Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-22 / 8. szám
1 fžíWiiei A Parnasszus felé (apunk idei 3. számában beharangoztuk új sorozatunkat, amelynek A Parnasszus felé bsszefogó címet adtuk. Azokkal a csehszlovákiai magyar írókkal, költőkkel beszélgetünk el, akik a 80- as években jelentkeztek irodalmunkban, s a Fiatal írók Körének a tagjai. Könyvkiadásunk eiőször a Próbaűt című antológiában adott nekik jelentkezési lehetőséget, s azóta többen jelentettek meg közülük önálló kötetet a Főnix Füzetek sorozatban. Sorozatunk első részében Balia Kálmán és Grendel Lajos értékelte — röviden — az ifjű nemzedék próbálkozásait. Mostantól e nemzedék tagjai szólalnak majd meg — kéthetente. Elsőként Tálamon Alfonzét faggatta szerkesztőnk, D. Kovács József. Tálamon Alfonz, a „flkesek nemzedékének“ egyik legmarkánsabb képviselője 1966-ban született. Most Diő- szegen (Sládkovičovo) él. Már gimnazistaként felhívta magára a figyelmet, amikor az Irodalmi Szemle közölni kezdte novelláit. Első önálló kötete a Főnix Füzetek sorozatban, A képzelet szertartásai címmel látott napvilágot 1988-ban. Alkotói tehetsége elismeréseként elsőként kapta meg a FiK által alapított Tsuszó-dijat. ■ Helyesnek tartod-e a csehszlovákiai magyar irodalom behatárolást, vagy a magyar irodalomra mint egységes egészre tekintesz? — Nem tartom szerencsésnek a magyar irodalom efféle felosztását. Minden, ami magyar nyelven íródik, egy egészet képez. Amíg a magyar irodalmat nem egységében szemléljük, nehezen tudunk megfelelő értékrendet felállítani. ■ Hol tart szerinted most a hazat magyar irodalmi tudat, történt-e valamiféle előrelépés az utóbbi időben? — Biztatónak látom, hogy kezdi kivetkőzni azt a memoár-irodalmi vonást, amelynek vajmi kevés köze van a nagybetűs irodalomhoz. Az Idő szintézise napjainkra olyan üj nemzedéket hozott felszínre, amely Írásaiban a saját belső élményeiből, lelkivilágának rezzenéseiből merít, [elenleg ez tűnik a legéletképesebb, legjárhatóbb útnak. ■ Milyen a FiK szerepe ebben a folyamatban? Milyennek ítéled meg a kör tevékenységét mint tag? — A FiK-nek elsősorban irodalompolitikái jellege van, míg engem főleg az irodalom érdekel, ebből a szempontból apolltlkus vagyok. Ilyen alapon, mint a FlK, a fiatal gépészmérnökök is létrehozhatnák szövetségüket. lobban kedvelem az ún. kávéházi klikkeket, ahol pár azonos véleményen lévő ember leül beszélgetni. A FlK-en belül nem alakultak ki klikkek, mindenki más és más nézőpontokból közelíti meg a dolgokat, ■ De azért fontosnak tartod a létezését? — Persze, ha nem lenne, ki kéne találni. A FiK érvényesülési fórum, kapucska. katalizátor, amely felgyorsítja a reakciót. ■ írásaidban vafón tudatosan keveredik a valóság és a misztikum, vagy ez egy egészen spontán meanuilvá- nulást forma? — Minden emberben olt él a misztikum és a realitások keveréke, mely spontánul megnyilvánul mindennapjaikban. Az elmúlt évtizedek haza! Irónemzedékei viszont tudatosan nem akartak elrugaszkodni a valóságtól. Akkor az volt az irodalompolitikái irányzat. Az irrealitásokba forduló irodalom magában hordozza a továbbgondolás lehetőségét, mintha csak egy filmet pergetnénk tovább magunk előtt. Az írásaim is annyira elvonat- koztatottak, hogy mnidenki azt olvas ki belőlük, amit akar. ■ Mi befolyásolt íróvá válásod során? Van-e példaképed, esetleg valaki, akit tanítómesterednek tartasz? — Hogy tudatosan valami vagy valaki befolyása alá kerültem volna, azt nem mondhatnám Annál több lehet viszont a tudatalatti befolyás. Sok mindent elolvastam, amire úgy reagáltam, hogy ez egy jő valami, de aztán különösebben nem foglalkoztatott. Sokat azonban utólagosan még átgyürok magamban. Tanítómesteremnek említhetném például Kafkát, de közben felmerül, hogy őt ki tanította, s így eljuthatunk Adámig és Éváig. Tény, hogy nagyon nehéz valami újjal előrukkolni, hisz már minden motívum fel van dolgozva. Formailag kell hát újítani. ■ Az olvasóktól kaptál már vissza^ lelzésekel, mi az, ami tetszik vagy nem tetszik nekik