Új Ifjúság, 1989. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1989-09-27 / 39. szám

H uszonhat éves vagyok és kicsi. Már gyerekkoromban is nagyon kicsi voltam, így csak százöt­venöt centire nőttem. Egy alkalom­mal a társasággal a Davll kocsmá­ban buliztunk, én már a harmadik rumot dobtam be, amikor a csapos azt mondta: „Még egy rumot a ml kis Kupicánknak.“ No, ez a becenév már rám ragadt — gondoltam ma­gamban. Őseim egész frankók voltak, ren­des emberek, ahogy mondani szokták. A fater tanító, anyu kertész, mind­kettő oly rendes és művelt, hogy az már dühített. Egyke voltam. Több gyerekre az 6 tisztességükből már nem futotta. Szörnyen bosszantottak azok az örökös tiltások és lelklfröcs- csök. Én felnőtt akartam lenni, ők folytán taknyosijak néztek. Hetedikben volt az első balhém. A srácok lefényképeztek egypár csajt meztelenül. Én nem is voltam ezeken a fényképeken, csak egy hozzám ha­sonló csaj jóval nagyobb mellekkel, csak a melleink különbsége senkit sem érdekelt. A fényképen én voltam, és készl Repültem a suliból, az apá­mat gutaütés kerülgette,, én meg int- ríbe kerültem, egy öreg prágai ros­kadozó kastélyocskába. Hát ez aztán intrl volt. Csupa be­csavarodott gyerek, vagy olyan szü­lők gyerekei, kik h'osszü időn keresz­tül külföldön dolgoztak, a gyerekei­ket itt helyezték el, hogy ne kelljen magukkal vonszolniuk, s hogy legyen hol megzavarodniuk. Mindnek ennyi pénze volt, mint a pelyva. Ebben a kastélyban régimódi erkélyek voltak. Lecsukták őket, hogy ne kelljen ott senkinek takarítania, a nevelők meg egyáltalán nem tudták, hogy ezeket ki is lehet nyitni, s hogy mögöttük van a ml piaraktárunk. Főleg beche- rünk és rumunk volt. Már az első kóstolásra nagyon ízlett. A- többiek Is azt mondták, hogy ízlik nekik, de látszott, hogy nem Igazán. Nekem íz­lett rögtön, és nagyon. Az ördög tud-' ja, de ezt nem örökölhettem, hisz az enyéim csak szilveszterkor nyitottak pezsgőt, az is addig bözlött a kre- dencben, míg aztán a nyáron ki nem öntötték a budiba ... Amikor meg már a dombra jártunk Iskolába, a Vasút alatt találtunk egy kis kanálist, olyan .kis alagutacskát, ahová csak a részegek jártak húgyoz- nl, oda vittük a másik piaraktárt. Minden reggel tanítás előtt megáll­tunk egy kupicára és Kuiomet, a tor­natanárunk csak gúvadozott, hogy ml, Intrlsek a pia után milyen szépen fut­kosunk. Az egyik este a nevelők valahol felszívódtak, és ml szabadok vol­tunk. Az erkélyről beszedtük a tar­talékainkat és versenyeztünk, ki iszik többet meg gyorsabban ... Én fogad­tam, hogy felállók az ablakpárkány­ra, kihajolok amennyire csak lehet, és kllszom az üvegből a maradék ru­mot. Ezt valamilyen filmben láttam. A harmadik kortynál mbgcsüszott a lábam és az üveggel együtt repültem. Tizenhat éves voltam, és mind a két lábam eltört. Ezt yalahogy elrendez­ték, mert a nevelőknek is kellemet­len lett volna. Tizennyolc éves koromban már több balhé volt mögöttem, a szüleim hal­KUPICA Vallomás egy magánéleti pokolról lanl sem akartak rólam, de én sem róluk. Érettségi után dolgozni men­tem egy irodába. Azt mondod, hogy szex? Hát igen, az ,intrin kezdődött az egész, de kü­lönösebben ez engem nem érdekelt. Éjszakánként, ha beszívtunk, a srá­cok mindig azt mondták, hogy mu­száj, és nekem tulajdonképpen tök mindegy volt.. Különben Is hülye