Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1989-09-27 / 39. szám

H

uszonhat éves vagyok és kicsi. Már gyerekkoromban is nagyon kicsi voltam, így csak százötvenöt centire nőttem. Egy alkalommal a társasággal a Davll kocsmában buliztunk, én már a harmadik rumot dobtam be, amikor a csapos azt mondta: „Még egy rumot a ml kis Kupicánknak.“ No, ez a becenév már rám ragadt — gondoltam magamban.

Őseim egész frankók voltak, rendes emberek, ahogy mondani szokták. A fater tanító, anyu kertész, mindkettő oly rendes és művelt, hogy az már dühített. Egyke voltam. Több gyerekre az 6 tisztességükből már nem futotta. Szörnyen bosszantottak azok az örökös tiltások és lelklfröcs- csök. Én felnőtt akartam lenni, ők folytán taknyosijak néztek.

Hetedikben volt az első balhém. A srácok lefényképeztek egypár csajt meztelenül. Én nem is voltam ezeken a fényképeken, csak egy hozzám hasonló csaj jóval nagyobb mellekkel, csak a melleink különbsége senkit sem érdekelt. A fényképen én voltam, és készl Repültem a suliból, az apámat gutaütés kerülgette,, én meg int- ríbe kerültem, egy öreg prágai roskadozó kastélyocskába.

Hát ez aztán intrl volt. Csupa becsavarodott gyerek, vagy olyan szülők gyerekei, kik h'osszü időn keresztül külföldön dolgoztak, a gyerekeiket itt helyezték el, hogy ne kelljen magukkal vonszolniuk, s hogy legyen hol megzavarodniuk. Mindnek ennyi pénze volt, mint a pelyva. Ebben a kastélyban régimódi erkélyek voltak. Lecsukták őket, hogy ne kelljen ott senkinek takarítania, a nevelők meg egyáltalán nem tudták, hogy ezeket ki is lehet nyitni, s hogy mögöttük van a ml piaraktárunk. Főleg beche- rünk és rumunk volt. Már az első kóstolásra nagyon ízlett. A- többiek Is azt mondták, hogy ízlik nekik, de látszott, hogy nem Igazán. Nekem ízlett rögtön, és nagyon. Az ördög tud-' ja, de ezt nem örökölhettem, hisz az enyéim csak szilveszterkor nyitottak pezsgőt, az is addig bözlött a kre- dencben, míg aztán a nyáron ki nem öntötték a budiba ...

Amikor meg már a dombra jártunk Iskolába, a Vasút alatt találtunk egy kis kanálist, olyan .kis alagutacskát, ahová csak a részegek jártak húgyoz- nl, oda vittük a másik piaraktárt. Minden reggel tanítás előtt megálltunk egy kupicára és Kuiomet, a tornatanárunk csak gúvadozott, hogy ml, Intrlsek a pia után milyen szépen futkosunk.

Az egyik este a nevelők valahol felszívódtak, és ml szabadok voltunk. Az erkélyről beszedtük a tartalékainkat és versenyeztünk, ki iszik többet meg gyorsabban ... Én fogadtam, hogy felállók az ablakpárkányra, kihajolok amennyire csak lehet, és kllszom az üvegből a maradék rumot. Ezt valamilyen filmben láttam. A harmadik kortynál mbgcsüszott a lábam és az üveggel együtt repültem. Tizenhat éves voltam, és mind a két lábam eltört. Ezt yalahogy elrendezték, mert a nevelőknek is kellemetlen lett volna.

Tizennyolc éves koromban már több balhé volt mögöttem, a szüleim halKUPICA

Vallomás egy magánéleti pokolról

lanl sem akartak rólam, de én sem róluk. Érettségi után dolgozni mentem egy irodába.

