Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1989-10-11 / 41. szám

fúj ifjusag 41------------------------------------------------------­A hol nemcsak a szoknya kurta AZT ÍRTAK: SÜLLYEDŐ FALU .. hogyha a panaszoknak c#,ak a fele helytálló, akkor is áldatlan állapotok vannak ebben a jobb sorsra érdemes faluban, szeretném hát, ha segítene ez a riport. Nem úgy, hogy bárkinek is kellemetlenséget okozna. Hanem akként, hogy az, aki ludasnak érzi magát, lássa be hibáját, és igyekezzen jóvátenni a község fejlődése ellen elkövetett hanyagságokat. Ha pedig ez nem megy, adja át helyét olyannak, aki nem sajnálja energiáját arra áldozni, hogy boldogabbá, elégedettebbé tegye Kéménd (Kamenín) lakosságát.“ Sportvilág, 1971. máj. 32., 22. szám Süllyedő falu? Vállalkozunk Helyesebb talán úgy fogalmaz­ni: stagnáló, egy helyben topogó, a süllyedés elérte a kritikus pon­tot, feszültségeket szül. Az újság­író számára — sajnos — kitűnő terep ez itt ahhoz, hogy tanulmá­nyozhassa, milyen az, ha a helyi hatalom, a falu vezetése nem áll küldetése magaslatán, s ez kihat a lakosság közérzetére és közéle­tére egyaránt. Elveszítették bizal­mukat vezetőikkel szemben, kö­zönybe merülve vegetálnak, s ha még egyáltalán képesek lokálpat­rióta-dühbe gurulni, magukba fojtják azt. Ez a többség, a hall­gatag mély, ahonnan azonban né­ha-néha különböző erősségű han­gok törnek a felszínre, mintegy kialakítva az ún. kéméndi ellen­zéket. Ilyen hangok Indították el a kéméndi „sztorit“, amely remél­hetőleg minél előbb happy end- del végződik majd. De hogyan in­dult a történet? Szerkesztőségünk még kora ta­vasszal levelet kapott, amely fő­leg a helyi nemzeti bizottság tit­kárának személyére nézve szinte vádiratként íródott. Az újságíró akkor többször kiszállt e kurta­szoknyás faluba, s az emberek tu­catjaival történő beszélgetések a- lapján könnyen leszűrhette ma­gának: itt bizony nemcsak a szok­nya kurta, az elmúlt másfél évti­zedben sok mindent megrövidí­tettek. Nem leleplező, hanem tényfeltáró cikk írásán fáradozott akkor az újságíró, keresve a já­rási nemzeti bizottság illetékesei­nek együttműködését, de az nem hozta meg a várt eredményt. így bizonyítékok hiányában született egy írás, amely konkrét hely és név megjelölése nélkül igyeke­zett ecsetelni a helyi gondokat. Aztán teltek-múltak a hónapok, és szerkesztőségünk újabb pana­szos levelet kapott, s megint csak Kémépdről. Az újságíró újra ki­vonult hát Kéméndre, felkereste a jnb elnökét is. Az támogatásá­ról biztosította, a tavaszi kis köz­játéktól eltérően nyomatékosan kijelentette, hogy Kéménden va­lamit tenni kell, ez így nem me­het tovább. Úgy tűnik, most már véglegesen lezárul a falu törté­netében egy keserű fejezet. Túl sokáig tartott ám ez a helyzet ahhoz, hogy egyik napról a má­sikra könnyűszerrel ki lehessen lábalni belőle. Az újságíró ködösít Az eddig leírtakat a jnb illeté­kes tisztségviselői még a megje­lenés előtt olvashatták, s nem vol­tak elragadtatva, mondván, az új­ságíró ködösít, sötétebb képet igyekszik festeni Kéméndről, mint amilyen valójában. Hogyan ítélik hát meg Érsekújvárott (Nové Zámky) a kéméndi helyzetet? A jnb dolgozóival folytatott beszél­getések alapján a következőkép­pen: Kéménden