írásaidban? — Nem érdekel az olvasók véleménye. Aki úgy gondolkodik, mint én, elfogadja az írásaimat. Abszolút széles 8 skála: tudom, a nagymamáknak sosem fog tetszeni, a szeretőmnek viszont igen. A dicséret azonban nekem is jólesik. ■ Az érzések embere vagy, írod a köteted fülszövegében, — Mint ahogy mindenki az, hisz mindent, amit teszel, érzéseket vált ki belőled. Ezeket a pillanatnyi benyomásokat, érzéseket igyekszem írásaimban megragadni. A művésznő is ezt tette, szerencsére neki is volt ebben része. hiszen mint a tárlatnak a negyvenes-ötvenes években született művei mutatják, a legmalbb ember Is gazdagon táplálkozhat belőlük. A család melegét, a szerelem és a természet szépségét, a tisztaságot idézik elénk ezek a képek. De ugyanez a babonás szépség vibrál legújabb képein is. A művésznőt megihletik az egyszerű virágok, a szerencsét hozó négylevelű lóhere cserepe is, és mire megfesti őket, apró kis ékszer- dobozocskákká varázslódnak. Külön szeretem a fáit. Az e- gyik csupa virág, a másik roskadozik a termés súlya alatt, de büszkén, öntudatosan nyújtja felénk őket. Egy-egy fája ott áll a domb tetején, és száz izmos gyökérrel, ezernyi hajszálerével kapaszkodik a földbe, törzse ágai göcsörtösek, számtalan inda, tucatnyi kígyózó, tekergő, gúzsként egymást ölelő és fojtó ága ellenére Is ragyog, fénylik, vagy éppenséggel sír, mint ahogy csak az ember képes sírni. Él Szlovákia fővárosában egy kedves, okos, rendkívül érzékeny asszony. Ez az asszony Spanner Edit íestőművésznő, aki újra és újra megajándékoz bennünket mindazzal, aminek a birtokában van. Én, ahányszor csak valahol kiállítják egy vagy két művét, elzarándokolok oda, hogy ihassak abból a forrásból, amit a művészete jelent számomra. így volt ez most is, amikor abból az alkalomból, hogy a művésznő hetvenéves lett a fővárosi Művészetek Háza nagytermében sort kerítettek jubileumi kiállítására. Spanner Edit nemrég elvesztette hűséges élettársát, meghalt a férje. Július Nemeik festőművész. Felhőnyi bánat borult a lelkére, de igazi óriásként, anélkül, hogy egy pillanatra is feledte volna a távozót, képes volt elviselni ezt a nagy fájdalmat, és tovább dolgozni. Sőt, tovább élni leányának, aki szintén festő, és unokájának, de főleg magának az életnek. A művésznő az ország másik végén, Eperjesen (Prešov) született, ott. ahol mind a mai napig természetes környezetükben, a templomokban, kápolnákban föl- lelhteők és láthatók a gótikus művészet gyöngyszemei, és a fiatalok az anyatejjel együtt szívhatják magukba babonás szépségét. Gazdagodó életút sziklás tájba egy ébresztőórát állít, s az óra Időtlen időkig ketyeg hangtalanul, szó] a lélekharang, vagy éppenséggel őröl a malom, csak nem liszt, hanem az idő porszemei hullanak a kövei közül. Spanner Edit ilyenkor valójában nem is fákat, tárgyakat, kalitkát, virágokat fest, hanem nőket, még akkor is, ha egyetlen egy női arc szempllla, hajszál, sem látható a képen. A művésznő a nő búját, baját, apró kis örömeit önti formába, festi meg. Nőalakjai természetesen jellegzetes alakok, arcok. Tökéletes, átszellemült, arányos női arcai teli vannak apró kis örömökkel, és tengernyi bánattal. Mintha szüntelenül és szakadatlanul a paradicsomból kiűzött Évát variálná. Nála a már-már érzelgős szimbólumok, rózsaszálak, fátylak, koszorúk, gyűrűk, órák, óramutatók, hamvadó gyertyák, lepkék, madarak felhőnyi raja, távoli képzettársításokként egyszer csak megelevenednek, szinte lebegnek. a-lányok haja lángol, viszi a szél, és ml érezzük, látjuk, hogy a bánat vagy boldogság így bujkál körülöttünk, ahogy ő láttatja. Öblös konyakospohárban apró aranyhal lebeg. Valahol egy szalag, egy levél, virágszál, és már kész is a kép. És micsoda kép! Mese és valóság egyszerre, tiszta, egyszerű, mint amilyen maga az alkotó, Spanner Edit is. Eszközei, mesterségbeli tudása, a festék, a formák is ilyen egyszerűek és tiszták. Úgy is mondhatnám, hogy klasszikus, realista forma, mert itt a festék, a formák, a fények nem az egysíkú realitást Idézik, hanem