Azt mondod, hogy szex? Hát igen, az ,intrin kezdődött az egész, de különösebben ez engem nem érdekelt. Éjszakánként, ha beszívtunk, a srácok mindig azt mondták, hogy muszáj, és nekem tulajdonképpen tök mindegy volt.. Különben Is hülye tapasztalataim voltak a szexszel. Egyszer, akkor már egyedül is ittam, késő este egy prágai borozóba mentem. Már teli voltam piával, de semmi kedvem nem volt aludni, míg be nem dobok két kupicával éjjelre. A bárhoz ültem, ineglttam gyorsan két rumot, és fizetni akartam. Az a pingli Meg azt mondja, hogy két rumot és két üveg pezsgőt fizetek, ami 240 korona. Ez hülyeség, mondom, nekem csak két rumom volt, de ő erre; „Be vagy szíva, kisanyám, ki hiszi ezt el neked? Na figyelj ide, fizess, vagy hívom a rendőrséget!“ Ekkor kézen fogva hátrahúzott egy sötét udvarba. A sarokban valami kupac volt, arra döntött, amikor aZ elkezdett csörömpölni, akkor jöttem rá, hogy egy halom üvegen fekszünk. Ahogy abban a rakásban smároltunk, némelyik üveg úgy pukkadt alattunk, mint a- iBikor pezsgőt nyitnak, s az egyik jól bevágta a seggem. Bőgnöm kellett volna talán, de én röhögve ordítottam..

Na igen, volt társaságom, de hülye és alvilági. Nem nagyon csíptem őket. Mindig ugyanazok a dumák a futball- ról, a nőkről, s mivel köztük én voltam az egyedüli csaj, ha beszívtak, mind engem használt. Rájöttem, hogy nekem nem a társaságuk a fontos, hanem hogy ne nézzek ki hülyén, a- mlkor egyedül piálok a kocsmában. A végén megint elkezdtem egyedül is iszogatni...

Az irodában a csajok természetesen semmit sem tudhattak meg, így a kis rumosüvegecskét a klotyón a tartályban dugtam el. Ha megérkeztem a munkába, nyomás be a budiba, felmásztam a vécékagylóra, már egyáltalán nem úgy, mint egy „nő“, bedobtam egy kupicával, becsavartam az üveget, és be vele a tartályba. Napközben többször elrohantam tankolni, néha el is aludtam a klotyón, olyankor a lányok rugdosták az ajtót és kiabáltak, hogy megint rosszul vagyok-é vagy „ügy“ vagyok-e? Ilyenkor úgy tettem, mintha egy vad éjszaka után most aludnám ki magam. Talán nem is hittek nekem, de úgy tettek, mintha bevennék. Abban az Időben még fontosnak tartottam, hogy senki ne tudjon arról, hogy iszom.

Dohányt a piára? Azzal már egy kicsit rosszabb volt. Nekem már legalább egy százas kellett minden napra, és tisztán ezer négyet kerestem. Néha elmentem anyámhoz, és kaptam tőle valamit. Vagy az után a

pingli után a borozóba, de az már egyre undorítóbb volt. Később hozzám költözött egy taxis, aki kóllká- San vitt egyszer haza, és nem vette el a pénzt. Majdnem mindig távol volt, de ha megjött, mindig adott valami dohányt, mármint lakbérre. Vele aludtam, és természetes neki mindegy volt, hogy józan vagyok-e vagy nem. Egész klassz volt, nem beszélt sokat, nem dumált, semmit sem kérdezett, bár tudnia kellett, hogy ml van velem. A prédikációt elengedte. Csakhogy az a dohány nem volt olyan sok, és egyszer egy este, amikor egy fityingem sem volt, elvettem az egész bevételét. Volt vagy ezerötszáz korona. Elvettem, és eltűntem a lakásból. Az első két kocsmában még szörnyen szégyelltem magam. Világos volt előttem, hogy semmit sem érek, anyám és, apám mindig azt mondták, nincs undorítóbb, mint meglopni valakit, hát még a barátunkat, s én ezt elhittem nekik. De a pia utáni vágy erősebb volt. Addig dorbézoltam, míg csak két százasom maradt. Azzal mentem haza. Már nem volt ott, de amikor visszajött, csodálkozásomra nem pofozott meg, csak azt mondta, hülyén fogom végezni, összepakolta a cuccait és elment.