normális kerékvá­gásban zajlik az élet, hiszen az emberek dolgoznak, kapni kenye­ret, tejet, járnak a buszok, zavar­talan az áramellátás. Természete­sen a járási nemzeti bizottságon is tisztában vannak vele, hogy va­lami még sincs rendben, hiszen számtalan névtelen vagy névvel ellátott levelet kapnak, amelyek írója bírálja a falu vezetését. Több ilyen levél érkezik innen, mint a járás bármelyik községé­ből. Ez egyfajta kórkép, látlelet. Többüknek azonban meggyőződé­se, hogy az anonimek hátterében két-három ember húzódik meg, akiket egykori sérelmeik miatt hajt a vágy, hogy valamiképp bosszút álljanak a helyi nemzeti bizottság titkárán és elnökén. Vagyis személyes sértődöttségük szolgált számukra Indítékul, hOgy magánügyeiket közüggyé transz­formálják. A panaszos és leleple­ző szándékú levelek inkább csak utalások, konkrét bizonyítékokat nem tartalmaznak, s bár a jnb tisztségviselői elvégezték az átfo­gó ellenőrzést, semmilyen na­gyobb vétséget — olyanra, amely Indokolttá tenné a teljes feltáro- zást és ezen túlmenően a káder­cserét — nem tártak fel a hnb háza táján. A szocialista vagyon eltulajdonításának — amiről szó esik a levelekben —, még csak a nyomára sem találtak. Alátámaszt­ják viszont, hogy a tömegszerve­zetek igen gyengén működnek, kulturális élet alig van, az embe­rek passzívak, minimális a köz­élet Iránti érdeklődésük. Ennek ellenére, ha a járás falvalt osz­tályoznánk jóra, átlagosra és rosszra, akkor Kéménd a középső kategória gyengébb alosztályába kerülne. Beismerik, a falu vezeté­se, élén a titkárral is felelős a jelenlegi állapotokért, munkájá­éban is követ el hibákat, de ez mindenkivel előfordulhat, aki dol­gozik. S ő dolgozik, jól, rosszul egyaránt. Működése ideje alatt — több mint másfél évtizede áll a falu élén — Kéménd lakossága többek között korszerű üzletköz­ponttal gyarapodott, a művelődé­si ház építése a befejezéséhez kö­zeledik. Itt meg kell állni egy pil­lanatra. A kultúra jövendő háza, amely helyet ad majd a szövetke­zet és a hnb irodáinak egyaránt, már rengeteg bosszúságot okozott mind a helyi, mind a járási szer­veknek, de a lakosoknak is. Mivel nem lesz egyetlen olyan terme sem, ahol esetleg táncmulatságot vagy lakodalmat lehet tartani, a falusiak nem érzik igazán magu­kénak az építményt, s ez kirívóan megmutatkozott a Z-akclós társa­dalmi munkák szervezésekor Is: nem nagyon akadt önkéntes épí­tő. A helyiek a falu vezetését bí­rálják, hogy olyan tervet fogad­tak el, amely nem számol a falu­siak érdekeivel. Az építkezés pe­dig húzódott, építésvezetők jöttek és mentek, s közben kiderült, hogy rossz a költségvetés, az épí­téshez sokkal több pénzre van szükség, meg az elvégzett munka minősége Is kívánnivalót hagy maga után. Jelenleg a belső mun­kálatok folynak. Ha elkészül az építmény, lesz Kéméndnek egy hatalmas mozi- vagy színházter­me beépített széksorokkal, lesz­nek irodák és számtalan mellék- helyiség. Sokan ennek tulajdonít­ják a lakosság passzivitását. Be­csapva érzik magukat. Milyen kurta is az a szoknya? A hnb elnöke és titkára nagy­jából egyetért a jnb értékelésével. Az elnök, aki Iskolaigazgató, s évek hosszú során a pártelnöki tisztet is betöltötte, a diplomati- kusabb. önkritikát gyakorol. Azt mondja: tudatosítja, többet és job­ban kell dolgozni a faluért. A tit­kár sértve érzi magát, az embe­reket pedig hálátlanoknak tartja, mert „így köszönik meg mindazt, amit Kéméndért tett.