak az Idevalósiak —, hiszen la­kóinak a száma mindössze 1,2 millió. Hol tart még Moszkvától! Ám hozzá­teszik, csak hivatalosan ennyi a la­kosság száma, a nyári turistaidényben majdnem megkétszereződik, sokukat vonz a tenger, s télire is marad még itt pár százezer. Nagyobbik részük az ország legkülönfélébb részeiből érke­zik ide, főieg vidékiek munkalehető­ség után, s a rokonaiknál, ismerőseik­nél laknak, a kisebbik hányad pedig a tengerparttal párhuzamosan sorjázó hetven valahány fürdő-szanatórium va­lamelyikében. Odesszában büszkék rá az emberek, hogy városukban zöldből nincs hiány. Ahová csak lehetett, fákat telepítettek. A kezdet kezdetén fehér akácot, majd gesztenyét és platánt. Fából tehát van elég a város belsejében, de sok min­den másból nincs — például abból a huszonhatféle árucikkből, amelyet szeptember elején jegyre árultak. Odessza ,,jópofa“ város. Látni- és hallanivaló akad bőven. Hét színház, tucatnyi főiskola- — 150 csehszlovákiai diák tanul itt —, múzeumok, kiállító- termek — az egyikben épp Victor Va­sarely tárlata volt megtekinthető —, pár építészeti remekmű, omladozó kül­város hatalmas bolhapiacával, ahol az aranyhörcsögtől a tengeri herkentyűig milliónyi dolgot lehetett kapni. A lá­nyok csinosak és modernül öltözköd­nek. Talány számomra, hogy hol vá­sárolják a divatos holmit, hiszen az üzletek kirakatai, polcai másféle szí­neket, minőséget kínálnak. A titok nyit­ja a Tolcsog, a várostól hat kilométer­re lévő, mára már hivatalossá vált feketepiac, ahol egy rubel kereskedői díjat befizetve bárki bármit árulhat. Neptun szigonya és a fehér akác A fából készült szigonyt ezüstös papírba csomagolták, ünnepélyre készül­nek. A tenger istene homlokát ráncolja. A város középpontjában terpeszke­dő pravoszláv templom körül idős emberek állnak. Odessza, a szimbolikussá vált fehér akác városa, a Fekete-tenger legnagyobb szovjet kikötője, 1989 szeptemberében. lí,, .... A világ egyik legszebb operaháza az odesszai Főleg a ruházati és a piperecikkek a menők, ember ember hátán, mozdul­ni, lélegezni is alig lehet. A földön új­ságpapír a hétvégi „pult“, ezrek kö­zött folyik az alku, az árak azonban még így sem szállnak le alacsonyra. Egy pár csehszlovák férflcipö 120-ért is elkel, egy Maradona-farmerdzseki pedig megüti a háromszázat is. E kis kitérő után térjünk vlsSza a városba. A temérdek autó tülkölése meg az izzadságszagú tolakodás után jólesik a tengerparti séta, s 'átadni ma­gunkat a megnyugtató hullámverés halk morajának. Nem tarthat sokáig a lágy melankólia, Neptun isten tán haragos, a friss, tenger felől fújó lég­áramlatokba bele-belemarkol a bűz. Ballagunk tovább az odesszaiakkal együtt, akik szeretnek errefelé sétálni. Veszik a fagyit, a sört és a sasllkot. Játékautomatákra költik az aprót, sze­relmes szavakat suttognak egymásnak a fiatal párok, miközben a tenger pa­norámájában gyönyörködnek. S ekkor felhangzik mögöttük a szelíd kinézetű, falkába verődött kóborkutyák halk nyü­szítése, s egyszeriben oda a pillanat­nyi harmónia. Odessza szép, rejtélyes és ellentmon­dásos város. A kikötőn kívül van egy hatalmas és messzeföldön ismert gép­gyára (ZORj, van vegyiműve, és ren­geteg a munkás. A villamosok, trolik és Ikarusok itt is az elviselhetetlensé- gig zsúfoltak, de az utazók meglepően türelmesek. Egy kis túlzással élve: egymás zsebébe taposnak, de egymás becsületébe a villamoson nem. Rokon­szenves nyugalommal szó nélkül zöty- kölődnek tovább. Ml ez? Orosz, ukrán, zsidó mentalitás, vagy ezek összessé­ge? Sok féle nép kavalkádja ez a vá­ros, amely 1917-től Szovjet-Ukrajnához tartozik. Búcsúzunk Odesszától. Tegyünk egy utolsó körutat a városban. A járdaszé­leken almát, körtét, paradicsomot meg főleg dinnyét kínál az eladó, odébb di­vatosabb női cipőket, öveket, napsz^- üveget. Dobjunk be egy húszkopekost a lépten-nyomon belénk botló automatá­ba, s már folyik is a sárgás színű li­monádé. Egészségünkre! A tengerparti Anna néni is gyűjti az üres fiaskót, de csak saját „rajonjából“. Közmegegye­zés. A monumentális operaház mennye­zetét 13 kiló arany díszíti, szeptember­ben múlt 195 éves a város. Eljöttek kö­szönten! a testvéri Beregszász folkló- rosal is, az ünnepi menetben felcsendül a magyar nóta. Folytatódik az ünnep­lés. Megjelenik Katalin cárnő, Patyom- kin herceg, indul a menet, karneváli a hangulat. Ének, tánc, zene, este tűzi­játék, tengeri bál. Neptun istent kifog­ták a habokból, szigonyát ezüstös pa­pírba csomagolták,, őt magát kerekeken tolják. Csak úszni tud, s ez a szárazon nem megy. Doszvidanja, Odesszai