Munkába még véletlenül sem aka- ródzott mennem. Tíz koronáért kiflit vettem, a maradékot a két százasból elfolyattam rumban. Felhívtam az irodát, hogy a fürdőszobámban eltörött a cső, hogy úszók a vízben és várom a szerelőket. Már majdnem semmit sem ettem, csak ittam, jóformán fel se tudtam állni, hogy kipisiljem magam, csak feküdtem a padlón és énekeltem. Az anyám talált rám a lakatossal. Az irodából hívták fel, hogy két napja nem mentem be, és a telefont sem veszem fel.

így mentem először gyógykezelésre. Amikor visszajöttem, megfogadtam, hogy még egyszer a világért sem juttat oda senki. Borzalom!

Fél évig nyugalom volt. Átmentem egy másik irodába a város másik végébe, és az alatt a félév alatt kiittam ötven hektó almamustot. Kellemetlen volt, a hónom alatt egyfolytában izzadságfoltok voltak, és talán még bűzlöttem is Egy közgazdásszal kezdtem járni, harmincéves volt, de ô nem ellenezte annyira az alkoholt, normális férfi volt, és egy kicsit rémüldözött a propagáclós mondókáim- tól meg a figyelmeztető alkohölelle- nes fUzetecskéktől, amikkel teleraktak a gyógykezelésen. Ha kis sört ivott vagy kétdeclt, olyan képet vágtam, mintha az üvegben húgylé volna.

Egyszer eljött hozzám éjszakára, és vacsora után előhúzott egy üveg rumot. Féllitereset. Ez már az ágyban történt. Ittam belőle, s már kezdtem érezni egész testemmel. Ez akkora küzdelem volt, amilyet a világ még nem látott. A közgazdász meresztgette a szemelt, amikor még két üvegért el kellett mennie. Csakhogy aztán valamin összevesztünk, s én fogtam a széket és odavágtam a tükörnek. Aztán már nem sokra emlékszem. Csapkodtam azzal a székkel magam körül, és úgy rémlett, hogy egy krlstálycsil- lár belsejében táncolok, amilyen a színházban a nézőtér felett van és minden csilingel és cseng .

Reggel cserepek és bútordarabok között ébredtem, teljesen meztelenül, koszosán és összekartjiplva. Ű ült, és bambán bámult még szintén részeges szemekkel. Amikor láttam ezt a szörnyűséget, felhívtam a rendőrséget, és azt mondtam, hogy ö rombolta így le a kvártélyomat. Én nem tudom, hogy miért csináltam, olyan voltam, mintha egy filmben láttam volna magam. Öt elvitték, és kezdődött az e- gész elölről. Ojra az a kis részeges csaj lettem — Kuplcácska.

A kis üvegecskék megint vándoroltak az asztalba és a vécétartályba. Újra ittam, mint egy dáma, állva a vécékagylón és mindennap vásároltam a rumot. Te azt hiszed, hogy nekünk, alkoholistáknak és piásoknak olyan könnyű? Tévedés. Alkoholistának lenni gürcölés. Az a sok mellébeszélés és hazugság... Mindég hazudtam és mindenkinek, s már nem tudtam, kinek mit mondtam és mindent összekevertem. Vagy azzal a vásárlással. Szégyelltem naponta a ml boltunkban vásárolni a rumot, így mínéig máshová mentem, néha elég messzire Is, s hogy ne vegyék észre rajtam, hogy ezt magamnak veszem, azt mondtam, az apámnak van, és olyan képet vágtam hozzá, mintha otthon nem is lenne vele olyan könnyű.