“ Hogy van üzletközpont, hogy épül a kultúr- ház, hogy felújítják a hangosbe­szélőt, hogy lesz hivatalos sze­méttelep, hogy... Az újságíró még hozzáfűzi: nemcsak az épít­kezések a fokmérői egy falu fej­lettségének, állapotának. Mert ami az anyagiakat illeti, Kéménd nem topog egy helyben, a borpincék némelyike családi házként is meg­állná a helyét. De itt most más­ról van szó. Arról, hogy e falu­ban is elérték valakik — s ez. sajnos, nemcsak Kéméndre jellem­ző —, hogy az emberek túlnyomó többsége közönyösen, bólogatva veszi tudomásul egy kis csoport döntését, s akik szólni mertek, s valamit tettek is a „népiélekért“, azok a helyi hivatalos élet peri­fériájára szorultak, s a legkülön­félébb jelzőkkel illetik őket, ahe­lyett, hogy a helyi hatalom keres­né velük egy olyan párbeszéd le­hetőségét, amely csak a köz ja­vára válna. Nehéz demokráciáról beszélni ott, ahol a magánbeszél­getésekkor a többség dühöng nyilvánosan meg félénk bele­törődött emberek, akiket leszok­tattak arról, hogy közös sorsuk­ról döntsenek. 1971-ben azt írta az újság Ké­méndről, hogy ideje lenne már.. A tandíjat a kéméndiek már meg­fizették, de nem elég csak oktat­ni, tanulni is kéne a demokráciát! D, KOVÁCS JŰZSEF Cesztyicky Jolán a pult mögött Észre kell venni Ha az ember Szepslben (Mol­dava nad Bodvou) végigsétál a főutcán, nem tudja nem észre venni azt a takaros kis faházikót, amelybe a legújabb magánvállal­kozók tanyáznak. A kis üzlet szinte mágnesként vonzza az em­bereket. A szebbnél szebb vázá­kat, csillogó-villogó agyag- és kőszobrocskákat, gipsz- és fa- reliéfeket, szalmavirág, fa, modu­lit és más anyag felhasználásá­val készült lakásdíszeket és bi­zsuárut egy csinos fiatal hölgy, Cesztyicky Jolán ajánlja a beté­rők figyelmébe. Kisvártatva az is kiderül, hogy mindaz, ami az üz­letben található, az ő és férje kétkezi munkájának eredménye. A kettős vállalkozás elindítója, a tervezés, a gyártás és értékesítés főszereplője a pult mögül magya­rázza az indulás körülményeit. — Én már régóta vágytam ar­ra, hogy ötleteimet megvalósít­hassam. Tizenkét évet dolgoztam mint gravírozó, sírkövekre vés­tem a betűket. Ez a munka kez­dett számomra egyhangúvá vál­ni, s éreztem, több van bennem, kreativitásomat nem használom ki. Aztán elkezdtünk építkezni, s házunk valóban a saját énünk kirakata lett. A külső és belső megoldásokat, a lakás díszítését saját ötleteink alapján igyekez­tünk megvalósítani. És hát evés közben jön meg az étvágy: a ro­konok, barátok- kérésére egy-két munkát megismételtünk. Közben az elkészült sablonokkal, a nyers­anyagok és a gyártási fogások megismerése után egyre köny- nyebben ment a munka, keve­sebb idő alatt készült el egy-egy dísztárgy. A formákon még csi­szoltunk is, a technológiát egyre tökéletesítettük, és további ta- pasztalokat szereztünk. Az vigasz­talt bennünket és ösztökélt a további munkára, hogy munkán­kat elismerték, mindenkinek örö­met szereztünk készítményeink­kel. Édesapám, bátyám is kőfara­gó volt, így én is az lettem, de hamar megbarátkoztam