Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-07 / 23. szám
új ifjúság 3 R égebben írtam egy nagyobb terjedelmű, többrészes riportsorozatot, amelynek magamban azt a címet adtam: Élelmes emberek. Ez a sorozat akkor azokról az emberekről szólt, akik valamilyen külön tevékenységgel — eper-, krizantém-, paprikatermeléssel — foglalkoztak. Már akkor készültem Marcelházára (Marcelová), melynek lakói híresek voltak a korai karalábé sok munkát igénylő termelése miatt. Akkor nem jutottam el a faluba. De ami késik, nem múlik, itt vagyok, és már az autóból sem győzöm eléggé csodálni ezt a nagy szorgalmat. Itt ugyanis mindenütt, mindegyik kertben, minden ház körül, még a szőlőtőkék közt is karalábék, kelek, karfiolok pompáznak. Sőt, bár még csak május elején járunk, paradicsomot, u- borkát — ahogy később a felvásárlóktól megtudom — is tonnányi mennyiségben szállítottak már. Azt hiszem, annak idején nem adtam magamban jó munkacímet az említett sorozatnak. Mai eszemmel a mostani címet látom jobbnak, hiszen mennyi munka, szorgalom, verejték és gond van a látvány mögött. £s ráadásul, az autóból még nem is lát mindent az ember. Amikor felmegyek a kertészeti szolgáltató vállalat marcelházi igazgatóságának az emeletére, és belátom az egész falut, még inkább elámulok. Talán nincs is olyan kert a faluban, ahol ne lenne korai zöldség. Több itt a napsütés, jobb a föld, netán mások az emberek, mint a szomszédos községekben? ^ kérdem magamtól, és igazat adok egyik ismerősömnek, aki arról beszélt, hogy Marcelházán nemcsak a népművelők, a tanítók, de olykor még az orvosok és egyéb értelmiségiek is beállnak a sorba, és ha nincs saját kertjük, akár bérelnek is, és ők is nekifognak kertészkedni... Kiállás Beszélgetésemet ezzel a csodálkozással kezdem a helyi nemzeti bizottság elnökénél. Takács Ernőnél. — Elég baj ez — mondja kapásból —, hiszen sokkal értékesebb emberek, mintsem hogy ők is kertészkedéssel foglalkozzanak! De mi! csináljak, ha nem akarják a szegény rokon szerepét játszani?! Mert az végül is igaz, hogy aki beülteti a kertjét karalábéval, karfiollal, kellel, felállítja a fóliasátrat, annak nem kell a szomszédba menni kölcsönért És sajnos, az értelmiségiek fizetése szorul leginkább kiegészítésre. — Hallom, hogy még bérelnek is kertet, csakhogy ne maradjanak ki a sorból! — Az az igazság, hogy nem szeretik az emberek, ha parlagon marad a föld. Az idősebbek, akik már nem bírnak a kerttel, szívesen odaadják bérbe, de olykor még bért sem kérnek, hadd boldoguljanak a , fiatalok. Segítik egymást, szívesen megosztják a tapasztalataikat. Szorgalmas emberek Az lenne jó, ha az időjárás, a rendeletek és a fogyasztás kiszámíthatatlansága nem a termelőket sújtaná, Ez szép dolog, annál is inkább, mert látom olykor, hogy föntről nem nézik jó szemmel ezt a nagy igyekezetét. Közismert, hogy ,,milliomosoknak“ mondják a kisker- tészeket, s szemükre vetik, hogy meg akarnak gazdagodni. Az idén újra bevezették az általános kertészeti adót is. Nem megy ez az ország kárára? Nem hagynak fel az emberek a munkával? Jól tudjuk, hogy Csehszlovákia nem dicsekedhet a korszerűnek és e- gészségesnek nevezett élelmiszer- ellátással, különösen nem a zöldség- és gyümölcsellátással. Ml lesz, ha még ezek a szorgalmas emberek is fölhagynak a termeléssel, amit meglévő munkájuk mellett saját szabad idejük rovására végeznek?! — Ez nagy kérdés! Ahogy én ismerem őket, talán nem fogják abbahagyni, de elég vegyes érzelmekkel nézünk az új év felé. Az az igazság, hogy egészen pontosan még nem tudjuk, az új adórendszer hogyan érinti majd a termelőket. — Nem kérték ki az önök véleményét? — Kikérték, itt ültünk az illetékesekkel, sokat beszéltünk a