Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1989-06-21 / 25. szám

A KICSÜCSOSODÄS ELŐTT

Nemzetiségi kulturális életünk hétköznapjait a késő tavaszi, kora nyári hetek ünnepségsorozattá duzzaszt- ják. Alig két hőnap leforgása alatt négy-öt központi versenyre, seregszemlére kerül sor, amikor országvilág előtt bizonyithatják több százan, sőt. több ezren alkutői készségüket, művészeti elkötelezettségüket, szellemi gazdagságukat.

A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy ebben az évben olyan évfordulók is alkotásra ösztönözhették a csehszlovákiai magyarságot, mint a Magyar és a Szlovák Tanácsköztársaság 70., az SZNF 45., valamint a Csemadok és a SZISZ Pionirszerve- zete fennállásának 40. évfordulója. S mert az eddigi négy rendezvényből 3 a gyermekcsoportok versenye volt, tiszteletadásként is felfoghatjuk a seregszemléket a legifjabb nemzedék részéről. Ráadásul a Csemadok KB és a SZISZ SZK3 között megkötött szerződés értelmében az ünneplő szervezetek sikeresen együttműködhettek, persze nemcsak a központi rendezvényeken, hanem a járásiakon és az együttesek támogatásában, munkafeltételeik biztosításában.

A „csúcsok csúcsának“, azaz a „fesztiválok fesztiváljának“ is szokták Gombaszögöt, az országos kulturális ünnepséget nevezni. Bízva abban, hogy itt is dominálnak majd a gyerekek, az ő alkotókészségük, játékosságuk, négy csoportvezetővel beszélgettünk el mozgalmunk néhány sarkalatos kérdéséről. Helyzetük,, gondjaik és örömeik különbözőségétől függetlenül egy kérdésben valamennyien egyetértettek: megtiszteltetés, öröm számukra, hogy Gombaszögön lehetnek. Remélhetőleg a közönség is Így fogadja majd őket: örömmel és mély tisztelettel.

A néptáncosidény is a gyermek- mozgalom jegyében zajlik idén. A zselízi (Želiezovce) Országos Nép- művészeti Fesztivál évenként váltakozó versenye az idén a gyermekeké volt. Mint ismeretes, négy csoport végzett díjjal Zselízen. Az első dijat megosztva az ekeii (Okoličná) Tátika és a párkányi (Štúrovo) Kis- bojtár nyerte. A harmadik dijat, szintén megosztva, a bratislavai Apró Szőttes és a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Istiglinc vitte el. jó szokásként a Zselfzen díjnyertes csoportok Gombaszögön is fellépnek. Ez a jó szokás az idén sem változott, bár a szervezők úgy döntöttek (eredetileg), hogy most csak két díjnyertes együttes megy Gombaszögre, a másik kettő majd jövőre. Végső döntésként mégis három csoport mutatkozhat be az országos kultúrái^:', ünnepségen, csak az Apró Szőttes kerül sorra a következő évben. Az ilyen megoldást, mivel gyerekekről van szó, pusztán pedagógiai szempontból ítélve sem lehet helyesnek tartani. Ha ez az év a gyermekeké, úgy kapjanak ők elsőbbséget, akár valamelyik felnőtt együttes rovására is. Ez persze csak a mi véleményünk, a szervezők megfontolásait nem tudhatjuk. Eredetileg a Gombaszögön vendégszereplő gyermekcsoportok bemutatása volt a célunk. Közben azonban lezajlott Preáovban a gyermekek folklórfesztiválja, amely Szlovákiában a legrangosabb központi rendezvény ezen a téren. Ezen a fesztiválon bemutatkozott á két zselízi nagydijas, a Tátika és a Kis- bojtár is. Azon kívül, hogy ez rangot jelent a két együttesnek, volt ennek a fesztiválnak egy olyan jellemzője is, amelyről talán érdemes szót ejteni: első ízben nem rangsorolták a bemutatkozó együtteseket. Volt ott egy szakbizottság (nem zsűri), amely végignézte az egész fesztivált, majd szakmai értékelést tartott, utána megbeszélte (megvitatta) nézeteit a csoportok vezetőivel. Nekik is alkalmuk nyílott elmondani saját véleményüket amely nem mindig volt azonos a szakbizottság véleményével. A rangsorolás elmaradt, a díj a részvétel volt a fesztiválon. Ez a tény rányomta bélyegét erre az írásra, így az eredeti elképzelés kissé módosult, s a következő beszélgetés kerekedett belőle.

A vitatott kérdés

A preíovl mfivelfidésl ház előcsar nrikábnn Undok Máriával, a Tátika művészeti vezetőiével és Hégllné Bertók Mariannával, a Kisbojtár művészeti vezetőiével beszélgettünk.