ta­pasztalataim voltak a szexszel. Egy­szer, akkor már egyedül is ittam, ké­ső este egy prágai borozóba mentem. Már teli voltam piával, de semmi kedvem nem volt aludni, míg be nem dobok két kupicával éjjelre. A bár­hoz ültem, ineglttam gyorsan két ru­mot, és fizetni akartam. Az a pingli Meg azt mondja, hogy két rumot és két üveg pezsgőt fizetek, ami 240 ko­rona. Ez hülyeség, mondom, nekem csak két rumom volt, de ő erre; „Be vagy szíva, kisanyám, ki hiszi ezt el neked? Na figyelj ide, fizess, vagy hívom a rendőrséget!“ Ekkor kézen fogva hátrahúzott egy sötét udvarba. A sarokban valami kupac volt, arra döntött, amikor aZ elkezdett csöröm­pölni, akkor jöttem rá, hogy egy ha­lom üvegen fekszünk. Ahogy abban a rakásban smároltunk, némelyik üveg úgy pukkadt alattunk, mint a- iBikor pezsgőt nyitnak, s az egyik jól bevágta a seggem. Bőgnöm kellett volna talán, de én röhögve ordítot­tam.. Na igen, volt társaságom, de hülye és alvilági. Nem nagyon csíptem őket. Mindig ugyanazok a dumák a futball- ról, a nőkről, s mivel köztük én vol­tam az egyedüli csaj, ha beszívtak, mind engem használt. Rájöttem, hogy nekem nem a társaságuk a fontos, hanem hogy ne nézzek ki hülyén, a- mlkor egyedül piálok a kocsmában. A végén megint elkezdtem egyedül is iszogatni... Az irodában a csajok természete­sen semmit sem tudhattak meg, így a kis rumosüvegecskét a klotyón a tartályban dugtam el. Ha megérkez­tem a munkába, nyomás be a budi­ba, felmásztam a vécékagylóra, már egyáltalán nem úgy, mint egy „nő“, bedobtam egy kupicával, becsavar­tam az üveget, és be vele a tartály­ba. Napközben többször elrohantam tankolni, néha el is aludtam a klo­tyón, olyankor a lányok rugdosták az ajtót és kiabáltak, hogy megint rosszul vagyok-é vagy „ügy“ va­gyok-e? Ilyenkor úgy tettem, mintha egy vad éjszaka után most aludnám ki magam. Talán nem is hittek ne­kem, de úgy tettek, mintha bevennék. Abban az Időben még fontosnak tar­tottam, hogy senki ne tudjon arról, hogy iszom. Dohányt a piára? Azzal már egy kicsit rosszabb volt. Nekem már leg­alább egy százas kellett minden nap­ra, és tisztán ezer négyet kerestem. Néha elmentem anyámhoz, és kap­tam tőle valamit. Vagy az után a pingli után a borozóba, de az már egyre undorítóbb volt. Később hoz­zám költözött egy taxis, aki kóllká- San vitt egyszer haza, és nem vette el a pénzt. Majdnem mindig távol volt, de ha megjött, mindig adott va­lami dohányt, mármint lakbérre. Ve­le aludtam, és természetes neki mind­egy volt, hogy józan vagyok-e vagy nem. Egész klassz volt, nem beszélt sokat, nem dumált, semmit sem kér­dezett, bár tudnia kellett, hogy ml van velem. A prédikációt elengedte. Csakhogy az a dohány nem volt olyan sok, és egyszer egy este, amikor egy fityingem sem volt, elvettem az egész bevételét. Volt vagy ezerötszáz koro­na. Elvettem, és eltűntem a lakásból. Az első két kocsmában még szörnyen szégyelltem magam. Világos volt előt­tem, hogy semmit sem érek, anyám és, apám mindig azt mondták, nincs undorítóbb, mint meglopni valakit, hát még a barátunkat, s én ezt elhit­tem nekik. De a pia utáni vágy erő­sebb volt. Addig dorbézoltam, míg csak két százasom maradt. Azzal mentem haza. Már nem volt ott, de amikor visszajött, csodálkozásomra nem pofozott meg, csak azt mondta, hülyén fogom végezni, összepakolta a cuccait