Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-28 / 26. szám
'■ új ifjiiság 6 T óth Menyhért (1904—1980) festőművész verselnek és megnyilatkozásainak felhasználásával, Gyergyádesz László a kecskeméti Katona József Színház dramaiurgje Irta azt a monodrámát, amelyet a Magyar Területi Színház stúdiószínpadán láthattunk Az Irodalmi műsorok gazdagítják életformánkat és anyanyelvűnket, Most Dráfi Mátyás' érdemes művész, Fényima címmel színvonalas műsort adott. Olyan emberi, mégis magyar lélekből fakadó. egyszerűen szép és nemes helyzeteket teremtett, ahol a mértéktartó Intelmek, örök értékű erkölcsi Igazságok, a mondatok, a szavak,, szóközök, szünetek és csenden jelentésük erejével hatottak. A ránk terüld költészet olyan érzelmi, képzeleti elményfolyamatot Indított meg bennünk, amely magába foglalta önnön lényegét és emberségét, odafigyelésre kénysze- rített. A színház, „a nagy Igézet“, a színpadról a mézőtér felé sugározta befolyását. Ereje olyan volt, mint a nap. Ügy ontotta melegét, hogy kikeltse az elvetett magot, és erőt adjon a békés élethez, olyan élményt adjon, amely színesebbé teszi jelenünket. A TITKOK FESTŐJE A napsugár, a művészet feltölti a testet- lelket, így az könnyebben viseli el fáradalmait: töretlenebb lesz az alkotókedv: az ember megtalálja életcélját és megérdemelt jutalmát. Jó lenne, ha színházunk minden évadban helyt adna az Irodalmi műsoroknak, mert érdemes elsajátítani a fordulatokban gazdag, ritmikusan lüktető irodalmi nyelvet, a színészektől, az előadóművészektől pedig a világos, jól tagolt beszédet. A szórakoztatáson, a megszívlelendő tanulságokon túl ugyanis nekik Is részük kell legyen megtanítani szépen és okosan beszélni, rámutatni a szabatos előadásmód fontosságára. Ehhez persze az anyagi feltételeken túl sok minden másra is szükség van, mondjuk műveltségre, kulturáltságra, erkölcsre, emberi tartásra. Bizonyos, hogy e képességek megteremtésében a művészetek közreműködése nélkülözhetetlen. És ez nem mindig könnyű, nem mindig egyszerű. Vannak valódi, az objektív és szubjektív helyzetekből adódó akadályok is. De ha a lényeget tekintjük, és a színház, a közönség szándéka egybeesik, minden nehézség áthidalható. Gyergyádesz László monodrámája hiteles irodalmi alkotás. Hiteles, mert Dráfl Mátyás drámai erejű közreműködésével képes volt megteremteni önmagunk erkölcsi jelenét. Gondolatilag és artikulációjában tisztán hangzottak mondataid érthetően Irányított Indulatai őszinte kitárulkodására épültek. Abban pedig, hogy ez az előadás egyszerre Ilyen emlékezetes lett, nagy része van Dráfl Mátyás érdemes művésznek, aki legjobb képességeit adva alakította Tóth Menyhért festőművészt „saját“ műtermében, saját festőállványa mellett. A színpadi képet Kopócs Tibor festőművész tervezte, és ez egyszerű, tiszta volt. Mint ahogy az előcsarnokban kiállított színészportréi Is jő hatással voltak a közönségre. Érzelmeket, harmonikus színeket, torzításmentes karaktereket láttunk ezen a szép kamarakiállltáson. Aki Kopócs Tibor művészetét meg akarja érteni, időzzék el egy kicsit képei előtt. Élvezze azt a szín- harmóniát, arckifejezéseket, testhelyzeteket és lelki állapotokat, amelyeket lát. Kopócs birtokolja a mesterségbeli eszközöket. A klasszikus vagy a modern arcképfestészet műfajában Is képes egészen újat hozni. Ez is azt igazolja, hogy minden művészetnek feladata kimondani és megmutatni a szépet, mint ahogy tette azt színházunk is ezen a sokatmondó bemutatóján. „A vágy és a szenvedély, az élet akadályaiba ütközvén, a szemlélet tükrévé simul“ — írja Goethe, „Mesterségem, te gyönyörű / ki elhiteted: fontos élnem“ — vallja Nemes Nagy Agnes, „Én már akkor is látnám a Napot, ha pincébe zárnának... A Nap bennünk él: mindnyájunkban!