Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-05 / 14. szám
Kopócs Tibor festőművész, grafikus, 9 nagy vándor hazaérkezett. Hogy hogyan értem ezt, meg kellene magyaráznom, Illetve nem is kell, hiszen a művész önmagának, a művészetnek, gondolatainak és e gondolatok kifejezésének élhet. A látszöla- gos kitérők azonban nem voltak fölöslegesek, sőt, gazdagították művészt pályáját. A művész előbb újságot szerkesztett, az Oj Ifjúságot, majd könyvet tervezett, színháznál működött, míg Végül eljutott odáig, hogy csak a művészetnek éljen. Ez az utóbbi mondat azt jelenti, hogy csak talán többet dolgozik, gyakrabban állít ki, valamivel fölMODERN KLASSZIKUS •zabadultabb, tisztán érvényesülnek gondolatai, művészi formái, szándéka. De ez az, ami azért vaskos meglepetést Is eredményez. Most látni ugyanis, hogy Kopócs Tibor minden újdonsága ellenére nem modem, ha- hanem már-már klasszikus, úgy Is mondhatnánk: modern klasszikus. Kopócs és klasszikus? — Lehet, nemcsak művészetének tisztelői, ő maga Is meghökken, hiszen Kopócs Tibor szándéka szerint kezdettől fogva mai, korszerű művész szeretett volna lenni. Ilyen volt, és az Is, de úgy korszerű, úgy modern, hogy valójában klasszikus, mert amit csinál, az már- már tökéletes, tiszta. Ragaszkodik a hagyományhoz, a pontos vonalvezetéshez. Érsekújvári (Nové Zámky) kiállításának a címe: Tisztelet a szülőföldnek, és az egyik linómetszetén két nagy tenyér tölti be az egész lapot. A tenyeremben egy lepke, virág vagy madár lebeg szimbolizálva és védve annak a világnak a televényét, életét, erejét, amelyből vétettünk. Tehát így klasszikus ez a művész, miközben megpróbálja az egész világot felölelni, s úgy ragaszkodik ahhoz a televényhez, amelyből vétetett, mintha csak liánok kötnék a földhöz. De ügy is modern és klasszikus, hogy nemcsak a mitoszteremtő vágy sarkallja, hanem úgy Is, hogy állandóan ezt a bensőnkben létező mítoszt írja. Ilyen mitikus esemény például a bl- kamotlvum, a dübörgő erő. Egy másik legenda, egy másik mítosz a művész és a nő kapcsolata. Nagy, Izzó, talán már-már viharos élmények követik egymást. Vonzás és taszítás, kapcsolatteremtés és eltávolodás, végül minden elmúlik, és a művész vlssza-vlsszatekint, „megírja“ történetét, belemarja vagy -karcolja, -vési a kemény rézlemezbe. Az élményen túl a tisztaság és fegyelem, a klasszikusra, a tökéletességre törekvő művész jellemvonása látható minden egyes lapján. Kopócs nem csurgatja el a festéket, nem mázolja el a lapjait, nem bíz semmit a véletlenre. Kompozíciói is tiszták, a perspektíva kiemel vagy elfed. Tudja, mit jelent a vonal és csak akkor használja (ír), amikor ki tudja vele mondani belső érzéseit, látomásait. Kopócs Tibor olyannyira ura a vonalaknak, hogyha meghúzza, kimere- vltl őket, ml képesek vagyunk rajtuk keresztül embert, fát, sőt belső érzéseinket, élményeinket is érzékelni. A festőművész tehát úgy modern, hogy klasszikus és úgy klasszikus, hogy modern tud maradni. Németh István TANMESE A Parnasszus felé RAVASZ JOZSEF 1949-ben született Apácaszakállason (Opatovský Sokolec). Jelenleg Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) él és a nagymagyari (Zlaté Klasy) Cigány Művelődési Központ vezetőjeként dolgozik. Tragikum felé hajló érzelmi lírája könyv alakban először 198B-ban, a Próbaút című antológiában látott napvilágot. Első önálló kötete, az Idegen kézműves jövőre jelenik meg. 1. Viszonylag későn, 1982-ben kezdted el publikálni verseid. — Ez azonban nem jelenti, hogy régebben nem foglalkoztatott az alkotás gondolata, csak hát az útkeresés hosszabb időt vett igénybe. A