párbeszédben vannak egymással, valamiféle mágikus viszonyba kerülnek, mint amikor egy táj fölött fénylik a holdkorong, és sejtelmes fények. Illanó árnyak, furcsa hangok töltik be a lelkünket. Németh István Néha egészen bizarr képzettársításokat hív segítségül a művésznő. Két szomorú, gyászba borült fa közé még szomorúbb arcot fest. Máskor a sivatagba vagy Spanner Edit- Várakozás, olaj, 1984 A zene hetölti ez életeniet BESZÉLGETÉS ORAVECZ GYÖRGY ZONGORAMŰVÉSSZEL Repertoárjában megtalálni J. S. Bach és Mozart szerzeményeit. Mellettük harmadikként Szergej Rahmanyinov szerepel. Na és persze a Llszt-rapszó- dla, amelyet annyira szeret. Magyarországi zeneművészt ünnepeltek a Szlovák Filharmónia Moyzes-ter- mében. A zongoránál Oravecz György ült. „Jártam én már a szlovák fővárosban néhány évvel ezelőtt, s Prágában is voltam. Úgyhogy nem először hallanak Itt engem. Kellemesen meglepett a közönség, mert viszonylag sokan eljöttek, és szerintem értenek a zenéhez, Csak kár, hogy nem tudtam nekik a maximumot nyújtani, de ezen a Petrof-zongorán játszottam a legutóbb Is. és már akkor is jobb hangszert szerettem volna. Ha az életem érdekel, röviden elmondhatom. Végigjártam az összes lépcsőfokot, már ami az iskolákat illeti. Nagyon későn, kilencéves koromban ültettek először zongorához, A budapesti Bartók Béla Konzervatórium után a Zeneakadémia kiváló tanára. Lantos István keze alatt formálódtam. Zenésszé úgy lettem, hogy sohasem vagyok elégedett. De azt nem is szabad! Még a legsikerültebb előadásomban Is találok hibát. Megelégedni? Soha!... A mai előadást lassan-lassan szedegettem össze. Liszt, a kedvencem volt az első, őt követte Rahmanyinov, akit csak most ízlelgetek Igazán. És utánuk Bach. övele különösen sokat foglalkoztam. Mégis a mai előadásom vele küszködtem a kezdésnél egy kicsit. Zenéje nagyon érzékeny, én így vélem." Oravecz György kitárulkozó művész. Nemcsak előadás közben árad belőle az őszinteség, hanem a fellépés után Is megkapó természetességgel kér meg. hogy nézzem el neki, de beszélgetés közben öltöznie kell, hiszen az éjjel már utazik Is vissza Budapestre. Határozottsága meglepő. Amikor kilép a közönség elé, tudja, hogy ott áll közepén a zongora, s neki másfél órás kellemes szorongást kell átnyújtania a hallgatóknak. És legalább ilyen feszültséget kell egy kis Időre teremtenie belül, saját lelkében meg az ujfalban Is. Főképpen a hangulatváltozásokra é- piti műsorát, játszania kell, hogy csa- pongjanak az érzelmek. Hogy a fortéból fokozatosan alig hallható piano legyen. Játszani Igényes technikával, végigfuttatni ujjait szinte az összes billentyűn, villámgyorsan, cikázva. Eljuttatni a közönséget arra a pontra, ahol szinte azt érezzük, nincs más körülöttünk, csak zene, zene, zene ... Elállítani a lélegzetet, hogy a leghalkabb részekbe ne merjen senki bele- köhintenl, s a lágy melódiákkal csak egy pillanatra nyugtatni meg az embert, éppen csak annyira, hogy senki se unatkozhassók. Utána máris határozottan, keményen, persze nagy-nagy finomsággal és érzékenységgel, sajátos felfogásban előadni Bach andantéját és a mozarti lendületet, Rahmanyinov fülbe mászó g-moll prelűdjét, valamint a Liszt-rapszódiát. Az előadóművész egész idő alatt feszülten ül a zongoránál, gyakran remeg az arca, de aztán mosolyogva néz fel, amikor beletaposnak a lélegzetvételnyi szünetbe. Mindezt fiatal huszonhat éves művész nagy tapasztalattal teszi. „Hogy hol jártam már, s hova készülök? Beutaztam szinte az egész kontinenset és a tengerentúl Kanadát. Legközelebb Belgrádban lesz Bar- tók-zongoraestem. Ez már biztos. Utána? Nem tudom. Hívhatnának többször és akárhová, én mennék, de hát ez a menedzserirodákon múlik. Sebaj! Fiatal vagyok még, csak éppen én nem érzem a fiatalságomat...“ Nagyon szomorú fiatalember benyomását kelti, pedig „csak" vérbeli művész. Majd két méter magas. Csöndesen, a kapott virággal kezében, hosz- szú fekete kabátban és piros sállal a nyaka körül, elegáns kalapban vág neki az éjszakai utazásnak. Vajda Barnabás 1