és elment. Munkába még véletlenül sem aka- ródzott mennem. Tíz koronáért kiflit vettem, a maradékot a két százasból elfolyattam rumban. Felhívtam az irodát, hogy a fürdőszobámban eltö­rött a cső, hogy úszók a vízben és várom a szerelőket. Már majdnem semmit sem ettem, csak ittam, jófor­mán fel se tudtam állni, hogy kipi­siljem magam, csak feküdtem a pad­lón és énekeltem. Az anyám talált rám a lakatossal. Az irodából hívták fel, hogy két napja nem mentem be, és a telefont sem veszem fel. így mentem először gyógykezelésre. Amikor visszajöttem, megfogadtam, hogy még egyszer a világért sem jut­tat oda senki. Borzalom! Fél évig nyugalom volt. Átmentem egy másik irodába a város másik vé­gébe, és az alatt a félév alatt kiit­tam ötven hektó almamustot. Kelle­metlen volt, a hónom alatt egyfolytá­ban izzadságfoltok voltak, és talán még bűzlöttem is Egy közgazdásszal kezdtem járni, harmincéves volt, de ô nem ellenezte annyira az alkoholt, normális férfi volt, és egy kicsit ré­müldözött a propagáclós mondókáim- tól meg a figyelmeztető alkohölelle- nes fUzetecskéktől, amikkel telerak­tak a gyógykezelésen. Ha kis sört ivott vagy kétdeclt, olyan képet vág­tam, mintha az üvegben húgylé vol­na. Egyszer eljött hozzám éjszakára, és vacsora után előhúzott egy üveg ru­mot. Féllitereset. Ez már az ágyban történt. Ittam belőle, s már kezdtem érezni egész testemmel. Ez akkora küzdelem volt, amilyet a világ még nem látott. A közgazdász meresztget­te a szemelt, amikor még két üvegért el kellett mennie. Csakhogy aztán va­lamin összevesztünk, s én fogtam a széket és odavágtam a tükörnek. Az­tán már nem sokra emlékszem. Csap­kodtam azzal a székkel magam körül, és úgy rémlett, hogy egy krlstálycsil- lár belsejében táncolok, amilyen a színházban a nézőtér felett van és minden csilingel és cseng . Reggel cserepek és bútordarabok között ébredtem, teljesen meztelenül, koszosán és összekartjiplva. Ű ült, és bambán bámult még szintén részeges szemekkel. Amikor láttam ezt a ször­nyűséget, felhívtam a rendőrséget, és azt mondtam, hogy ö rombolta így le a kvártélyomat. Én nem tudom, hogy miért csináltam, olyan voltam, mintha egy filmben láttam volna ma­gam. Öt elvitték, és kezdődött az e- gész elölről. Ojra az a kis részeges csaj lettem — Kuplcácska. A kis üvegecskék megint vándorol­tak az asztalba és a vécétartályba. Újra ittam, mint egy dáma, állva a vécékagylón és mindennap vásárol­tam a rumot. Te azt hiszed, hogy ne­künk, alkoholistáknak és piásoknak olyan könnyű? Tévedés. Alkoholistá­nak lenni gürcölés. Az a sok mellé­beszélés és hazugság... Mindég ha­zudtam és mindenkinek, s már nem tudtam, kinek mit mondtam és min­dent összekevertem. Vagy azzal a vá­sárlással. Szégyelltem naponta a ml boltunkban vásárolni a rumot, így mínéig máshová mentem, néha elég messzire Is, s hogy ne vegyék észre rajtam, hogy ezt magamnak veszem, azt mondtam, az apámnak van, és olyan képet vágtam hozzá, mintha ott­hon nem is lenne vele olyan könnyű. A legrosszabb az ágyban volt. És rum nélkül is el szerettem volna alud- de nem ment. Órák hosszat hányko­lódtam, a végén mégiscsak felkeltem, öntöttem egy rendes kupicával, hogy egyáltalán aludjak. Aztán mindig több kupica kellett az alváshoz, három is, néha négy, mert már nem hatottak, és amikor már bedobtam őket, félel­metes