— Nem egész egy hét telt el a zselízi versenytől, és a két győztes csoport Ismét egy színpadon lép fel, mégpedig egy országos rangú fesztivál színpadán. Mint Ismeretes, Zselízen nagyon különböző hangok voltak az első díj odaítélése körül. Vélemények fogalmazódtak meg, ütköztek egymással. Voltak olyanok, akik megkérdőjelezték a verseny, a ranglétra jogosultságát Most itt vagyunk egy olyan fesztiválon, ahol idén először nincs verseny, csak bemutató. Van már tehát összehasonlítási alap a verseny és az olyan fellépés között, amikor nem versenyeztek. Nektek mi a véleményetek?

Hégllné: — Én szeretem a versenyt. Már az előkészület is izgalmas, serkentő Ennek a fesztiválnak is megvan a maga jó oldala, de ml már megszoktuk a versengést. Én egyértelműen versenypárti vagyok, függetlenül attól, milyen eredményt érek el.

Hodek: — Vannak, akik a verseny ellen agitálnak. Azt mondják, nem kell a rangsorolás, a díj a részvétel, Elfelejtik, hogy ha valaki el akar jutni az országos fesztiválra, a válogató bizottságnak ki kell válasz tanla az együttest, esetleg járási- kerületi versenyen részt kell venni, és ott jó helyezést elérni. Tehát ide eljutni is versennyel lehet, a kiválasztás is egy bizonyos rangsorolás, minősítés. Nem tudom egyértemííen eldönteni, hogy jó vagy nem jó a verseny, de Inkább igent mondanék. Egy alkotónak vállalnia kell a megmérettetést, ami mindig rangsorolást is jelent. Hangsúlyozom: vállalni kelll

— Vállalni kellene. És biztos így van? Nem szeretnék személyeskedni.

— Két ember között a kapcsolat végeredményben magánügy, de csak addig amíg nincs nyilvános vetüle- te. Az idén olyan hangokat is hallani lehetett, hogy a megosztott első díj is egy nem egészen jó kapcsolatnak az eredménye. A zsűri nem akarta (vagy nem merte?) tovább mérgesíteni a helyzetet. Mi erről a véleményetek?

Hégliné: — Én reálisnak tartom a zselízi díjazást Szerintem mindkét együttes olyan színvonalon volt (már egymáshoz viszonyítva gondolom], hogy ez volt az egyetlen megoldás. Ha én ülök a zsűriben, ugyanígy ítélkeztem volna.

Hodek: — Véleményem szerint nem egyértelmű ez az eredmény. A zsűrinek csak a látottak alapján szabad ítélkeznie, s nem vehet figyelembe semmilyen más tényezőt, kapcsolatot. Ez is a már említett emberi minőség kérdése Persze, a zsűriben öt ember ült, és nem volt egységes a véleményük. Ez az értékeléskor is kiderült. Viszont következetlenül dolgoztak, illetve ismertettek. Néhány csoport műsorát alaposan elemezték, néhányét csak futólag. Én mindenesetre nem osztottam volna meg a díjat. Volt ott elég kapaszkodó ahhoz, hogy rangsorolni lehetett volna.

— A versenyről beszélve gyakran halljuk ezeket a szavakat: megmérettetés, rangsorolás, értékelés .. De — és lehet ez is hátránya a ver- seynek — ilyenkor mindig egy bíráló bizottság munkájára gondolunk. Soha nem esik szó a legfontosabbról, a közönségről. Pedig az kellene. hogy a néző legyen a csoport- vezetők munkájának legfontosabb megítélője. Vajon így nemcsak a

a tánccsoportok versenyéről. A te csoportod is díjat nyert, meg táncosként is többször részt vettél versenyen. Tehát két szempontból is megtudod ítélni a kérdést. Milyen is a te táncos pályafutásod?

— Ez valami körféléhez hasonlít. Ugyanis 1978-ban kezdtem táncolni, az Istigllncben. 1979-től a Csallóköz- ziben, majd 81-ben átléptem a Szőttesbe. 1983-ban az Apró Szőttes vezetője lettem, majd 86-ban bezárult a kör: visszajöttem az Istiglinchez, most már mint művészeti vezető.

— Vannak tehát tapasztalataid, úgyhogy visszatérhetünk az eredeti kérdéshez: mi a véleményed a versenyről?