“ olvashatjuk Tóth Menyhért gondolatait, akinek Irodalmi alkotásait használta fel Gyergyádesz László: Fényima című monodrámájának a megírásához. Végeredményben minden igaz költőről elmondhatjuk: írta az életet, élt irodalmat. Szuchy M. Emil Emlékhangverseny Egy élménnyel Ismét gazdagabbak lettünk... Vonatkozik ez mindnyájunkra, akik május 12-én Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) majd másnap a szlovák fővárosban meghallgattuk az Ifjú Szívek Magyar Dal- és Táncegyüttes ének-zenekari hangversenyét. Az együttes munkásságához hozzátartozik, hogy a társulat egyes részlegei időnként „szólóban“ Is bemutatkoznak a közönség előtt. Teszik ezt azért, hogy érdeklődő közönségünknek bemutassák a sok-sok igényes próba gyümölcsét, bizonyítsák fejlődőképességüket. A péntek és a szombat esti hangverseny azonban más jellegű volt. emlékhangversenyt adott az együttes Szíj jártó Jenő cseh- szlovókiol magyar zeneszerző születésének 70. évfordulója alkalmából. Harmadik éve már, hogy a szerény, példás életű zeneszerző. aki szorgos munkálkodásával szervezte a csehszlovákiai magyar zenei életet — többek között az Ifjú Szívek és a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának létrehozásában Is közreműködött — hirtelen eltávozott közülünk. Váratlan halála mindnyájunkat megdöbbentett — csendesen elment 1986 forró nyarának közepén. Szíjjártó Jenő július 17-én lenne hetvenéves. Zeneszerzői munkássága előtt tisztelegve rendezte meg az Ifjú Szívek azt az emlékhangversenyt, amelyen a zeneszerző énekkari — zenekari művei és népdalfeldolgozásai hangzottak el. Szíjjártó Jenő kompozícióit az Ifjú Szívek Dal- és Táncegyüttes ének- és zenekara Kovács Kálmán és Józsa Mónika karnagyok és Karaba Gyula karmester vezénylésével magas művészi színvonalon szólaltatta meg. Az est szólistái Bencsik Lívia, László Zsuzsanna és Szkalka Ferenc voltak. Vendégként fellépett a dunaszerdahelyl Bartók Béla vegyeskar Jarábik Imre vezetésével. Nem volt véletlen a kórus vendégszereplése, hiszen Szíjjártó Jenőt ehhez a kórushoz baráti szálak fűzték. Olyannyira, hogy ennek a kórusnak ajánlotta DéLászló Zsuzsa, Bencsik Lfvia, Szkalka Ferenc, az együttes szólistái és a karmester Karaba Gyula nes György versére írt Csallóköz című kompozícióját. Külön említést érdemel a műsor dramaturgiája. Érzékeny, igényes, hozzáértő kéz állította ösz- sze az est műsorát. A tudatos stílusérzékre vall a kotta világos üzenete. A bratlslaval hangverseny a Moyzes-teremben volt. Abban a helyiségben, amely nemrég a rádió hangversenyterme és egyben koncertstúdiója volt. Szíjjártó Jenő hosszú éveken keresztül a rádió zenei rendezőjeként tevékenykedett. Igaz, a zenei rendező munkája nem látványos, de kimondhatatlanul igényes. A rendező ott dolgozik láthatatlanul az üvegablak mögött, és ügyel,^ hogy a felvett kompozíció minden egyes hangja megfeleljen a partitúra igényeinek. Egy mondatban nem lehet leszűkíteni a zenei rendező tevékenységét — ez most nem is volt célom —, de a hangverseny alatt néhányszor eszembe jutott, hogy a zenei rendező Szíjjártó Jenő vajon hány ezer órát töltött ebben a rendezőfülkében, amelynek a hangversenytermében most az ô tiszteletére megrendezett hang- ver.seny zajlik ... Mert Szíjjártó Jenő ott volt — ha nem is az ablak mögött, de ott volt műveivel, szerzői üzenetével... A hangversenyt követő szakmai összejövetelen elhangzott egy javaslat, amelyet most szívesen közreadok: nem lehetne-e Szíjjártó Jenő összes művét. [ beleértve gyermekkari művelt is) hanglemezre rögzíteni. Még azoknak a közreműködésével, akik személyesen ismerték, szerették, tisztelték őt. Itt említem meg, hogy a Csemadok Központi Bizottsága — dicséretes kezdeményezéssel — a zeneszerző születésének 70. évfordulója évében megjelentette Szíjjártó Jenő Az anyai szó című összesített kórusgyűjteményét. Hritz