A legrosszabb az ágyban volt. És rum nélkül is el szerettem volna alud- de nem ment. Órák hosszat hánykolódtam, a végén mégiscsak felkeltem, öntöttem egy rendes kupicával, hogy egyáltalán aludjak. Aztán mindig több kupica kellett az alváshoz, három is, néha négy, mert már nem hatottak, és amikor már bedobtam őket, félelmetes álmaim voltak. Szőrös, lila hernyók másztak rajiam, szőrös, -vékony lábú pókok, bűzös mocsárba süllyedtem, kútba estem, ordítoztam a félelemtől, míg a szomszédok söprűvel nem verték a falat. Hogy ezektől az álmoktól megszabaduljak, erősítenem kellett, és így éjszakára egy egész üveggel is kiittam.

Hogy olvastam-e? Egyáltalán. De néha írtam, ha elfogott a sajnálkozás. Levélfellegek. Főleg este, ha be- szívtam. Írtam akárkinek, anyámnak, barátnőimnek, annak a plngllnek, még az elnöknek is. Magától jött az írás, a saját gondolataimmal volt tele, örültem ezeknek a leveleknek, játszottam a szavakkal, büszke voltam, hogy erre képes vagyok. Ezeket soha senkinek sem küldtem el, mert reggel már el sem tudtam olvasni, és ha ^sikerült megfejtenem, irtó hülyének tűntek.

Mit gondolok magamról? Hogy egy tehén vagyoki Egyáltalán nem tudom megmagyarázni, hogy. hogy süllyedtem idáig. Jött az újabb gyógykezelés, a meggyőző beszélgetések, tesztek. Most huszonhét éves vagyok, és olyan felesleges, mint egy kilyukadt belsőgumi. Pár héttel a második kezelés után vagyok, és megint vedelem az úszómedencényi almamustot, újra izzadok, újra iroda, most már a harmadik, ahol senki sem ismer. Újra lel akar szedni egy szép bajuszos fiú. A legszívesebben azt mondanám neki: „Ne tépd magad, lécelj le, én szar vagyok!“ Mert irtózatosan félek, hogy ez újra megtörténik velem. ö nősülni akarna és gyerekeket velem. Én üres vagyok, mint egy ba- nánosláda. Felesleges, kidobni való.

Világos, hogy valahol az elején szeretnék valamit kitörölni. Bemázolnl fekete fixszel, eltörölni az eddigi életem. Tiszta lappal kezdeni. És én ezért igyekszem, de valahol a lelkem mélyén csak Kupica vagyok, aki rumot iszik. Én a kezdet kezdetén vonalaztam hülyén, ha a sínek Prágából Pelhfimovba vezetnek, a vonat nem tud rögtön kitérni Kollnnak.

Hülye vagyok. Ahelyett, hogy a fejemet verném, és szidnám magam, amiért a rummal valaha is elkezdtem, ülök néha, és nézem azt a pimasz, ronda almamustot, és azon morfondírozok, hogy tudnám Jobban azokat az üvegecskéket eldugni, hogy senki ne jöjjön rá, megyek az ismeretlen önkiszolgálócskák körül, és mondom, itt még nem Ismernek, és már magamban meg is Jegyzem a következő alkalomra. Látod, a következő alkalomra. Mintha az egész idő alatt tudtam volna, hogy ez nekem egyszer ülni fog, hogy ez ugyanolyan fontos a létezésemhez mint a levegőA legrosszabb az, hogy én nem azért kezdtem piálni, mert kérkedni akartam vele. Nekem kezdettől fogva ízlett a rum, mert meleg volt, illatos, lágy. Nekem a pia ízlett, még akkor is, ha reggel klhánytam a mosdóba és az okádéktól bűzlött a ruhám. Én bűzlöttem... és azok a kellemes percek, ha fogyatkoztak is, többet Jelentettek számomra, mint a szomszédok lekicsinylő pillantásai és az a kis bűz.

Szörnyű még hallgatni is, amit mondok, de az Igazat akartam. Feleletként mondom neked, hogy egy tehén vagyok, és hogy ezt tudom.