az ön­állósulás, az otthoni alkotás gon­dolatával. Ráadásul tele voltunk ötletekkel, elképzelésekkel, és ezeket munka mellett nem lehe­tett volna megvalósítani. Ilyen előzmények után látott hozzá a fiatal házaspár az ügy­intézéshez. Kilincseltek a jnb-n és a vnb-n, írásban, szóban igye­keztek meggyőzni a jóváhagyásra és engedélyezésre felhatalmazott szerveket a kezdeményezés hasz­nosságáról, de ott sokáig nem tudták őket besorolni, és a meg­lévő jogszabályok sem ültek be­tű szerint foglalkozásukra. A be­skatulyázás azért sem ment — s egy évig tartott, míg végül is dűlőre jutottak —, mert egyszer fából, máskor kőből, gipszből, szalmavirágból és másból alkot­tak vésővel, késsel, kézzel, ecset­tel és egyéb szerszámmal. Na­gyon nehéz volt egy kalap alá venni azt, amit csináltak. Kitar­tásuk a vnb hathatós támogatása jóvoltából aztán mégiscsak sike­rült. Jolán asszony és férje mű­ködési engedélyt kapott. A fiatal vállalkozók problémái azonban még ezzel sem oldódtak meg vég­érvényesen. Erről a férj, Imre így vall: — Már a kezünkben volt a pa­pír, de sajnos azt is közölték, há­zunkban nem árulhatjuk termé­keinket. El tudod képzelni, mit jelentett ez. A nehéz kerti kővá­zákat kisebb-nagyobb szobrocská­kat szállítgatnl, piacolnl, utaz­gatni ide-oda. Ogy döntöttünk, ha már idáig eljutottunk, üzletet is nyitunk, s mint minden egyebet, ezt is saját erőből hozzuk létre. Az ügyintézés és jóváhagyás eb­ben az esetben már városon be­lül folyt, és a városi vezetők di­cséretére legyen mondva, gyor­san lebonyolódott. Januártól van engedélyünk, és áprilisban már állt ez a kis faházikó is, amelyet saját üzletünknek tekintünk. Vég­re így már elkezdhettünk dolgoz­ni, és az árak megállapítása után árusítani is kezdtünk. Két fel­sóhajtás között azonban arra is rádöbbentünk, a bolt nyltvatar- tása rengeteg időt rabol el Joli­tól és tőlem, ráadásul én csak munkaidő után vehetek részt az egészben. Egyszóval mi az üzle­teléshez nem értünk, mi alkotni szeretünk. Idővel még egy em­bert felveszünk elárusítói poszt­ra, mert kislányunk, Daniela még alkalmatlan erre. Már kiszemel­tünk egy ügyes kislányt a rokon­ságból. Az üzletben a vevőkkel, érdeklődőkkel találkozva további Igények, kérések, kívánságok me­rültek fel, s mi ezeket is szeret­nénk kielégíteni. —"^Végül a választékosán és íz­lésesen berendezett otthonukba is meghívtak. Imre kő-, gipsz- és fafaragásai a pinceműhelyben ké­szülnek, Jolinak pedig van egy műterme, alkotószobája, ahová másoknak tabu belépni. Itt de­rült ki, hogy festeni is tud, de a „műértők“ ezt nem engedé­lyezték neki. A szabadidőről, a pihenésről Cesztylckyéknél ne­héz volt beszélni, mert számukra ez a munka egyenlő a kedvte­léssel, a kikapcsolódással. Vagy ahogy ők mondták: „Akármilyen jól érzi is magát az ember nap­közben, ha nincs mit csinálnia este.