Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-22 / 8. szám
új ifjúság 7 Tálamon Alfonz: A pikádorok ivadéka (RÉSZLET) úgy tűnik, mintha csak most találta volna meg az ördög a lelkünket, és dobta bele az éhes madárfióka csőreként tátongó időtölcsér émelyítően szűkülő torkába, toszíoreszkáló derengésben, miközben rémület kicsapta páracseppek nyalogatják a mohalepte deszkákkal megvakított, láncait ernyedten lógató, zsilipkamrában egymást csikorgatva, merev mozdulatokkal simogató, a színehagyott, szürke pillanatba beleolvadó fogaskereket, kövér, mohó Jóllakottságukban hosszas álmos rlmgással várják végzetes szétzúzódásukat a laposra csiszolt, achátgyűrűs köveken, hogy részesei lehessenek az elemek nagy káoszának, de nekünk repedezett hullámtörőik felett siklik el tekintetünk, s egyre tehetetlenebben érezzük, hogy lankadó mozdulataink csillapítani kezdik rúgkapáló gondolatainkat, és a tajtékzó mágneses erő körbe-körbe fürdeti atomi lényünk mélyéről üvöltő lelkünket, az örvénykráter peremén, mint egy alkalommal az életünkben, talán egy sosem volt nyár derekán, templomszentelés búcsúvasárnapján, mikor ringlispílen ültünk, ahol görcsösen kapaszkodtunk a félig száradt láncokba hirtelen jött futó zápor után, és összemosódtak előttünk a tarka vásári forgatag akvarellzuhatagai, és ml lágy fejű virágok erdejében találtuk magunkat, ahol majdnem megérintettük a számunkra ismerősnek tetsző, lepke szállta szirmok koszorújával övezett Izzóvas-fehér arcokat, de hirtelen a meztelencsiga Járta főidből, a talpunk alól, körülöttünk boruló borostyánok lugasából Izgalomtól remegő, bujaság feszítette vörös makkú falloszok szökkentek ki, tévedhetetlen pontossággal csapódva be a bibék duzzadt ajkaiba, porzók dús szeméremszőrzet cserjésébe, véresen váladékozó tátongó űrt hagyva maguk után, hogy róluk eszünkbe Jussanak gyerekko- runlf parittyával szétlőtt napraíorgővlrágal, és egy sikollyal kellett áttörnünk a teret, mielőtt a minket megrohanó emlókíalanxok a kozmoszban sikló ondófejekké nem tapostak volna bennünket egy végzetes út lüktető, forró szennycsatornájában, de így elfelejtettük a divergens öröklött kódjainkat fojtogatni kezdő, árokba terelő egyre bonyolultabb szerves vegyületek szorítását, és ml ott fenn a ringlispílen suhanva megijedtünk a mozdulatlanná dermesztő idegen erőtől, becsuktuk szemünket, hogy le- küzdjük az egyre fokozódó hányingert, és életünk szárnyaló útjáról csak a tenyerünket lucskosan összetapadó, láncokról lecsepegő sötétbarna rozsdalére emlékeztünk, egyre fásultabban Igyekezvén, hogy nyitva tartsuk mégis szemünket, már nem is a giccses látvány kedvéért, amelyet a szürrealista szivárványorkán színeivel nyújtott, hanem azért, hogy a száguldó repülés és ősi félelem okozta szorongásból legalább az egyiket legyőzzük, mert azt képzeltük érzékszerveinktől becsapatva, hogy egyre közelebb von magához a mitológiai Jelenetekkel kifestett valamikori kazáncsö, amelynek fényes szegecsekkel kivert lyukacsos testébe pazarul feldíszített vlllanylzzófüzért feszítettek ki összegubancolódott, drótszerű huzalon, amelyet már-már megérinthettünk a halálüvöltésbe torkolló utunk végén, várva az alig hallható becsapódást, és a rémület titokzatos szorongásától vonzva el sem tudtuk képzelni, ahogy kitépi fejünkből a ragacsos, csontszllánkokkal piszkltott agyvelönk, ez a szörnyűséges gépezet a búcsújárő, töm- Jénező, szent zászlók alatt vonuló emberekre zúdítja apokrif gondolatainak tömegét, a felhőként szétterülő, ködként felszívódó, egymást nyalogató víziók mozaikdarabjait, majd összetöri csontjainkat az égőkkel pikkelyezett gerincoszlopán, de mi nem éreztük a homlokunkon gyöngyöző, pórusainkból kitörő verítékünket, ahogy arcukon végigfolyva alvadt vérként ajkunkra, s csak az ártatlanok bárányszemű mártíromságával, mint öieg kurvák hagytuk, hogy körbeudvarolva, tomport tomporra feszítve egyre közelebb tereljenek a gyűrött lepedőjü Iszapfoptyogáshoz, az oszlásnak Indult angolnatemetőktől zavaros közvetlenséghez, egyre gyorsabban, egyre megfontoltabban