cigányirodalmon belül, de azon túlmutatóan Igyekszem verseim gondolatiságát megfogalmazni, ám sokáig nem találtam a megfelelő kiindulópontot. Bari Károlyról, Lakatos Menyhértről nem vehettem példát, hiszen a magyarországi cigányság helyzete 180 fokkal eltér a miénkétől Ráakadtam viszont Villonra. Nem én írom a verset, a vers ír engem. A költészet nem versenypálya, hogy lám, neked hány köteted van, s nekem mennyi. A költészet nem épülhet erre. 2. A Próbaútban debűtálók között te vagy a rangidős. A jelentősebb korbeli eltérés ellenére a „íikes“ nemzedék tagjának tartod magad? — Nem választom és nem is választhatom magam külön ettől a nemzedéktől. Együtt indultunk az Iródlán, amelynek hiába próbáltak mesterkélten más nevet adni, a FIK-et is ugyanazon emberek képezik, a tudat, az alkotás célja megmaradt úgy, ahogy azt az Iródia első összejövetelein megértettük. Bár cigányirodalmat írok, elhatárolni magam mégsem akarom, hiszen az alkotás magyar nyelven történik, így az egyetemes magyar Irodalom szerves részét kell, hogy képezze. 3. Egy időben bírálatok értek, hogy verseidben túlságosan is kihangsúlyozod; cigánysors, cigányköltészet. — Nem az elkülönülés végett tettem, szükséges volt, hogy agitáljak, s biztos vagyok benne, nemcsak magamért. Nem szeretnék a próféta pózában tetszelegni. Egy népcsoporttal, egy etnikummal vállaltam sorsközösséget, amelynek kultúrája veszendő, s félő, hogy megsemmisül. Egy népcsoporté, amelynek a jövőben el kellene jutnia odáig, hogy nemzetiséggé alakuljon. Am nagyon fontos a nemzetiségi státusz önerőből történő kivívása, mert csak a társadalom segítségével sosem jutunk el odáig. Ahhoz, hogy mindezt elérjük, a kulcs a cigányértelmiség. Legfontosabbnak az ő mobilizálásukat tartom olyan intézményes keretek között, amelyek külön e cél érdekében születtek. Aztán a további lényeges dolgokat ezen a fórumokon keresztül valósítanák meg. 4. Kisebbség a kisebbségben. Önmagádra és népedre vonatkoztatva elfogadhatónak tartod ezt a meghatározást? — Kettős kisebbségben élek. S ha csak azt veszem alapul, hogy bizony az itteni magyarságnak is kisebb-nagyobb buktatók állják- az útját az önmegvalósítás során, úgy nekem és a népnek, amelyhez tartozom, kétszeresek az a- kadályok. Először mint magyar találom velük magam szemben, másodszor mint magyar cigány. Azt hiszem, szükségtelen tovább magyaráznom. 5. Lírád a tragikum felé közelít. Miben látod a cigányság sorstragédiáját? — Nincs egységes cigányértel- miség, tagjai szétforgácsolódva, különböző szférákban dolgoznak, sok esetben identitászavarral küszködve. Mert ugye a személyi igazolványukban is mint magyar vagy szlovák nemzetiségűek vannak feltüntetve. Sürgető feladat összefogni, közös nevezőre hozni az értelmiségi cigányokat. A másik lényeges momentum, hogy a cigányság mintegy hetven százaléka aszociális. Miért? Nincs tisztázva az ok-okozatl öszszefüggés. Az okkutatás nem működött kellőképpen, vagy rossz i- rányban haladt. Ha csak elítélni tudunk, csak büntetést rovunk ki az adott cigánytársadalomra, az már nem felel meg a kor követelményeinek. Hozzáteszem, mi van akkor, ha az aszocialitás csupán védekező állás? 6. Rajtad kívül akad-e még szlovákiai magyar cigány, tudsz-e valakiről, aki szintén az írás elkötelezettje? — Hadd említsek egy nevet. Dórák Sándorét. Én is és Hogya Gyuri barátom is nagy jövőt jósolunk neki. Tehetsége, Iskolai végzettsége megvan, de ennél sokkal fontosabb az alapműveltség. Az Iródia óta eltelt hat év, s azóta rajta kívül senki sem jelentkezett. Ide kívánkozik, hogy képzőművészek, hivatásos zenészek, pedagógusok, orvosok szép számban kerültek ki sorainkból, tehát előzetesként beszélhetünk egy olyan cigánynemzedékről, a- mellyel szemben gyors elvárásaink lehetnek. 