Júlia Gyökeres György felvétele Szabó Gyula: Sáros utca Tíz gv ereihiiHiytiiiensén! Ján Johanides : MAITHAIISM ELEFÁNTOK & Aki valaha olvasta Ján )ohanl0% űes munkált, bizonyára egyetért velem abban, hogy ez a szlovák prózaíró a lassan beérő tehetségek közé tartozik. Egyszerre har- col az alkotással és a számára robogónak tűnő Idővel. Johanides ma ötvenöt esztendős, és eddig kilenc könyve jelent meg. Az eddigi írói teljesítménye véleményem szerint vegyes képet mutat. Ha elolvassuk az utolsó három könyvét, a Mauthauseni elefántokat. A fivér temetése című no- velláskötetét (Pochovávanie brata) és a Legszomorúbb árvái ballada (Najsmutnejšia 'oravská balada) című regényét, akkor a novelláskötetről állíthatjuk, hogy Igazán sikerült. A Mauthauseni elefántok című magyarul most megjelent regényének két férfi főszereplője, Holenyst, az egyszerű szlovák bányász és van Maase, a holland patríciuscsalád sarja sok sok évvel a háború után a gyűjtőtáborrai kapcsolatos élményeit eleveníti föl. Egy kis Iróniával azt Is mondhatnám hogy ez aztán az Igazán johanldesl téma, hiszen a múltba tekintés misztériumára soha pompásabb lehetőség nem kívánkozik, mint az efféle találkozások alkalmával. A gyűj- tötábort látott kőt sorspróbálta ember emlékezhet és emlékeztethet. Csakhogy az emlékezésekkel, a múltba pislogásokkal csínján kell bánnia az Írónak, ha hiteles akar maradni. Ha találkozom valakivel, az agyam nemcsak a jelen múlt-jelen racionális közegeit „látogatja meg“, de az irracionális dolgokon, túl á legszélsőségesebb és legváratlanabb abszurditásokat Isi Az Igazi művész legyen ésszerűen merész!... Többször írtam már Johanldesröl. Szinte minden papírra vetett sorát ismerem, de egy valamit még sohasem jegyeztem le, megfeledkeztem róla. Éspedig azt, hogy írásai és Konrád György szépirodalmi művel közt hasonlatosság van. Amit Konrád művel, arra azt mondjuk: esszéregény. Johanides regényeinek szerkezete, vonalvezetése ugyan erősen hasonlít Konrádéira de Itt (mármint Johanidesnél) minden túlzottan kötött, feszélyezett, és a látóhatárral is baj van. Joha- nides nem tehetségtelen szerző, s nagy pillanataiban művészetet teremt, de úgy tűnik, a rajtolásával örökölt hátrányait csak nagyon lassan képes leküzdeni, írásaiban túlzottan sok a rossz beldegzésű helylérde- kűség. A tiszta művészet csak allg-alig viseli el az ún. pletykát! Jő, lehet pletykálkodni Is, miért ne, csakhogy akkor Is az író legyen az úr, a leírandó szöveg pedig „cifra szolga“! Mint ahogy például Esterházy Péter csinálja. Ahhoz, hogy valaki pletykál- kodjék: kell tudnia pletykálkodnla! Akiből pedig ez a képesség hiányzik, jobb, ha messzire elkerüli. Konrád nem tud pletykálkodni, viszont szabad folyást enged a gondolatainak, és azt a bizonyos látcsövet egy icipicit magasabbra emeli, hogy azt mutassa meg, ami a helyiérdekű sávon túl van: a lényegeket! Johanides esetébsn — úgy érzem — még várnunk kell a teljesítmény tökéletesítésére. A könyvet Rácz Olivér fordította magyarra, és munkájáért kiadói díjban részesült. Vajkai Miklós Tízéves az érsekűjvárl (Nové Zámky) Szépművészeti Galéria. A Jubileum elég okot adhatna az ünneplésre, csakhogy a figyelő látogató, ha elmegy a tíz év tiszteletére rendezett, a Galéria új szerzeményeiből válogatott művek kiállítására, s úgy érzi, hogy valójában nincs ok a nagy örömre, ünneplésre. És nemcsak azért, mert az Intézmény ezzel a kiállítással valójában tájtól, helységtől független, furcsa. Indokolatlanul tájidegen, kötelező „névsorolvasást“ tartott, hanem azért is, mert mindenképpen túlértékelnénk az eddig végzett munkát, de különösen az elért ersriményt. Azok, akik általában mindig mindent az eredmények felől közelítenek meg, de akik olykor görcsösen tiltakoznak még a gondolat ellen is, hogy talán nem mihden olyan