dolgokról, kértük, ne legyen az egész túl bonyolult, ne növeljék mérhetetlenül az adminisztrációt. Ők megígérték, hogy így lesz, mégsem ez a végeredmény. Itt vannak például a kérdőívek. Az emberek egyszerűen nem ériik meg, liozzíínk jönnek, hogy mondjuk meg, mit hogyan tegyenek. A leginkább az aggasztja őket, hogy még valamiféle előleget is kérnek tőlük. Hogyan, miből fizessenek előleget, amikor még azt sem tudják, mennyi lesz a bevételük, nem veri-e el az egész termést a jég...? Aztán itt a villany-, a víz-, a gázfogyasztás. Sok, mondják az illetékesek. Mihez képest sok? Ha nem esik az eső, és perzsel á nap, öntözni kell. Ki tilthatja ezt meg ann» aki ezreket ölt az előkészítő munkákba?! Viszont egyesek azt szeretnék, ha mi a nemzeti bizottság vezetői ellenőriznénk az embereket, hogy öntöznek-e, s ha igen, tiltsuk meg, büntessünk. De vegyszert se használjon a termelő. Érdekes szempontok. Mintha a kistermelő varázsló lehetne! Szerintem nem erre van szükség, hanem a feltételek biztosítására, tehát több vízre, gázra, villanyra. Alapkérdésként viszont el kellene már végre dönteni, hogy szükség van-e erre a tevékenységre, vagy sem. Ha igen, akkor támogatni, segíteni kell az embereket. Ha nem, mondjuk ki. Középút nincs, az újra csak egy rossz irányítási lépést eredményezhet. Természetesen, nem csupán a nemzeti bizottságon kérdezősködtem, hisz ott inkább csak tájékozódni akartam. Bevallom, jó érzés volt hallani, ahogy a nemzeti bizottság első embere védi faluja lakosságának érdekeit, ráadásul nem szűkkeblűén, hanem össztársadalmi szempontokra is figyelve. Mert mindenképpen össztársadalminak kell nevezni az olyan szempontokat, mint Prága, Brno, Ostrava és más nagyvárosok lakosságának zöldségellátása, amelyben Jelentős szerepet játszik a Komáromi járás, s benne Marcelháza. Kettős érdekeltség De hogyan látják ezt a kérdést a felvásárlók, a kertészeti szolgáltató vállalat alkalmazottai. Keszeg Rozália, az első számú felvásárló telep vezetője, Szűcs Istvánná, az értékesítési osztály vezetője, vagy a többiek. Varga Istvánné és Vidermann Zoltánné, akik a járás kistermelőinek az ügyelt intézik, azt, hogy a nagyvárosokban átvegyék és kifizessék a megtermelt árut? Sokat beszélgettünk, és mondhatom, jót ismerik a kérdéskört. Idézhetném akár az egész beszélgetést, e helyett azonban hadd álljon itt Szűcs Istvánné vallomása, hiszen ebben is szinte minden benne van: — Én nem vagyok idevalósi, én menyecskének jöttem ide, így először elég furcsa volt nekem a dolog. De csak az elején, hiszen mezőgazdasági iskolát végeztem, mindig is közel állt hozzám a föld, a kerti munka, csak épp otthon nem láttam, hogy kivétel nélkül mindenki olyan odaadással csinálta volna, mint a marcelháziak. A munkában bizony gyakran élünk át furcsa helyzeteket. Rengeteg az idegesség! Például ma másfél millió karalábét kínálnak a termelők, de a kiskereskedők csak hétszáz- ötvenezret kérnek, tehát a kínálatnak csak a felére van vevőnk. Nem könnyű megőriznünk a nyugalmat. Ráadásul nemcsak felvásárlóként vagyunk érdekeltek, hanem termelőként is, hiszen az alapfizetésből ml sem tudnánk kijönni, tehát szükség van a mellékesen megkeresett pénzre, mégha keservesen megkeresett pénz is. Hiszen hajnalban kel az ember, s még pongyolában a kertbe megy, s csak azután néz egyéb teendői után. Mégha jó is az időjárás, akkor is csak úgy lehet nyugodt az ember, ha mindent megadott a növénynek. Aztán, persze, számolgatunk is: ebből ennyi, abból annyi lehet. Ez talán baj? Nem hiszem, sokkal inkább baj az, ha az áru nem kell. Akkor bizony keserű az ember szája íze. Tudja, mi úgy gondoljuk, hogy másutt is építkeznek, ugyanolyan nagy házakban élnek az emberek, mint