Máskor meg nézek abba a hülye mustba, és azt mondom, ez nem létezik, hogy én ezt az átpasszírozott szörnyűséget igyam életem végéig. Nekem újra kell kezdenem. Ezzel azt gondolom, hogy megint inni, mert ez már nekem természetesebb, mint a. must. És megint vannak pillanatok, amikor teljesen mástól félek. Amikor attól félek, hogy már soha nem leszek normális.

Látod, félek. És eddig mindig, ha féltem, a rum után nyúltam. Ez az egyetlen védett meg mindig minden- szövegeléstől a gyógykezelésen.

Ez egyszerűen körbe-körbe, körhinta...

A Mladá fronts nyomán

VARGA OLGA

1940. november 12-én az Abwehr brémai kirendeltsége hírt kapott az Egyesült Államokban tevékenykedő R-2232-es fedőszámú ügynökétől. Az első pillanatban jelentéktelennek tűnő hír arról szói, hogy a héliumgázt előállító amerikai gyárak hlrtel^ jelentősen növelték héllumtemelésüket. A hír felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy ez a mennyiség többszörösen meg-' haladja az USA szükségletét, és nincs kizárva, hlogy a héliumtöbbletet atomfizikai kísérletekhez akarják használni, esetleg az atomfizikának katonai célokra való alkal-.- mazása a cél. November második felében és december elején az R-2232-es számú ügynök ezzel a kérdéssel kapcsolatban további híreket küldött Brémába. ■

Az Abwehr a híreket átadta a hadtengerészet és a légierő vezérkarának. A haditengerészetnél jelentéktelennek ítélték meg az értesüléseket, a légierő szakemberei azonban másképpen látták a helyzetet, és a következő választ küldték az Abwehr központjába Canarlsnak:

„Több jel arra utal, az atomfizikai kutatások olyan stádiumba kerülték, hogy a háború elhúzódása esetében ezeknek döntő jeleiftőségük lehet a végkimenetel szempontjából. Ezért szükséges lenne, ha az Abwehr egy atomfizikában jártas embert küldene az USA-ba, aki felderítené; 1. milyen műszaki eljárást használnak a dúsított urán előállításához, 2 hol végzik a kísérleteket, hol vannak a laboratóriumok, 3. a héliumon kívül még milyen nyersanyagokat használnak az előállításhoz.“

Canarls egyetértett a javaslattal, ezért az Abwehr tisztjei megkezdték a megfelelő ügynök kiválasztását. Végül egy Walter Koehler nevű, holland nemzetiségű ügynök mellett döntöttek.

Koehler mint az Abwehr „konzervált“ ügynöke, már az Egyesült Államokban élt egy ideig. Ez azt Jelenti, hogy semmilyen

A kémfőnök játszmái

(Fejezetek az Abwehr történetéből)

felderítf^ feladatot nem kapott, nem tartott senkivel kapcsolatot, az Abwehr csak végszükség esetén . és egy tökéletesen titkos csatornán keresztül volt kapcsolatban Koeh- lerrel. Feladata az volt csupán, hogy ismerje meg az ottani környezetet, életszokásokat, és szerezze meg maga iránt a hatóságok bizalmát.

Mindez sikerült, de valamilyen • pénz- »ügyi „hiba“ csúszott a dologba. Annak ellenére ugyanis, hogy az Abwehr titokban azért juttatott neki anyagiakat, nem „dolgozott“. Ezért visszarendelték az USA-ból, még mielőtt gyanússá válhatott volna. Koehler tehát már ismerte Amerikát, jó véleményt hagyva maga után. De voltak más előnyei is. Mivel holland nemzetiségű volt, és hívő katolikus, könnyen megjátsz- hatta a nácizmus által üldözött antifasisztát. Továbbá az is előnyére szolgált, hogy egy ideig műszaki főiskolai hallgató volt, és bár a végén mégis aranyműves lett. széles körű műszaki ismeretei voltak. Koeh- lert tehát egy rövid atomfizikai tanfolyamra küldték, majd útnak indították.