7. Ónálló köteted anyaga már a kiadó gondozásában van. Mi jellemzi a benne található verseket, azt viszed tovább, amivel az antológiában jelentkeztél? — Az egész kötet anyaga két ciklusra osztódik. Az egyik továbbvitele annak, ami az antológiában megjelent, a másikat a tragikum konkrét költészetté való transzformálása jellemzi. Ez áll hozzám a legközelebb, mert soi ■ inat, hovatartozásomat az 1- rodalmon belül ilyen formában tudom leginkább kifejezésre juttatni. Nem elég csak írni, szükségesnek tartom a politikai hozzáállást is. Nem választom el a költészettől a politizálást, vallom, hogy egy gondolati líra sosem foglalkozhat mással, mint a társadalmi létkérdésekkel. A megszokott versektől eltérően nekem írásaimmal teljesen másért kell megküzdenem, mert magyar cigány akarok lenni, akit valami belső erő arra késztet, hogy a végtelenségig ragaszkodjék szülőföldjéhez. 8. Verseidben sokszor előfordul a madár és a tengermotivum. — A madár számomra a határ- nélküliséget szimbolizálja, csőrében egy csepp formájában képes az egész tengert hozni. A tenger a népem, amely partnélküli, s a tengerre szállást, amely tragédiát is szülhet, végül part követi. Föld, amely nem kérdez, hanem befogad. Kérdezett: D. Kovács József Milka Zimková: NA ÉS AZTÁN Vajon melyik író nem szeretne sikeres lenni?! Nem a féloldalas, a csupán kritikai vagy csupán olvasói sikerre gondolok, hanem a makulátlan sikerre. Arra a ragyogó alaphelyzetre, midőn az adott szerzőnek egyetlen műve váratlanul hiánycikké válik a könyvesboltokban, a kritikusok még egymást felülmúlva tátognak. Ilyen sikerről mindannyian ábrándozunk, akik naponta munkaasztalhoz kényszerítjük magunkat, de a művészet nem futballmérkőzés, amelyben a kisvárosi csodacsatár teljesítményét a rajongó, az edző és a minden ' hájjal megkent funkcionárius is fenntartás nélkül elismerL A művészet a kételyek tőzsdéje. Emlékszem, annak Idején mily hidegvérrel olvastam el Esterházy Péter Fancsikóját vagy Grendel Lajos Áttételek című művét! A valamirevaló alkotás esetleg feltüzeli a kritikust, a hozzáértő olvasót. Meg aztán a kétely is okozhat édesded örömöt. De hadd vágjak a dolgok tövébel Az író végül is önmagának ír. Amikor beleveti magát a munkába — azt a bizonyos tükröit csakis önmagának tartja. Legalábbis, ha becsületes, derekas író az ember. Az alkotás pillanatában nem lehet szó sikervadá- szatről, mert akkor lőttek a bizalomnak, így tehát etikusan nem is lenne szabad egy könyv sikeréről beszélnünk, hiszen az alkotó művész jobb esetben önmagát mér! meg, önmagát tesztelt „Vajon elég becsületes vagyok-e? Vajon elég szorgalmas vagyok-e? Vajon elég bölcs vagyok-e? Vajon nem könnyltek-e a föladatomon? Vajon is- merem-e az alázat megannyi fokozatát...?“ És még sorolhatnám. A siker pedig édes- ded dolog. De gyakran úgy ér véget egy művész élete, hogy sem a kritikusok, sem pedig a nagyközönség nem vette őt figyelembe. Ez olykor baj, máskor nem sokat nyom a latban. Itt van pl. Emily Dickinson esete, aki életében egyetlen verset sem közölt. De említhetném Franz Kafkát, Blake-et vagy a képzőművész Csontváry Kosztka Tivadart! Mindannyian a becsület lovagjai voltak. Alkotói alázatból jelesre vizsgáztak. De hát ehhez a teljesítményhez már egyéniségnek kell lennie valakinek. Ám tehetségtelenek és az Igazán zseniális alkotók közt van egy népes tábor, az ebbe a táborba tartozók inkább mesterek a pályán. Amit művelnek, annak teteje és