mi, pedig nem fóliáznak. Még márvánnyal is kirakják az előszobát, a járdát. Bútort is olyat vesznek maguknak, mint mi. Honnét, miből? Mert mi tudjuk, mennyi munka ellenében engedhetjük ezt meg magunknak! Gazdagok vagyunk? Mi tudjuk, miből. Talán ők is tudják? Állítom, hogy mi, kistermelők vagyunk az ország legolcsóbb munkaereje. Jó lenne hát, ha meg is becsülnének érte bennünket. Érthetetlen piaci viszonyok — Azt mondják, rossz lesz a szájuk íze, ha nem kell az áru. Van olyan, hogy nem tudják eladni a megtermelt árut? A múlt héten is itt jártam, akkor ir nem voltak ilyen gondok. A paradicsomot harminchétért, az u- borkát tizennégyért, a karalábét egynyolcvanért vették át. Akkor Keszeg Rozália még elégedett volt, bár ma mintha már ő is idegesebb lenne ... — Hogy is ne! Paradicsomot még sehol sem látni a nagyvárosokban, de már két koronával esett az ára. Ezt nem értjük! Egyszerűen nem érezzük az összhangot a kereslet és kínálat között. Ennek semmi köze a piac törvényeihez. De a legbosszantóbb az, hogy nincs olyan ember, akiben látnánk az akaratot: közös nevezőre hozni az igényt, a munkát és az értékesítést. Mi, marcelháziak sokat dolgozunk, eközben utazunk is vetőmagért, műtrágyáért, egyebekért. Az állam tulajdonképpen nem támogatja munkánkat. Egyszer tehát megfizetjük a kereskedelmi adót, hiszen mindent kisplaci áron veszünk. Aztán termelői adót fizetünk például az egynegyvenért átvett karalábéért, amit viszont kettőötvenért adnak az üzletben. Az is sok, de rajta a forgalmi adó! Szóval: miért nem szabályozza ezt úgy az állam, hogy egyszerre védje a fogyasztót és a termelőt is?l — mondja most már Indulatosan, és én nagyon is igazat adok neki. Mert valóban tarthatatlan, hogy minden tranzakción az állam nyerjen, miközben nincs elég zöldség, ami van, az drága, ugyanakkor rengeteg termék a termelőnél megy tönkre, aki ráadásul adóztatva van, és alulfizetett. __mert fiatalok vagyunk Járom a falut. Egy szinte elhagyatottnak tűnő porta udvarán új Skoda áll. Odébb a gyerekkocsi, békésen szuszog benne a csecsemő. Marcinké Ernő és felesége kicsit szellőzködnek, beszélgetnek. Most fejezték be a karalábé és a kel öntözését, következik a majoránna kapálása. Komáromban laknak, a flatalasz- szony szülési szabadságon van, tehát a férjéhez tudja igazítani az Idejét, ezért vették gondjaikba a dédmama elárvult kertjét. A hosszú kert másik felét Ernő bátyja műveli. E'rnö vezeti egyébként a marcelházi sportegyesület egyik ifjúsági csapatát, tehát nemcsak a kert miatt járnak ki a szülőfaluba. Ráadásul, mint mondják, nekik könnyű, mert a palántát kinevelik a nagyszülők, nekik csak a kiültetés és a gondozás marad. — Mire számítanak? — kérdem óvatosan. Nem szeretném, ha azt hinnék, hogy mint annyian, én is azt a kevéske pénzt irigylem, amit ezzel a munkával megkeresnek. — A karalábé, a kel, a majoránna és a négyáras fólia alatti paprika talán ad negyvenöt-ötvenezer koronát. — Ez sok, vagy kevés? — tűnődöm ismét, óvatosan. — Ahogy vesszük! Nézze, Itt ez az öt, öt és fél ezer karalábé! Most még korona negyven az ára, de már kezdődik az árzuhanás, jó lesz, ha átlagban elérjük a koronát. Tehát, amikor még ára van, akkor kevés van belőle, ha meg van már elég áru, nincs ára. De a munka mindig ugyanannyi, vagyis sok! — Miért csinálják, hiszen fiatalok?! — Éppen azért! A feleségem szülési szabadságon van, a háromezer koronából, amit havonta keresek, nem lehet megélni, a fizetés hamar elmegy. Mi viszont szeretnénk, ha valami maradna is. Ml fiatalon szeretnénk elmenni ide-oda. Az idén Bulgáriába készülünk. Arra másként nem futná ... Megdolgozunk a pénzünkért! És láthatja, szép az árunk, csak elkeljen... Hát: talán ezek a leglényegesebb