Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-11 / 41. szám
1989. OKTOBER ÍL Üj szemlélet amely a nemzetközi v&záron érvényesfiit a oldal Gimnázium két járás határán • Ok már a XXI. századra készülnek S. oldal Egy mellszobor avatása kapcsán 0 Kassák Lalos mellszobra is gazdagít bennünket 6. oldal Tizenkét év ntán újra 12. oldal li'drosl ember lévén a szüretet leginkább eeak színes, romanttzáló leírásokból ismerem, no meg az ttt-ott megrendezett szüreti ünnepségekből. Ott azonban már csak áttételesen, a szüret frissen készült ,ßred- ményének" ízlelgetésével kerülök kapcsolatba a szüreti valósággal. Nem csoda, ha e kettő — a szüreti munka és ennek megünneplése — egyként van felen a tudatban, és bizony nem mindig hiteles a kialakult kép. Vafon milyen a munka és az ezt követO ünnepség közötti kapcsolat? Mi a valóság? E kérdés már többször felmerült bennem, de csak az idén, a véletlen folytán adódott lehetőségem a válasz keresésére. Történt ugyanis, hogy egy közeit ismerősöm, egyébként műszaki értelmiségi, szerződést kötött egy szövetkezettel, melyben kötelezte magát, hogy elvállalfa . egy bizonyos terület művelését a szövetkezet fókora szőlőgazdaságából, amiért maid a termés betakarítása után a szövetkezet bért meg terményt utal ki fizetségként. A szándékhoz tartozott az ts, hogy az asztalnál dolgozó barátomnak egy kis lehetősége adódjék a mozgásra. A szőlő területe azonban nagynak bizonyult, megművelésére tavasztól a szüretig ráment az egész család szabadideje. Maga a szüret már meghaladta teljesítőképességüket, szükségük lett az ismerősök segítségére is, így kerültem testközelbe a szürettel. Az Indulás még az Szüreti gondolatok elképzelt hangulatban folyt le, de a vidám, dalos szüret rózsaszín képe hamar szertefoszlott, s jött helyette a hűvös Oszt szélben végzett kemény fizikai munka. Este, bizony, hallgatva ballagtunk le a szőlőhegyről. A másik találkozás már vidámabb volt. Elsőnek a régi vágású kisbíró jött. Végigdobolta a falut, majd a szövetkezett iroda előtt „közhírré tette", hogy befejeződtek a szüreti munkák. A felsorakozott szövetkezeti és községi vezetőség (kibővítve a meghívott vendégekkel) tudomásul vette ezt és megkezdődhetett a szürpti felvonulás. Láthattunk mindent, ami egy ilyen menetbe belefér. Voltak lovasok, kocsisok, a szüreti munkát bemutató jelenetek, éneklő asszonyok, akikről látszott, hogy nem könyvből ismerik a szőlőművelést, cigánykordé, egyszóval sok minden. A menet végigvonult a községen, majd a helyi sportpálya felé vette az irányt. Itt folytatódott az ünnepség. Színes műsorral, bugyborékoló muraival, mulatsággal. A menetet szemlélve néztem a meghívót: Búcsra (Búé) invitált, a 11. járási szüreti ünnepélyre. Főleg a kettes keltette fel a figyelmemet. Ha most van másodszor ez az ünnepély, akkor eddig csak egyszer volt. Ezzel nem a logikai következtetésre való képességeimet akarom csillogtatni, hanem azt a tényt kiemelni, hogy egy induló hagyomány tanúja voltam. Pontosabban egy régi. Időközben megszűnt hagyomány felújításának lehettem részese. De vajon van-e értelme a mai, modern világban az ilyen hagyományok felelevenítésének? Nem anakronizmus ez? És itt merül fel az írás elején feltett kérdés is: vajon milyen a kapcsolat a szüreti munka és ünneplése között? Tükrözi-e az utóbbi az előbbit? Vegyük ezeket a kérdéseket sorjábant Közismert tény, olvashatjuk ezt újságban, hallhatjuk rádióban és tévében, mondják ezt szaporán országunk vezetői, különböző megnyilatkozások alkalmával: társadalmunkban szükségszerűek a változások, a megújítás — divatos szóval —, az átépítés. Átépítésre az szorul, amit vagy rosszul építettek, vagy Időközben korszerűtlenné vált. Így van ez minden bizonnyal társadalmunkkal ts. Az erre elhivatottak nyilván komplex módon megállapítják, ml okozta ezt a szükségszerűséget, itt most csak egy dolgot szeretnénk említeni. Hogy ma szükségesnek mutatkozik az átépítés, ezt az is okozta, hogy eddig elvágtunk minden olyan szálat, amely a múlthoz kötött. Ma már látjuk, hogy ez hiba volt, hiszen egy új társadalom nem jöhet létre a semmiből. Csak úgy keletkezhet, hogy a régiből fejlődik ki, magával hozva abból mindazt, ami jó volt. tiem helytálló az a nézet, hogy ami régi, az rossz. Ha tehát korrigálni akarjuk a hibát, vállalni kell a folytonosságot. Márpedig a régi, a népi hagyományok fontos kapcsolatot képezhetnek múlt és a jelen között. Ezek leginkább a munkát ünnepük, és ez nem lehet ellentétben felfogásainkkal. Ha tehát arra a kérdésre keresünk választ, hogy újítsuk-e fel az ilyen és hasonló hagyományainkat, akkor a válasz egyértelmű: igen. Persze csak akkor, ha ezek a hagyományok a becsületes munka és végzőinek megtiszte- lését szolgálják, nem pedig a kiválasztottak zárt ajtók és ablakok mögötti dínom- dánomjára, a kevésbé kiválasztottak sátrak előtti mértéktelen eszem-iszomjára teremtenek alkalmat. Az ilyen ünnepség persze nem tükrözheti a reális (nehéz) munkát. De ez így is van jól. Hiszen az a célja, hogy aki dolgozott, ilyenkor szórakozzék. Az ünnep azé legyen, aki megteremtette hozzá az alapot! HORVATH RÉZSŰ A szerző (elvételei