D. KOVÁCS löZSEF Mézesnapok a rács mögött Létezik szerelem első látásra, de olyan is, amelyet hosszú levelezés előzött meg. Álla Berezskova tanúja egy bel- ügyes őrnagy volt, vőlegényéé pedig az egyik elítélt. A házasság egy börtönben köttetett meg, valahol Sziltériában. A történet már így sem szokványos, de az előzmények még különösebbek. Al­la Berezskova elvégezte Moszkvában a Lomonoszov Egyetemet, két szakon is diplomázott, közgazdász, majd újságíró lett. A Szovjetszkaja Torgovlja napilap szerkesztőségébe került, a Család című levelezési rovatot vezette. Az újsághoz az évi 250 000 olvasói levél fele, bár­milyen furcsa is, a különböző büntetés- -végrehajtó intézetekből érkezik. A rá­csok mögül sokan próbálnak valami­lyen kapcsolatot teremteni a külvilág­gal. Egy nap megérkezett Alléhoz a majdani vőlegény levele, amelyben a 30 éves férfi részletesen írt magáról. Húsz­évesen ítélték 15 esztendei szabadság- vesztésre — többek között fegyveres rablásért. A büntetésből még öt éve van hátra. Az újságírónő maga sem tudta, mi ragadta meg, de válaszolt, és a le­velezés rendszeressé vált. Az idén ősz- szél már házassági ajánlatot tartalma­zott az újabb levél, és Álla hosszas töp­rengés után elhatározta magát a hosz- szú útra. A rácsok mögött kimondták a boldogító igent, majd három napot külön rácsos szobában tölthettek — a mézesnapok ázonban gyorsan elröppen­tek. Hogy a következő öt év nehéz lesz, az biztos. Évente egyszer találkozhat­nak három napra, és két alkalommal két-két órára. Ezenkívül havonta két­szer válthatnak levelet. Hiába, a szigo­rított fegyházban kemény rendszabá­lyok uralkodnak. Álla egyébként gye­reket vár, s egy picit abban remény­kedik, hogy férje büntetéséből vala­mennyit elengednek. Talán a szerelem megnyitja a börtönkapukat is? . Hetvenhét csecsemő a bébiraktárban A brazil szövetségi rendőrség a na­pokban bejelentette, hogy csecsemő- és gyermekkereskedelemmel foglalkozó hálózatot göngyölített fel Brasíllában és Curitibában. A két banda nyugat-eu­rópai és izraeli szülők megrendelésére adott el gyermekeket, köztük négyhő- napos csecsemőket és 12 éves gyereke­ket. A leendő szülők örökbe akarták fogadni őket. Egyes esetekben már a brazil hatósági okmányokat is kiállítot­ták. A bandák 55—280 dollárért vásá­rolták meg szüleiktől a külföldre szá.nt gyermekeket, és 3000—30 000 doling terjedő összegért adták tovább őket. A gyermekek egy részét közvetlenül Bra­zíliából vitték ki, másokat a paraguayi fővároson keresztül, ahol a közelmúlt­ban 77 csecsemőt és gyermeket tároló bébiraktárt lepleztek le. A brasíliai és a curltibai bandák tagjai nőkből, ügy­védekből, rendőrökből, kórMzl ápolók­ból és orvosokból verbuválódtak. Egész hálózatot üzemeltettek a gyermekek felhajtására, megvásárlására és üzel- meik leplezésére. Eddig 60 személyt ál­lítottak elő, köztük egy Arlette Hillu nevű hölgyet, akit egész Brazília leg- hírhedtebb gyermekkereskedőjeként tar­tanak nyilván. Az asszonyok királya Nem lehet könnyű az asszonyok ki­rályaként tisztelt kameruni popénekes élete. A hangzatos Obama Essoma Ju­hot de Feu nevet viselő sztár — akinek hazájában a soknejűség dívik — 45 nőt mondhat törvényes hitvesének, és to­vábbi tizenöttel jegyben jár. Feleségei­nek egyharmada most fellázadt, és be­nyújtotta a válókeresetet, mert a férj — nem vett nekik — autót. Az asszo­nyok voltaképpen szerények, hiszen csak egyetlen kocsit akartak — tizen­öten. A Kamerunban — és a nők köré­ben — ugyancsak népszerű énekes a bíróságon azzal érvelt, hogy hitvesei nem férnének be egy személyautóba, minibuszra lenne szükségük. Erre e- gyelőre nincs pénze, de minden erejé­vel Igyekszik összeénekelnl a szüksé­ges összeget. Különös ajánlat Különös módon tett házassági aján­latot egy norvég kisváros tisztviselője. Egil Syversen, a fredrlkstadi Demokra­ten című lapnak nyilatkozott, s a ripor­ter azt a kérdést tette fel, az interjú során, hogy mikor lepte meg utoljára barátnőjét. A negyvennégy éves hiva­talnok nem Jött zavarba, hanem azt vá­laszolta: épp most készül rá. Mi több, ha már a helyzet úgy hozta, akkor az újság útján meg Is kéri kedvese kezét — mondta. Másnap a lap címoldalán öles betűkkel hozta a házassági aján­latot: „Tonje, hozzám jössz-e felesé­gül?“ Egil Syversen az újságot olvasva egy kissé meglepődött, hogy a pillanat hevében tett szenvedélyes Indítványa egy egész címoldalt betöltött. Nem úgy szíve választottja, aki rögtön megtalál­ta a megfelelő szót: a rivális napilap útján közölte vőlegényével a boldogító igent.

Next

/
Thumbnails
Contents