rokkán pörögtünk, mígnem arcunk előtt a kelő nap vöpöses- ségével búcsút nem Int a tárgyi világ, s amíg el nem tűntünk a ránk zúduló víztömeg ölelésében, és hosszú, egymással vívott küzdelem után nem éreztük, hogy testünk egy-egy csókra beleakad a vlz- partl leányarcú füzek mélyen a mederbe markoló sikamlós gyökereibe, a lágy ré- ' szeiktől megfosztott, felputfadt hasú dögökbe, amelyek napokig ringtak megrekedve a vízármosta korhadt tatörzseken, tévelygő, megtépázott hollókra várva a csendesebb szakaszoknál, ahol apró buborékokba ágyazódva tör fel a rothadó mélyről a mocsárgáz, undorító bűzt telepítve az egész környékre, megrekedve a víztükröt vastagon befedő vadkacsák és unkák szabdalta békonyáltetitő alatt, miközben mint fészektüzdelte bozóton, szempllláln- kon keresztül tör be előre hozzánk a bágyadt napsugár, s elemi fényhullámaira bontődva, mint lidércfény, szertartásos táncot jár pupillánkon az ébredés pillanatéban, mikor elménkbe hirtelen betör a va- kítás, homokzsákok közé jeges árként felrobbantani és kitörölni a szemérmetlenül valósnak átélt álmok gyermeteg Játékát, amelyben mi szerepelünk, sziluettjeink és alterególnk mefisztői tömegével, ambíciók nélkül mozogva a megtestesülés éles logikájával, kiterjedéstelen, összegömbölyödött Időben, a tisztítótűzként felfaló, vibráló fényben, s egy mozdulat megsemmisülése közben azon gondolkozunk, hogy vajon melyikünk álmodta a teret, mikor és milyen napszakban, az év hányadik hónapjában, melyikünk a cselekmény elvont kéjsodrását, de ekkor megjelentek a lángnyelvekként csapdosó éhes csápok, hasonló elrendezésben, mintha egy prizma oldalán sorakoznának fel fullasztó köhögésre Ingerlő nehéz kén- és salétromsaag- ban, talán egy cseppköbarlang kovát izzadó labirintusának denevérjárta hasadékal- ból kiöklelődve, együtt gomolyogva torzan visszahangzó harákolásokkal, gnómok elfojtott kuncogásaival, s a kongó patakdobbanásokban valaki éles karmokat mé- lyeszt hátunkba, miközben ml boldogan azt hisszük, álmodunk, mert nem érezzük a kitépett húscsomók égetését, a gyorsan rohanó testmeleg vérünk sprlccelését, a vérben forgó szempárok mohó szürcsölését hörögve lélegző falak lerogyásában, az egész látterünket betöltő sercegő hőségben, mint szított lángok lövellik felénk sóvár karjaikat, egyre közelebb lopva magukat hozzánk, s az eszünkbe Jutott a délután, mikor ringlispll tátotta felénk vas- rudakkal bordázott szájüregét, és mi nem tudtuk felfedezni egyetlen Ismerős arcot sem, egyetlen hangot sem a leányarcú virágok szlromhuUatö, levélzsugorító szomorúságában, csak a fortyogó masszát, amint végigfolyva a sisteregve maró összetört köveken, nekiszorítva testünket a nyálas váladékukban fürdő átlzzott sziklafalaknak, a biztos zsákmány reményében sztalagnl- tok és sztalagnátok szlloszlopait emelve előttünk, görcsösen vónalogva körülöttünk, s a mélyből Időnként elővlllannak az áttetsző meztelen testrészek, énekelve fülünknek a távozók passióját, a purgatórium harmónlumjátéka által kísérve, egy éjszaka talán három és négy között, mikor a kakasok az első kukorékoláshoz készülődnek hajnalt sejtve a tetvek és atkák nyüzsgő hadán túli korhadt palánkok tetszhalálba ringatott áldozataikról, hogy azok asztmás, mély lihegése betöltse az egész általánoslthatéan sötét teret, várva a széltépte, ritka nagy levelű lombok árnyékát arcukon a kora reggeli páratelített fény- özönben, s a szeretők Immár emyedő tagokkal hemperednek le egymás testéről, még csillogó, gyönyörfürdeüte nemzőszerveiket becézgetve, mézédes álmot remélve nyúlnak el nedveiktől nyirkos huzatok közé, de eközben ml felvesszük a másnak ősszefont, hervatag, vadvlrágtépte, foltozott mezőket, széttaposva dermedt lábú tücsköket, és a karámok cölőpel köré szorított felnyergelt fakő lovakra kapva, túl a lucskos olajfallgeteken. Irgalmatlan mesz- szeségben láttunk valakit, akinek távolság zsugorította testét legszívesebben a sárba fojtanánk, hogy az egyre erősödő napsütés Ikhorját felszívja, mindent belepő, llsztszerűvé málő anyaggá gyúrja telhetet- lenségével