fényes és ragy.ngó, mint hiszik, bizonyára értetlenül vizsgálják majd ezt a megállapítást. Mi tagadás, ellenőrzésképpen még magam is kételkedem: nem tú! zás-e Ilyesmit állítani, nem túlzás-e rontani az ünnepet, amikor az emberek fogadásra gyűlnek össze, amikor mindenki ünneplőbe öltözik, amikor nagyon sokan úgy érzik, hogy milyen sokat tettek az ügyért. Galéria vidéken — ez önmagában is nagy eredmény. Nem vagyok túlzottan elégedetlenkedő, nem akarok túl sokat? — kérdem önmagámtól, de ha mindent egybevetek, mégiscsak azt kell mondanom, nem túlzás. Ha Zmeták Ernő nemzeti művész csak Ilyen eredményt tudott volna felmutatni, mint amilyet ml — a társadalom — a tíz év alatt felmutathattunk, akkor soha nem jöhetett volna létre a galéria. Az Intézmény a bemutatott és felsorolt munkák alapján semmit sem szerzett meg azokból a fellelhető és közgyűjteménybe Iktatható munkákból, amelyekkel Zmeták Ernő megalapozta ezt a gyűjteményt. Ráadásul a számok összehasonlítása is sokat elárul. A művész ugyanis az eredeti kilencven alapművet további ezerbárom- száznyolcvanhét (1387!) alkotással, műtárggyal gyarapította a tíz év folyamán. Ehhez adta a közel kétezer műből álló könyvtárat, mely minden Intézménynek a becsületére válna, s amelyben lexikonok, képzőművészeti alapművek gazdag tára találató. Vagyis: egyetlenegy ember, aki tudatos, szorgalmas, önzetlen, képes hatvan-Valahány éves korában ilyen kinccsel megajándékozni bennünket, vajon mivel hálálta meg, mivel viszonozta a társadalom ezt a páratlan cselekedetet? Rendbehozott néhány helyiséget, ellátta őket zárakkal, világítással, kiadott vagy félszáz katalógust, fizet néhány alkalmazottat, s most, amikor elérkezik az első jubileuma, nem tud megrendezni még egy tisztességes kiállítást sem, mert nincs hol és miből. Eddig mindig elégedett voltam a Gorkij utcai „bótos“ környezetben megbúvó kiállítőteremmel. Nagy fegyelemre, kemény, jó válogatásra késztette az alkotókat ős a tárlat- rendezőket ez a terem, s ugyanez a terem most, a jubileum alkalmával fényesen felmutatta, hogy mindez kevés. Kevés, mert a tíz év alatt • nem született meg a galéria épülete, de nemcsak az épületet kell nélkülözni, hanem még egy valamirevaló nagyobb kiállítóteremhez sem jutott az Intézmény. Persze lehet, azt mondják most sokan, hogy micsoda elégedetlenség ez. Nincs pénzünk másra sem, nemhogy ilyesmire költenénk! De miért nincs pénz? A kiállítás megnyitásán közel egytucat művész és művész- jelölt arcát láttam, sokan viszont hiányoztak. Talán éppen azért, mert ők Is úgy érezték, nincs ok az ünneplésre. Meg talán azért Is, mert ők is szívesen ajándékoztak volna már egyet s mást a munkáik közül, ha értelmét látták volna. Hiszen a munkák „elásva“ a raktárban porosodnak. Ráadásul talán nemcsak művekkel lennének képesek segíteni az Intézményt. Miért nem vesszük Igénybe az áldozatkészségüket, ha már úgy látjuk, hogy a társadalom zsebe kiürült? Jó lenne, ha a tízéves jublleura nem ringatná álomba az illetékeseket, hiszen ha egy ember képes o- lyasmlt létrehozni, mint amilyen az érsekújvári Szépművészeti Galéria, akkor a társadalomnak, amely sokkalta nagyobb eszközökkel rendelkezik, többre kellene, hogy képes legyen. Meg talán az sem ártana, ha az olyan intézményben, ahol Szl- nyei Merse Pállal, Rudnai Gyulával, Aba Novák Vilmossal, Kassák Lajossal dicsekedhetnek, néhány szó magyarul is olvasható lenne a képaláírásokon, de a katalógusok eligazító szövegeiben Is. Sokat beszélünk az Igaz barátságról, a lenini nemzetköziségről. Vajon ezek az eszmék ott, ahol együtt élnek a szomszédok, ahol évezredek óta egyként ügyködünk sorsunk jobbra fordulásán, ezek a gondolatok miért nem érvényesülnek természetes módon a gyakorlatban?! A tíz év eredménytelenségébe talán ez Is beleszámít. Németh István