— Én egyértelműen a verseny ellen vagyok. Nagyon sok érvet tudnék felhozni, amelyeket mint táncos és mint vezető szereztem. Csak néhányat említek: nincsen, nem lehet objektív mércéje a zsűrinek. Csak arról lehet objektív véleményt mondani, amit mérni lehet, kilóra, méterre, másodpercre. Ez csak a sportban lehetséges, de nem a művészetben. Minden más értékelés szubjektív. tehát eleve valami befolyásolja. Nincs olyan mérce, amely összehasonlíthatná a startpontot. Minden csoportnak más-más anyagi és emberi feltételei vannak. Tehát némely csoport hátránnyal indul. Ezt nem lehet figyelembe venni az értékeléskor, ez érthető, de Igazságtalan. Bármilyen is a verseny, valamilyen szabályokat fel kell állítani, ezek már előre meghatározzák a kompozíciót. Az alkotó nem saját belátása és a téma kívánalmai szerint dolgozik.

de nem tudom megkerülni a kérdést. Nem árulok el talán titkot, ha elmondom, hogy kettőtök között a viszony nem egészen felhőtlen. Ez azonban nem egyedülálló eset, a mozgalomban elég gyakori. Nem a verseny, a nem mindig egészséges rivalizálás az oka ennek a jelenségnek?

Hégllné: — Szerintem a hiba ott van, hogy egy-egy együttes az élre tör, aztán huzamosabb ideig a legjobbnak (vagy az egyik legjobbnak) számit. Majd megjelenik egy új, kezdő csoport, és élre tör. Ezzel az eddigi legjobbak veszélyeztetve érzik elsőbbségüket. Talán valahol itt kell keresni az ellenségeskedés gyökerét. Másképp nem tudom megfogalmazni az okot. A jó, a gyakorlott együtteseknek fel kellene karolniuk a kezdőket, bátorítani, segíteni őket.

Hodek: — Szerintem ezek az emberközi kapcsolatok nem a zsűri véleményének, ítélkezésének a függvényei, hanem az emberi minőség megnyilvánulásai. Egy alkotó mindig a saját bőrét viszi a vásárra, és szükségszerűen el kell fogadnia az ítélő bizottság véleményét még akkor is, ha az számára kedvezőtlen. Egy másik emberhez való viszonyát nem határozhatja meg az, hogy nekem és annak a másiknak mit mondott a zsűri, alkotását hogyan ítélte meg. Két ember között a viszonyt személyiségünk határozza meg. Számtalan példát tudnék felhozni, hogy nem keletkezett közöttem és más csoportvezető között konfliktus csak azért, mert az ô csoportja egy adott időben jobban szerepelt. Nem a díj. az emberség számít.

zsűrinek dolgoztok, nemcsak a versenyre készültök, miközben a néző csak amolyan járulékos tényező?

Hégliné: — Munkámban a zsűri az utolsó, „aki“ az eszembe jut. Rengeteget szerepelünk, és ez a munkánk legfőbb célja. A kompozíciók témáját elsősorban gyerekeink elképzelése alapján választom meg. Például ők nem nagyon szeretnek játszani, inkább táncolni. Műsorunk dramaturgiáját is a gyerekek határozzák meg. Az fgy született kompozíciót visszük a versenyre. Tehát egyáltalán nem a zsűrinek dolgozunk. Persze a versenykiírás feltételeihez alkalmazkodnunk kell.

Hodek: — Másfél év alatt nyolc koreográfiát készítettünk. Ezek tiszta ideje kilencven perc. Ebből a nyolcból egy készült versenyre, a többi a közönségnek. Véleményem szerint viszont a versenyszámot Is szívesen megnézi a közönség. Azzal is számolunk műsorunkban, hogy a közönség ízlése sokrétű. Olyan számaink vannak, amelyek között szinte mindenki megtalálja azt, ami neki tetszik.

A harmadik szemével

A dunaszerdahelyi Istiglinc művészeti vezetőjével, Krausné Bettiik Ágotával a gyermektánccsoport „székhelyén“, a Városi Művelődési Házban találkoztam.

— Érdekelne, mi a te véleményed

Még sok mindent sorolhatnék, ami a verseny ellen szól. Eljutni egy országos fesztiválra, ez kitüntetés, a- mely felér bármtlyeh díjjal. Ezért is készülünk nagy örömmel és várakozással Gombaszögre, ahol nincsenek korlátok, szabadon játszhatunk, görcsöktől mentesen szerepelhetünk.

A téma él. a vélemények sokrétűek. Van pro és van kontra. Mindenesetre olyan probléma, amely közelről érinti a táncmozgalmat (és nemcsak a gyermekek művelte részét) ezért szükséges lenne minél több véleményt felsorakoztatni, hogy az illetékesek tudják levonni a helyes következtetést. Ezért a szerkesztőség szívesen ad teret lapunkban mindenkinek, akinek e témához van érdemi mondanivalója.