Az eredeti elképzelés az volt, hogy Madridon keresztül Argentínába utazik, majd Buenos Alresből települ át az USA-ba. Amikor azonban feleségestül Madridba érkezett, megtudta, hogy az ottani Abwehr rezidentúrának nem sikerült beutazási engedélyt szereznie Argentínába. Azt javasolták neki, utazzék Líszabonba, és próbáljon ott beutazási engedélyt szerezni az Egyesült Államokba, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy üldí^ött antifasiszta Koehler néhány nap múlva valóban jelentkezett

is az Egyesült Államok llszaboni konzulátusán.

— Tudja, uram —- mondta az amerikai konzulnak —, én az Abwehr embere vagyok, és fontos megbízatással megyek az Egyesült Államokba.

Mondani sem kell, hogy a konzul majdnem leesett a székéről. Amikor szóhoz jutott, megkérdezte:

— Milyen feladattal küldték?

— Elsősorban egy rádióadót kell építenem, amellyel majd továbbítom a fontos híreket az Amwelirnek. Hogy milyen híreket kell továbbítanom? Azt az utasítást kaptam, hogy a katonai egységek mozgását Ismertessem.

Ezután Koehler kicsomagolta poggyászát, és megmutatta a felszerelését. Volt nála egy mikrofilm, amelyen egy rádióadó építésére használható utasítás volt, továbbá a holland himnusz kottája, amelyre láthatatlan tintával ráírták a rádióadó hlvóje- leit, elővett egy imakönyvet, amely a hírek rejtjelezésére szolgált, hozott magával vegyszereket láthatatjan tinta készítésére és előhívására, egy szupererős nagyítót mikrofilmek olvasására, 6300 dollár készpénzt, csekk-könyvet, egy értékes bélyeggyűjteményt és aranypénzeket. Majd kijelentette, hogy csak azért vállalta el ezt a küldetést, mert szabadulni akart a náciktól, és most felkínálja a szolgálatait az amerikaiaknak.

A konzul jelentést tett Washingtonba, és az FBI vállalta a kockázatot. Koehler arra a meggyőződésre jutott, hogy a konzul elhitte meséjét. Főleg akkor kezdett erősödni ez a meggyőződés, amikor a konzul néhány hét múlva minden probléma nélkül megadta neki és feleségének az amerikai beutazási engedélyt.

1942 augusztusában a Koehler család felszállt egy portugál hajóra, és elindult New York felé.

Amikor a hajó megérkezett végállomására, a kikötőben váró FBI-tlsztek kellemetlen meglepetésként állapították meg, hogy Koehler nincs a hajón. Azt hitték megszökött. A vizsgálat megállapította, hogy Koehler az utazás közben tüdőgyulladást kapott, és Florida partjainál a határőrség segítségével a hajóról egy kórházba szállltottták. Itt meg is találták az FBl-tlsztviselők. Keohler felépülése után az FBI a New York melletti Long Island szigetére szállította, és egy magányos .tanyán helyezték el azzal a céllal, hogy az FBI felügyelete alatt hamis híreket továbbítson az Abwehrnek. El kellett, természetesen, telnie egy bizonyos Időnek, hogy jelenléte hiteles legyen. Koehlernek ugyanis le kellett telepednie, be kellett szereznie a szükséges alkatrészeket, és összeállítani a rádióadót. Közben az FBI sem tétlenkedett. Egy rádiósuk megtanulta Koehler rádiós „kézírását“, hogy semmilyen gyanú ne merüljön fel az Abwehrnél. Koehler az adó közelébe sem Jutott.

1943. február 7-én reggel nyolc órakor szólalt meg először Koehler: „Készen állok megkezdeni a munkát. Biztonságban érzem magam, de nem lazítok, éberségem megőrzőm. Ha nem sikerült kapcsolatot teremtenem, holnap ugyanebben az időben megismétlem a hívást.“

A válasz egy hét múlva érkezett: „A nagybácsi örül. Elismerését küldi, és sok sikert kíván. Legyen figyelmes és éber!“

(Folytatjuk) Feld.: Rácz Mária