álmaim voltak. Szőrös, lila her­nyók másztak rajiam, szőrös, -vékony lábú pókok, bűzös mocsárba süllyed­tem, kútba estem, ordítoztam a fé­lelemtől, míg a szomszédok söprűvel nem verték a falat. Hogy ezektől az álmoktól megszabaduljak, erősítenem kellett, és így éjszakára egy egész üveggel is kiittam. Hogy olvastam-e? Egyáltalán. De néha írtam, ha elfogott a sajnálko­zás. Levélfellegek. Főleg este, ha be- szívtam. Írtam akárkinek, anyámnak, barátnőimnek, annak a plngllnek, még az elnöknek is. Magától jött az írás, a saját gondolataimmal volt tele, örültem ezeknek a leveleknek, ját­szottam a szavakkal, büszke voltam, hogy erre képes vagyok. Ezeket so­ha senkinek sem küldtem el, mert reggel már el sem tudtam olvasni, és ha ^sikerült megfejtenem, irtó hü­lyének tűntek. Mit gondolok magamról? Hogy egy tehén vagyoki Egyáltalán nem tudom megmagyarázni, hogy. hogy süllyed­tem idáig. Jött az újabb gyógykeze­lés, a meggyőző beszélgetések, tesz­tek. Most huszonhét éves vagyok, és olyan felesleges, mint egy kilyukadt belsőgumi. Pár héttel a második ke­zelés után vagyok, és megint vede­lem az úszómedencényi almamustot, újra izzadok, újra iroda, most már a harmadik, ahol senki sem ismer. Újra lel akar szedni egy szép baju­szos fiú. A legszívesebben azt mon­danám neki: „Ne tépd magad, lécelj le, én szar vagyok!“ Mert irtózatosan félek, hogy ez újra megtörténik ve­lem. ö nősülni akarna és gyerekeket velem. Én üres vagyok, mint egy ba- nánosláda. Felesleges, kidobni való. Világos, hogy valahol az elején sze­retnék valamit kitörölni. Bemázolnl fekete fixszel, eltörölni az eddigi éle­tem. Tiszta lappal kezdeni. És én ezért igyekszem, de valahol a lelkem mélyén csak Kupica vagyok, aki ru­mot iszik. Én a kezdet kezdetén vo­nalaztam hülyén, ha a sínek Prágá­ból Pelhfimovba vezetnek, a vonat nem tud rögtön kitérni Kollnnak. Hülye vagyok. Ahelyett, hogy a fe­jemet verném, és szidnám magam, amiért a rummal valaha is elkezd­tem, ülök néha, és nézem azt a pi­masz, ronda almamustot, és azon morfondírozok, hogy tudnám Jobban azokat az üvegecskéket eldugni, hogy senki ne jöjjön rá, megyek az isme­retlen önkiszolgálócskák körül, és mondom, itt még nem Ismernek, és már magamban meg is Jegyzem a kö­vetkező alkalomra. Látod, a követke­ző alkalomra. Mintha az egész idő alatt tudtam volna, hogy ez nekem egyszer ülni fog, hogy ez ugyanolyan fontos a létezésemhez mint a leve­gő­A legrosszabb az, hogy én nem azért kezdtem piálni, mert kérkedni akartam vele. Nekem kezdettől fogva ízlett a rum, mert meleg volt, illa­tos, lágy. Nekem a pia ízlett, még akkor is, ha reggel klhánytam a mos­dóba és az okádéktól bűzlött a ru­hám. Én bűzlöttem... és azok a kel­lemes percek, ha fogyatkoztak is, többet Jelentettek számomra, mint a szomszédok lekicsinylő pillantásai és az a kis bűz. Szörnyű még hallgatni is, amit mon­dok, de az Igazat akartam. Felelet­ként mondom neked, hogy egy tehén vagyok, és hogy ezt tudom. Máskor meg nézek abba a hülye mustba, és azt mondom, ez nem lé­tezik, hogy én ezt az átpasszírozott szörnyűséget igyam életem végéig. Nekem újra kell kezdenem. Ezzel azt gondolom, hogy megint inni, mert ez már nekem természetesebb, mint a. must. És megint vannak pillanatok, amikor teljesen mástól félek. Amikor attól félek, hogy már soha nem le­szek