A tízéves Jóbarátok

Még ha sokaknak hihetetlen is, így igaz: már tíz év telt el azóta, hogy először találkoztunk egy vidám buzitai (Buzica) társasággal, s megtanultuk kimondani és leírni vezetőjük nevét; Skvareniak (ejtsd: Skva- renyák) Mária. Jó barátok vagyunk — mondták hamiskás mosollyal kísérve a bemutatkozást a gyerekek, minthogy a Jóbarátok nevet vette fel a kis csoport. Aki szóba elegyedett velük, néhány perc alatt érdekes felfedezést tehetett. A csoport tagjai igazi gyerekek: pajkosak, életvidámak, felszabadultak, bátrak. Vezetőjük viszont akár a sas üldözte vadgalamb. Azt már az idő távlata mondatja velem, hogy ez csak a látszat volt, hiszen Skvareniak Mária szívós elzártsággal, kitartó bizalommal és munkája igazába vetett töretlen hittel járta meg a tíz év során a csúcsokat és poklokat.

Hogy túlzás egy gyermekszínjátszó csoportról, illetve annak vezetőjéről ilyet mondani? Nem vitatom, hogy ez elmúlt tíz év hozott számtalan olyan drámát, sőt sorstragédiát, a- melyhez képest a buzitai csoporté és Máriáé semmiség, ám ne feledjük: minden embernek a saját drámája a legnagyobb, minden kisközösségnek a saját gondja a legégetőbb, s ez fgy van jól! Sajnos, évekig nem figyeltünk erre, így bárki bármikor és bárhol kijelenthette — elsikkadva panaszaink, a kisközösségek gondjai felett —, hogy az általa tolmácsolt ügy az igazi, annak vesse alá magát mindenki. így válhatott minden személytelenné és absztrakttá, fgy idegenedtek el kis- és nagyközösségek egymástól és ön- maguktól, fgy kellett rájönnünk arra, hogy újra meg kell keresni az embert, mert az a megújulás hordozója.

Volt, hogy több díjjal tért meg az együttes falucskájába. Iskolájába a Duna Menti Tavaszról. Olyankor féltékenység és irigység övezte őket. Volt, hogy oklevéllel, amely azt igazolta, az együttes az országos döntőn már nem tudott sikeres lenni, voltak jobbak. Olyankor viszont szinte a megvetés volt jutalmuk, mintha valami végzetes rosszat tettek volna. Pedig csak alkottak. Többet akartak az átlagnál: hírül adni, hogy szinte végvárunként vannak, s jelen akarnak lenni a csehszlovákiai magyar kultúra ápolásában, szellemiségünk gyarapításában. Csupán felfedezték azt, hogy a közös alkotás nemcsak öröm, hanem biztonság is: az összetartozás, a közösségi erő adta biztonság, amely ráadásul formálja, tisztítja is az embert, jellemet, erkölcsöt szilárdít.

A tíz év sok szép eredményt hozott. A legnagyobb — a csoport vezetője szerint —, hogy ilyen szellemben nevelkedett Buzitán és környékén száznál is több gyerek, akinek tartásuk, jellemük van, akik képesek másokért is tenni, akik tisztában vannak emberi és nemzetiségi hovatartozásukkal. — Már ez is elegendő lenne alapnak a következő tíz év megkezdéséhez. Ráadásul azóta Sok minden megváltozott Buzitán és a Kassa (Košice)-vidéki járásban. Az iskola új Igazgatója ösztönzi ezt a munkát, mindenben támogatja a csoportot. A szövetkezethez is fordulhatunk fellépéseink támogatása ügyében. Felépült a faluban a művelődési otthon, amely mindig nyitva áll e- lőttünk. A járásban is megnőtt kultúránk iránt az igény, négyet éve már büszkélkednek is velünk.

Aztán azt is elmondja Skvareniak Mari, hogy a járás magyarlakta falvaiban. városaiban kötelességüknek érzik fellépni, külön örömet jelent azonban számukra az, ha az ország más részein — a Bodrogköztől a Csallóközig bárhol — szerepelhetnek. Ilyenkor lehetőség nyílik a csoport tagjainak megismerkedni a többi vidékkel s azok gyerekeivel, azokkal a társakkal, akikkel közösen alkotják nemzetiségünk következő nemzedékét, s már most barátságokat köthetnek, melyek a jövőt tekintve is fontosak.

A jubileum kapcsán szóba kerültek az esetleges kitüntetések is. Sajnos, a mai napig sem az állami népművelés, sem a SZISZ és Pionírszervezete, sem a Csemadok nem jutalmazta az együttes eddigi munkáját. De ez a megállapítás csak az enyém, mert a csoport vezetője annak örül, hogy a Duna Menti Tavasz után egy másik nagy ünnepünkre, a gombaszögi országos rendezvényünkre készülhet csoportjával, ahol újabb barátságokat köthetnek, ahol újra hírt adhatnak önmagukról, falujukról — tisztelettel és alázattal, de büszkén szolgálva valamennyiünk szellemi- kulturális gyarapodását.

Az oldal anyagát Horváth Rezső és Neszméri Sándor írta