alja IS van. Csak ha megkapargatjuk a müvek felszínét, kiderül a turpisság: a külső réteg alatt préselt szalma vagy fűrészpor van. Ezek az emberek viszont jól tudják, hogy miféle szerzetek. Önmaguk képességét reálisan felmérve nem is törekednek elérhetetlen célokért. Ogyls sok minden van karnyújtásnyira, minek kellene a rá- adásnyl küzdelem... Haragudjunk rájuk? Gondoljunk rájuk indulatosan? Dehogy! Hiszen a művészek népes táborában ezek a Jolly Jockerek nem zavarják a mélyvizek mozgását. Mivel olvasó ember vagyok, az irodalomnak különböző színezetű mezein nem kevés ilyen alkotót ismertem meg, és közülük nem kevesen a hasznomra is lettek. Mert végülls ezektől az egyénektől lehet leginkább mesterségbeli tudást tanúink Milka Zimková első novelMU A gyilkos menta című kötetében olvastam 1984-ben. Zimková elsö könyve gyors egymásutánban három kiadást ért meg. Sőt Betonlegelő címmel meg is fllmesítették. A gyilkos menta olvasásakor leginkább a szerző mesterségbeli tudása lepett meg. Az első novelláknál magával ragadott az írónő technikája, rutinja, és mivel ismerem a szlovák kortárs prózát, annak örültem, hogy Zimková felkészülten lépett be az irodalomba. Mivel csaknem két évtizede gyakorló író vagyok jómagam is, a választott téma ma már nem érdekel. A köcsögpusztai pásztorokról éppúgy lehet jó prózát írni, mint nagyvárosi arisztokratákról rosszat. Tehát nem lepődtem meg Zimková témaválasztásán. Tény, hogy, vidéki-falusi történetei, egy kis falusi ál- idlll, egy kis népdalocska — volt itt népi szürrealizmus, vágyképláncolat, díszítés meg sok minden — engemet ez különösen nem zaklatott fel. A magyar vidékről, a próza megannyi izmusában elmondtak sok mindent a szerzők. Zimková prózájában a célba találó fogalmazást, a tömör mondatokat, a cselekmény dinamikáját szerettem, de tiszavirágéletű volt ez a „szerelem“. Amikor már a hatodik-hetedik I- rásnál tartottam, valahogy megcsappant az olvasási étvágyam, pedig a világ előtt kijelentem, hogy olvasónak sem vagyok nyegle fickói A jó könyv nem sokat tétlenkedik a könyvespolcomon. Azóta Zimková bebizonyította, hogy miért volt ez az olvasói lefékeződés! Nézzük csak új könyvének novelláit. Kezdjük vizsgálódásunkat a formájában is, mondanivalójában is „lágy" Kézfogó című novellánál. A történet magja: a társadalom alsóbb rétegéből származó fiú lánynézőbe hívja anyját újgazdagékhoz. Vajon mit tud ebből az örök-új témából Zimková kihozni? Semmi különöset! Száz évvel ezelőtt talán a házigazda tengerentúli szivart szívott volna, ma az amerikai cigaretta a menő. Az érkező vendéget ma újgazdagék éppúgy nem veszik figyelembe, mint száz- kétszáz-háromszáz évvel ezelőtt. Mondhatnánk: na és aztán?! Egyaránt mondhatja magát szerencsésnek és szerencsétlennek az a szerző, aki ilyen képeslapba illő pró- zácskát könyv alakban is megjelentethet. A Bonszoár, művészek... című novella még ennél is rosszabb. Egy nő ábrándja arról, hogy színésznővé válhat, majd az ebből fakadó végzete nagyon is gyermekded. Az Infantllizmus szinte minden írásban feltör! ‘Sy pl. — a különben dinamikus történé- sű, jól megkomponált — A férfiak állva halnak meg című novellában is. Milka Zimková azok közé a szerzők közé tartozik, akik mesterei egy „szakmának“, de amikor valamit önnön lényéből felmutatni óhajt, kiderül nincs mit. Na és aztán?! Papiros van. Kiadó van. Könyvsiker van. Mert kell az efféle Irodalom. Leginkább fűnek s fának... Ezekben a novellákban a valóság helyett egy álvalóság jelenik meg... Nem tudjuk, minek. A Na és aztán című novelláskötetet a Madách Kiadó jelentette meg. Vajkai Miklós