az Idők végtelenségéig, belekötve a horgas bordákat, meg az összetört árboccsonkkánt meredező üreges csontokat, melyekből, mint rejtett hőforrásokből lassan lüktet kifelé a még meleg velő, undorító piócaként hozzátapadva ujjongva ugráló, kötélen rángatott, korhadt tartóra szegecselt, réges-régen elfelejtett szélkongatta vészharanghoz hasonlító telkedhez, hogy Inkvizítóri bélyegző stigmájaként kelljen hordanod, míg fölöttünk visszavonhatatlanul egyesültek a láthatatlanul kisodort hangszálak szövevényeivel néma rézvörös trubadúrkalapban suhanó felsők, s kloro- flllzöld hínárokká alakulnak át a szavak gyilkost kiáltani ránk, de forró arcunkat nyaldosó hitünk zugából kiszökő hangszálsovány szaggatott szavainkkal port hintenek szemünkbe, hogy ne láthassuk a szánalmas tört szárnyú vergődéssé szelídült, felajzva várt haláltusát, a deflorácló kéjelgő aktusát, testünket lomhán véglg- hempergetik a nedves kifakult avaron, piszkos bóbiskoló, ráncos kérgű famatuzsálemek hallgatólagos beleegyezésével érezzük, mintha tollba és szurokba mártogat- nának perverz, hermeilnfürge kezű llncse- lők, cinkosan összesúgva, művüket befejezve, szempillantás alatt eltűnnek mellőlünk szelek szárnyán vitorlázva, míg csak ■ káprázatnak nem hisszük őket, ott hagyva minket a földszagú, hernyócslpkézte szélű levelekkel bepácolva egy átfestett térkép kellős közepén, körbe-körbe rohanunk Inunk szakadtából ösztöneinkre hagyatkozva, megsebesített állatként rogyunk össze, mozdulatlanná dermedve, megijesztett bogarakként megadjuk magunkat sorsunknak, tűrjük, hogy az őlomnehéz levelek alattomosan befurakodjanak testünk alá, máglyaként feltornyozott kupac tetejére szorítva végtagjainkat, a hirtelen tákolt trónra, Igézve szemünk a fonákjaira Irt jelekkel, amelyeket az akarat nélküliek együgyű erőlködésével akarunk megfejteni puszta kíváncsiságból, hogy emlékezzünk az anyag poriadásával önmagát megsemmisítő szövegre, abban a hlszemben, hogy mialatt átalakul rőt színű platánlevéllé testünk, hosszú, fás kocsányi növesztve, szabályos erezetet, egy számunkra Ismeretlen titok által megőrizzünk valamit személyiségünkből, majd lenyúló vajúdás után felpillantva, látjuk a potrohos, összetett szemű zugpőkok hintázó táncát a bonyolult szimmetrikus hálókon hártyás szárnyú rovarokra vadászva, egy mészpo- ros sarok dohos bűzében eszelősen rángatózó testtel próbálunk szabadulni a ragacsos fonalak szövevényéből, egyre jobban belebonyolódva, a kllátástalanságunkba a- karjuk egymás mellé rakni a hangokat gégénk porcos járataiban, hogy maradék e- rönkkel beleordltsunk a szürke semmibe, szánalmasan megrezegtetve az évszázadok óta mozdulatlanul bóblskáló környezetünket, mielőtt még hóhérunk kiszívja gúzsba kötött sejthalmazunkból a számára éltető plazmákba ágyazott magasabb rendű szerves vegyületeket, csáprágőlval lefűré- szelve koponyafödőnket, szippantja szürke- állományunkból az ismeretlen jelekkel teletűzdelt céltalan gondolatfoszlánysort, Hodossy Gyula versei: Gyürömködés Mindenkit meglep alacsony vérnyomásom soká fogok élni vagyok mint az Isten: nem becstelenségből hit nélküli ébredésből csak remény által reményből életre gyürömködöm Logika nélkül Félek, hogy hatalmukba kerítenek a dolgok, ami jogos, mert aki hatalommal Wr, vagy legalábbis azt hiszi, még nem egyenlő az örökkévalósággal. Költés Leültem fekete tojást szüíní, gyerkőcömet költöne'k nevelni. Ültem érte eleget, ő duruzsol, kelteget. A Hold Is a Nap Is megmondhatná, ha nyelve lenne, s ha akarná: tanácstalanság, te jómagam, de ha egyszer karmesterként.,. Fial Kelj fel! Mázik István versei: Darázs zümmög Belebonyolódunk az őszbe lenyeljük múltunk nyarait mint a torkunkon megakadt hajszálat Most avar fedi a szavak gyepszőnyegét De darázs zümmög körülöttünk s az apadó I víz hangja mint a papírra freccsent tinta szétfut Rían a jég A vágyak földjén fény nyilallik szemünkbe szívünkre szűrődik a hómezők csendje az óhajok itt sóhajok maradnak I de felrepülnek a cinkék szárnycsapásaiktól térdre rogyik az ég s rlan a jég a befagyott folyón