“ Polgári László A Piszkosban Gyakran szidjuk a kocsmákat, móg in­kább a csaposait, hogy rosszul mérik a borovicskánkat, a rumunkat, meg hogy a hanzlit (az összeöntögetett, a csapoláskor kifolyt, habból eredő sörmaradékot) is „ér­tékesítik“, és így tovább. Mégis betérünk. Sajnos, jómagam sem voltam fvagyok) kivétel, amikor a minap látogatásommal megtiszteltem fővárosunk Merkúr vendég­lőiének sOntését. A nevezett csapszéket a törzsvendégei — fiatalabbak és Idősebbek egyaránt — egyszerűen csak Piszkosnak becézik. Borovicskát kívántam, mert ugye: „ku­tya harapását szőrével...", tartják a szak­mabeliek. Amíg sorra kerültem, volt Időm erőt és bátorságot gyűjteni, hogy szóvá tegyem — a látottak alapján — a csapos­hölgy irántam megnyilvánuló nagyvonalú­ságát, mert a pálinkát egy-, a sört rendre kétujjnyival öntötte-csapolta kisebbre: — Kérem, ez szégyenletesen rövid! — mondtam neki. (így, az anyanyelvűnkön, mert a hölgyet, vélem annak idején úgy­Szálkák, fricskák, cikornyák szintén Arany János nyelve mellett rin­gatták.) — Szégyenletes ez! — vágott vissza, a pénzescsészealjra mutatva az agyonéksze- rezett, -kösöntyűzött kacsájával. Történt ugyanis — a sors fintora ré­vén —, hagy a fém ötkoronás helyett vé­letlenül kétkoronást tettem Bacchus per­selyébe ... Nyomban bocsánatot kértem az esetért. De, kérdezem: vajon ö elnézést kér-e min­den megkárosítottál? Kétlem, mert hisz, jóformán valamennyi vendégével szemben zsinórban „téved" ___ H ogy mire vannak az ellenőrök? Balga kérdés. Tudhatnánk: amióta a föníciaiak föltalálták a pénzt, azóta a ,Jbarátságot" megvehetjük, a „figyelmességünket" leró­hatják ... Nem kevesen gyakorolják... Ígérem, hogy ezek után ,ha netán ismét gyomor- és fejfájásom lenne, akkor az áftűmért (borovicskáért) az élelmiszerbolt­ba megyek! (A hölgy — gyanítom — ez iromány után egyébként sem szolgálna ki. Van ő olyan kardos menyecske!) Csiba Géza A megbocsátás hiánya Szűk baráti társaságban a megromlott emberi kapcsolatok kerültek terítékre. Ki­ki saját vérmérséklete és tapasztalatai alapján mondta el véleményét a munka­helyeken, a házasságokban és a minden­napi kapcsolatokban felmerülő konfliktu­sokról. — Rohanó korunkban az embereknek nincs elegendő idejük egymásra, állandó időzavarral küszködnek. Ebből erednek az embereket Ingerlékenyebbé, azonnal robba- nóvá tevő feszültségek — fejtegette a tár­saság egyik tagja. — Szerintem csak az küszködik idő­hiánnyal, aki nem tudja jól beoszatnl az Idejét. Az ilyen ember aztán kapkod, lo­hol, nincs egy szabad perce — hangzott a másik, lényegében az előző véleményt ösz- szegező észrevétel. E rövid eszmefuttatásban nem áll mó­domban részletesen felidézni a pro és kon­tra hozzászólásokat. Egyet azonban szíve­sen ide másolok. — Hiába volna mindent a felgyorsult élettempóra fogni, hiszen régebben is vol­tak lobbanékony emberek, akkor is hara­gudtak, pereskedtek egymással. Természe­tesen mindaz, amit itt felhoztatok, negatí­van hat az emberi kapcsolatokra. Egy do­logról azonban nem esett szó. Tudom, so­kan embert gyengeségnek tartják a meg­bocsátást, holott szerintem éppen az a gyengénk, hogy nem tudunk igazából meg- bocsájtani egymásnak. Vagy ha úgy tetszik, mai modernebb megfogalmazásban: nem vagyunk eléggé toleránsak egymáshoz. Ez is az elidegenedés egyik oka. Ugyanis vélt és valós sérelmeink bosszút forralnak ben­nünk, és ugye addig nem tágítunk, amíg hosszút nem állunk a másikon. Az erőszak pedig erőszakai szül. De minek is monda­nom, hiszen ismerős dolgok ezek, csak éppen nem teszünk ellenük semmit... Bodzsár Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents