Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-10 / 19. szám
Van miről tárgyalnunk • a karületi konferenciák előtt kérdeztük a SZISZ kerületi bizottságainak elnökeit 2. oldal A minőség nyomában • a kisüzem gondjai az új törvények tükrében 3. oldal Fiatalok a kastélyban • kisegftő szakmunkásképző pedagégusok, tankönyvek és egyebek hiányában 4. oldal Klubról klubra • jubilált a lőzset Attila Ifjúsági Klub 5. oldal Magyar lilmek a fővárosban • a magyar kulturális napok szép színfoltja volt S. oldal Rögös az űt a sikerig • a faji megkülönböztetés és az emberi jogok 9. oldal • kulturális ajánlatok, műsorok májusban 11. oldal Be kell vallani, nincs prognosztikánk. Tudom, ma még iilőbb az Ilyen kategorikus kijelentéseket kerülni, s mondjuk, gyerekcipőben járó tudományként emlegetni a prognosztikát, vagy hasonlóan elcsépelt szlmbóllumértékO furcsaságok mögé bújtatni a valóságot. De hát a lényegen ez nem sokat változtat, ugyanakkor konzerválódnak bizonyos vaiós tények, amelyek — a jövőkutatás tudományáról lévén szó nagy-nagy gondokat okozva jelentkezhetnek néhány év múlva, immár elodázhatatlan feladatként. Egyébként nem arról akarok értékezni, van-e vagy , nincs ilyen tudományunk, inkább olyan korlátokról elmélkedni, amelyek a tudománytalanság következtében kialakulnak. tudniillik a tudománytalan jövő- szemlélet miatt álmok, vágyak vagy különböző társadalmi politikai érdekek fogalmazódnak csupán meg, amelyek véleményem szerint megalapozatlanságukból kifolyólag korlátokhoz vezetnek. Ilyen korlátok közt teng-leng a pályaválasztás és a választási tanácsadás is, ráadásul most már a lelgénytelenebb logikai összefüggéseknek Is ellentmondó akadályokkal. S mindez többek között azért működhet szinte törvényszerűen, mert a társadalmi fejlődés különböző törvényszerűségeit figyelmen kívül hagyó, tudománytalan direktívák működtetik. Miről van szó? Egyszerűen sok mindenről, minthogy e tekintetben is a problémák sokaságával kell már megküzdeni. Eléggé leegyszerűsítve a kérdéskört tehát egyfelől arról, hogy egyre többet beszélünk a tehetséggondozásról, ennek eredményeként számtalan pedagógiai pályaválasztási tanácsadót képeztünk ki az alapiskolák diákjait segítendő, hirdettük a tudás társadalmi és gazdasági fontosságát, könnyítettünk a középiskolai felvételik menetén, lehetőségeket adva az iskolák igazgatóinak arra, hogy eltekinthessenek a felvételi vizsgáktól, másfelől viszont minisztériumi Irányszámok írják Felelősség a jövő évezred iránt elő az alapiskola pedagógusainak, milyen iskolatípusba hány százalék gyereket kell irányítaniuk, a középiskolák igazgatóinak pedig szintén irányszámok szabják meg, egy-egy évben mennyi gyereket vehetnek fel intézményükbe. Zűrzavar a javábóll És mégis rend uralkodik, hiszen a bürokratikus centralista irányítás direktívái nem tűrik a zűrzavart, így az alap- és középiskolák értékelése Is olyan, amennyire betartják a „limiteket“, az Igazgatók és a pálya- választási tanácsadók jutalma pedig szinte csak ehhez kötődik. S ha egy-egy középiskolai Igazgató olyan anyagi helyzetben lenne véletlenül, hogy le tud mondani néhány száz koronás jutalomról, a direktívák akkor Is gondoskodnak a rendről: nem kap engedélyt az Iskola újabb osztály nyitására, az osztályokban pedig maximálják a létszámot, és kész a rendi De milyen ez a rend? Mint említettem, direktív, de folytatni kell a témát, újra egyszerűsítve és leszűkítve a kérdéskört, ezúttal már csak a szakmunkásképzésre, minthogy a problémák e tekintetben is garmadájával jelentkeznek. De most már vissza kell térnem a prognosztikához Milyen jövőkutatás, mely tudományos felmérés erdményei késztetik az illetékeseket arra, hogy a tudományos-műszaki haiadás agyonajnározása közepette, még most is, a jövő évezred küszöbén arra kényszerítsék az alapiskolák pedagógusait, hogy tanulóik több mint ötven százalékát szakmunkásképzőbe irányítsák, illetve ml bátorítja tel őket arra, hogy az ún. második ciklusú iskoláknaik ezen hálózatával talatják fel a végzős alapiskolák 55—60 százalékát?! Ez csak a jövőkutatás hiánya lehet, s gyanítom, az a tévhit, pontosabban tudománytalan társadalompolitikai álláspont, mely szerint a munkásosztályhoz csak az alacsonyabb képesítésű, többségében kemény fizikai munkát végző ember tartozhat, holott igazán nagy anyagi értékeket létrehozni, azaz effektiven dolgozni már ma Is, sőt, már nálunk is inkább szellemi munkával lehet. Aki pedig konkrét anyagi értékeket termel, az munkás, még ha mérnök is. A rend ez esetben tehát visszahúzó erejű, amely már most gátja az ipari struktúraváltásnak, néhány év múlva pedig egyenes politikai konfliktusok alapja lehet. Hiszen a fejlett országokban már ma alig 35—40 százaléknyi alkalmazott végez a ml értelmezésünknek megfelelő „munkásmunkát“. Mint minden más kérdésben, ebben sincs kivételezett helyzetben a csehszlovákiai magyarság. Sőtl Nézzük csaki Szlovákiában az 1988/89-es tanévben a szakmunkásképzők különböző típusait összesen 149 601 diák látogatta, ebből 13 711 volt magyar nemzetiségű. Mivel azonban a megnyitott 5750 osztályból mindössze 194 volt magyar tannyelvű (ez 3,4 százalék], ezért a magyar nemzetiségű gyerekeknek mindössze 34,5 százaléka szerezhetett anyanyelvén szaktudást (abszolút számokban 4 ezer 728-an), vagyis az összes szakmunkástanulókhoz viszonyítva mindössze 3,1 százalék. Az össztársadalmi — vázolt — problémákon kívül a „sőt“ tehát többek között ab-. baji rejlik, hogy a szakmunkásképző intézetekbe — tisztelet a kivételnek — a gyöngébb képzettségű és képességű tanulók jelentkeznek, akiknek a tananyag elsajátítása anyanyelven is több-kevesebb gondot okozott, ezek után pedig, még mindig gyerekként, a tanulási nyelvváltás gondjaival is meg kell küzdeniük minden ilyen irányú segítség nélkül. Vallom, hogy anyanyelven jobban elsajátítanák a szakmát is, speciális képzéssel a többségi szlovák nyelvet Is, ahelyett azonban, hogy ezt lehetővé tennék, ezeknek a gyerekeknek a nyelvi készsége és tudása alapján vádolják a magyar tannyelvű alapiskolákat azzal, hogy nem tanítják meg a gyerekeket tökéletesen egy másik nyelvre. Mintha mindenki nyelvi zseni lehetne, s a tudásnak ez lenne az alfája és ómegája (!). Meg lehetne-e oldani a szakmunkásképzést teljes egészében anyanyelven? Nem, hiszen egészen specifikus szakok Is vannak, ahol ez n®™ lénne effektiv, ám kb. 90 százalékban igen. Csakhogy a korábbi elhanyagoltság miatt megint csak óriási a gond. Többszörösen leszűkítve sorolását: még alapiskolákban sincs megfelelő számú pedagógusunk az általános tantárgyakra, a kiépítés újabbakat igényelne, arról már nem Is beszélek, hogy ez ideig a munkásszakmák oktatóinak egyáltalán semmilyen figyelmet nem szenteltünk nemzetiségi szempontból, a mesterei^ pedagógiai képzése sem Indult még be magyar nyelven, tankönyveink sincsenek stb. A sok gond ellenére is úgy vélem, ezt a kérdést is meg kell oldani, mert ez nem szűkös kisebbségi, hanem olyan össztársadalmi érdek, mely meghaladja még a szakmai kérdés határait is. A tudományosság — akár a prognosztika — győzelmével, remélem, mind Inkább kiderül majd, hogy ezt nem észre venni a szűkös érdek és a tudománytalanság szülte vágyak, álmok, érdekek kifejezése csupán S ez, a következő évezred küszöbén immár, nem lehet mérvadói Neszméri Sándor é ■a