normális. Látod, félek. És eddig mindig, ha féltem, a rum után nyúltam. Ez az egyetlen védett meg mindig minden- szövegeléstől a gyógykezelésen. Ez egyszerűen körbe-körbe, körhin­ta... A Mladá fronts nyomán VARGA OLGA 1940. november 12-én az Abwehr brémai kirendeltsége hírt kapott az Egyesült Álla­mokban tevékenykedő R-2232-es fedőszámú ügynökétől. Az első pillanatban jelenték­telennek tűnő hír arról szói, hogy a hé­liumgázt előállító amerikai gyárak hlrtel^ jelentősen növelték héllumtemelésüket. A hír felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy ez a mennyiség többszörösen meg-' haladja az USA szükségletét, és nincs ki­zárva, hlogy a héliumtöbbletet atomfizikai kísérletekhez akarják használni, esetleg az atomfizikának katonai célokra való alkal-.- mazása a cél. November második felében és december elején az R-2232-es számú ügynök ezzel a kérdéssel kapcsolatban to­vábbi híreket küldött Brémába. ■ Az Abwehr a híreket átadta a hadtenge­részet és a légierő vezérkarának. A hadi­tengerészetnél jelentéktelennek ítélték meg az értesüléseket, a légierő szakemberei azonban másképpen látták a helyzetet, és a következő választ küldték az Abwehr központjába Canarlsnak: „Több jel arra utal, az atomfizikai kuta­tások olyan stádiumba kerülték, hogy a háború elhúzódása esetében ezeknek dön­tő jeleiftőségük lehet a végkimenetel szem­pontjából. Ezért szükséges lenne, ha az Abwehr egy atomfizikában jártas embert küldene az USA-ba, aki felderítené; 1. mi­lyen műszaki eljárást használnak a dúsított urán előállításához, 2 hol végzik a kísér­leteket, hol vannak a laboratóriumok, 3. a héliumon kívül még milyen nyersanyago­kat használnak az előállításhoz.“ Canarls egyetértett a javaslattal, ezért az Abwehr tisztjei megkezdték a megfelelő ügynök kiválasztását. Végül egy Walter Koehler nevű, holland nemzetiségű ügynök mellett döntöttek. Koehler mint az Abwehr „konzervált“ ügynöke, már az Egyesült Államokban élt egy ideig. Ez azt Jelenti, hogy semmilyen A kémfőnök játszmái (Fejezetek az Abwehr történetéből) felderítf^ feladatot nem kapott, nem tartott senkivel kapcsolatot, az Abwehr csak vég­szükség esetén . és egy tökéletesen titkos csatornán keresztül volt kapcsolatban Koeh- lerrel. Feladata az volt csupán, hogy is­merje meg az ottani környezetet, életszo­kásokat, és szerezze meg maga iránt a ha­tóságok bizalmát. Mindez sikerült, de valamilyen • pénz- »ügyi „hiba“ csúszott a dologba. Annak elle­nére ugyanis, hogy az Abwehr titokban azért juttatott neki anyagiakat, nem „dolgo­zott“. Ezért visszarendelték az USA-ból, még mielőtt gyanússá válhatott volna. Koehler tehát már ismerte Amerikát, jó véleményt hagyva maga után. De voltak más előnyei is. Mivel holland nemzetiségű volt, és hívő katolikus, könnyen megjátsz- hatta a nácizmus által üldözött antifasisz­tát. Továbbá az is előnyére szolgált, hogy egy ideig műszaki főiskolai hallgató volt, és bár a végén mégis aranyműves lett. szé­les körű műszaki ismeretei voltak. Koeh- lert tehát egy rövid atomfizikai tanfolyam­ra küldték, majd útnak indították. Az eredeti elképzelés az volt, hogy Mad­ridon keresztül Argentínába utazik, majd Buenos Alresből települ át az USA-ba. Ami­kor azonban feleségestül Madridba érke­zett, megtudta, hogy az ottani Abwehr rezidentúrának nem sikerült beutazási