dolgok. Mert mint Keszeg Rozália mondja, a marcelháziak tudják, bogy csak szép és jó minőségű árut lehet eladni. És nem makacsok. Ha valaki azt mondja nekik, hogy kell az uborka, de kell más is, megtanulják a szükségeset és átállnak más zöldségfélére. Rajtuk ne múljon. De hogy az időjárás, a rendeltek és a fogyasztás kiszámíthatatlansága se csupán őket sújtsa, azzal másoknak, mindenek előtt a gazdasági, de talán még a politikai vezetésnek is törődnie kellene. Jobban, mint eddig. Hiszen aligha van nyereségesebb kisüzem egy kistermelőnél, és nemcsak a mérhetetlenül olcsó munkaerő miatt. A kistermelő saját bőrén tanulja meg a gazdaságosságot, a takarékosságot, az ésszerűséget, a termékszerkezetváltást az egészséges tulajdonosi szemléletet (amit elsajátítani közérdek!!. Ám mindezen igyekezetében gátolni, netán kizsákmányolttá tenni — még ebben az átmeneti, új gazdasági mechanizmus felé vezető időszakban sem lehet sem célja, sem eszköze senkinek. Németh István Ott lesz a VIT-en A gyáróriás sorkatonája — Egy hete még nem tudtam, sőt legszebb álmaimban sem reméltem, hogy ép-' pen én leszek járásunk egyetlen képviselője a Xlll. VIT-en mondta a rimaszombati (Rimavská SobotaJ járási SZISZ-koníeren- cli után Ián Remper. — Azt ugyan már tudtuk, hogy a fesztiválmozgalom odaadó híveiként és a szolidaritási alapra átutalt hétezer koronáért a Hňúšťal Vegyiművekből kerül ki Koreába utazó, de azt még nem, kire esik a választás. Általános tapasztalatok szerint ilyen esetben mindig az elnök — nálunk az üzemi csúüsbizott- ság elnöke — az első számú jelölt, a többiek pedig csendes beleegyezésüket adják. Az utolsó gyűlésünkön bármennyire Is igyekeztem, nem tudtam ott lenni. Beáta, az elnöknőnk pedig titkolódzóit. Mikor aztán elárulta a hírt, örömujjongva ugrottam a nyakába, és megpusziltam. Ján Remper a hatalmas gyáróriás „sorkatonája“ évek óta a karbantartási részleg esztergályosa. Szakmai rátermettségét nemcsak a munkában bizonyítja évek óta, hanem a gyárban és a gyáron kívüli ZENIT versenyeknek is aktív résztvevője. A munkásfiatalok tevékenységét is szervezi és irányítja, hiszen a kettes számú alapszervezet elnöke, egyúttal az üzemi csúcsbl- zottság sportfelelőse is. Nem kis érdemel vannak abban, hogy a fesztlváljelvény kritériumait már jópáran teljesítették a gyárban, s minden tag tejenként harminc koronával járul hozzá a szolidaritási alaphoz. Beata Greksáková, az üzemi csúcs- bizottság elnöke azt is elmondta róla, hogy a kettes számú alapszervezet elnökeként mindig lehet rá számítani, jóban- rosszban, a megbízatásokat mindig vállalja. Most tehát azzal bízták meg — s nemcsak ^ gyári, hanem a Járási SZISZ-szervek is, — hogy egy előadássorozatra való anyagot gyűjtsön össze a VIT színhelyén. Lesz tehát mire figyelnie, fényképezhet, jegyzetelhet. Igaz már most sem várja ölhetett kézzel az eseményeket. Szavaiból kitűnik, a munka az életeleme, és vallja, hogy a jó felkészülés az alapja mindennek. — Most emléktárgyak készítésén dolgozom, mert egy vérbeli esztergályos mit vihetne magával a VIT-re, mint a saját munkagépén készített, a hazát, ezen belül a gömörl tájat jellemző vas- és műanyag figurákat. Körülbelül négyszázat szeretnék belőlük elkészíteni, hogy azért jusson hely másnak is a poggyászban. Szorgalmasan forgatom a Koreáról szóló útikönyveket, cikkeket, de oroszul és angolul is tanulok, hogy majd szót értsek a világ minden tájáról érkező fiatalokkal. Nem tudom, nem is tudhatom, ml vár ott ránk, de egy dologban biztos vagyok: életem egyik legnagyobb, legszebb és még számtalan léggel illethető esemény* lesz a VIT. Ezért is készülök rá rendhagyó módon, ezért is izgulok a sikerért. Kép és szöveg — polgári —