en­gedélyt szereznie Argentínába. Azt javasol­ták neki, utazzék Líszabonba, és próbál­jon ott beutazási engedélyt szerezni az Egyesült Államokba, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy üldí^ött antifasiszta Koeh­ler néhány nap múlva valóban jelentkezett is az Egyesült Államok llszaboni konzulá­tusán. — Tudja, uram —- mondta az amerikai konzulnak —, én az Abwehr embere va­gyok, és fontos megbízatással megyek az Egyesült Államokba. Mondani sem kell, hogy a konzul majd­nem leesett a székéről. Amikor szóhoz ju­tott, megkérdezte: — Milyen feladattal küldték? — Elsősorban egy rádióadót kell építe­nem, amellyel majd továbbítom a fontos híreket az Amwelirnek. Hogy milyen híre­ket kell továbbítanom? Azt az utasítást kaptam, hogy a katonai egységek mozgását Ismertessem. Ezután Koehler kicsomagolta poggyászát, és megmutatta a felszerelését. Volt nála egy mikrofilm, amelyen egy rádióadó épí­tésére használható utasítás volt, továbbá a holland himnusz kottája, amelyre látha­tatlan tintával ráírták a rádióadó hlvóje- leit, elővett egy imakönyvet, amely a hírek rejtjelezésére szolgált, hozott magával vegy­szereket láthatatjan tinta készítésére és előhívására, egy szupererős nagyítót mikro­filmek olvasására, 6300 dollár készpénzt, csekk-könyvet, egy értékes bélyeggyűjte­ményt és aranypénzeket. Majd kijelentette, hogy csak azért vállalta el ezt a külde­tést, mert szabadulni akart a náciktól, és most felkínálja a szolgálatait az ameri­kaiaknak. A konzul jelentést tett Washingtonba, és az FBI vállalta a kockázatot. Koehler arra a meggyőződésre jutott, hogy a konzul el­hitte meséjét. Főleg akkor kezdett erősöd­ni ez a meggyőződés, amikor a konzul né­hány hét múlva minden probléma nélkül megadta neki és feleségének az amerikai beutazási engedélyt. 1942 augusztusában a Koehler család fel­szállt egy portugál hajóra, és elindult New York felé. Amikor a hajó megérkezett végállomásá­ra, a kikötőben váró FBI-tlsztek kelle­metlen meglepetésként állapították meg, hogy Koehler nincs a hajón. Azt hitték megszökött. A vizsgálat megállapította, hogy Koehler az utazás közben tüdőgyul­ladást kapott, és Florida partjainál a ha­tárőrség segítségével a hajóról egy kór­házba szállltottták. Itt meg is találták az FBl-tlsztviselők. Keohler felépülése után az FBI a New York melletti Long Island szi­getére szállította, és egy magányos .tanyán helyezték el azzal a céllal, hogy az FBI felügyelete alatt hamis híreket továbbítson az Abwehrnek. El kellett, természetesen, telnie egy bizonyos Időnek, hogy jelenléte hiteles legyen. Koehlernek ugyanis le kel­lett telepednie, be kellett szereznie a szük­séges alkatrészeket, és összeállítani a rá­dióadót. Közben az FBI sem tétlenkedett. Egy rádiósuk megtanulta Koehler rádiós „kézírását“, hogy semmilyen gyanú ne me­rüljön fel az Abwehrnél. Koehler az adó közelébe sem Jutott. 1943. február 7-én reggel nyolc órakor szólalt meg először Koehler: „Készen ál­lok megkezdeni a munkát. Biztonságban ér­zem magam, de nem lazítok, éberségem megőrzőm. Ha nem sikerült kapcsolatot teremtenem, holnap ugyanebben az időben megismétlem a hívást.“ A válasz egy hét múlva érkezett: „A nagybácsi örül. Elismerését küldi, és sok sikert kíván. Legyen figyelmes és éber!“ (Folytatjuk) Feld.: Rácz Mária

Next

/
Thumbnails
Contents