Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-05 / 14. szám
Ravasz József versei: Dickens karácsonyi énekére... A teremtés bármilyen széles, álnál Is szűkösebb. (Pilinszky János: Elég] I. pont mérhetetlen tömegben végzetem a kasza pengéjén csillogás az lehetek és minden egyéb amitől a MÁSIK nem megviselt jajgat bennem ez a modern világ kitaszít a kívülállók közül IS zuhanásom mikor érsz már földet? talpam alá álmodtam álmodom a gyökeret II. van egy befejezetlen ének a CSÖNDről békét parancsolnak a hangszerekbe nincsen kesergők 1 s felbecsülhetetlen könnyek { melyekben ráismernél önmagad j bölcsére j nagy vlgadás ez az elmúlás j s a vers az VALLATÁS marad tépett húsában ott a ragyogás figyeld csak! lassan lassan j arc nélkül meghal... | Az odafigyelés módszertana A költő iránytűje az Intlúcló. (Saint-Pol-Roux) ha a vers az ami enyém lehet a világ összes tengere a mély örök csöndek hona ENYÉM érzem a hajókat a partraszállás pillanatát élem a hovatartozás vad ölelését mikor az idő úgy ostorozza a hátamat a végzet óráját Idézem a szemedbe ha a vers az ami: megszabadít hogy „TE“ lehess... biztatónak verset írok röpke madár szabadsága a kínom bent felejtettem magamat az éjszakában szárnyra vettem bilincseim súlyát átrepültem határomat Itt^em kell szólítanom egy fogalom él mlndahányunkban két kéz magasba emelt haza maradnék még de valahol már magasan fönn jár izzik a nap követeli verítékemet otthontalanságom nyugtalansága felégeti árok-bölcsőmet Amnesztia (kérdőjellel) a gondolataim bonyolultsága? akár fegyházl büntetésre is ítél újfent beismerő vallomás a vers itt a szűkre szabott hús-cellámban vasmarkomban szorítom a „kimondandót“ dörömbölök az ajtón szüntelen mely bezárva sohasem volt? Itt étkezem Is ürítek amnesztiát kitől — várjak? újraírom a verset súlyosabb vallomást azt a börtönt melynek a negatlvját megszámlálhatatlan költő viseli éle tfogy tlgla n -csőn t-bőr-számüzetésünkben egyre bonyolultabb a kézírás művelete: (a bilincs ragyogásában) Vajkai Miklós: A TÄVOZÖ Minden összekuszálódott bennem. így azt sem tudnám megmondani, hogy kik hozták haza az asszonyt. Földi maradványait a konyhaszekrény mellé, egy két székre fektetett deszkaajtöra halmozták, s távoztak. Viszolyogva haladtam el a húscafatok mellett. Ugyanakkor az Izgalom valahai változata hatalmasodott el bennem. Voltak idők, amikor még eléggé fiatalnak éreztem magamat, hogy e nő után szaladgáljak, és ez a nö akkor még hihetetlenül karcsú volt, és testhez simuló bársonyruhát viselt, az ábrázatán a szeplöcskék bronzpénzecskéi voltak, halának pedig hennaillata volt. „Jé alakom van, akár kéjhölgy Is lehetnék... — mondta egy alkalommal. Képek, képek, képek. Képek a múltból, amelyek alá közhelyeket kanyaríthatnék. Ma már tudom^ hogy nincsenek közhelyek. Az asszony földi maradványai a deszkaajtón. Megszaggatott testéből most kitűnt a zsiradék áttetsző rétegeződése ... A szájamban édeskés ízt éreztem, mint amikor évekkel ezelőtt áramütést szenvedtem. — Valami véget ért... No, nem az ő életftben. Az ő élete már korábban elveszett. Járt- kelt a bútorai közt. Járt-kelt, mintha jobb sorsra már nem lett volna érdemes. És ml, akik körülötte voltunk, nem szólítottuk meg a benne menekülő vadat. Ml — barátok és szeretők — olykor egymásra pillantottunk, széttártuk a kezünket. Ennyi volt az egész. A menekülő vadat önmagunkban is elkerültük, lleltve hatalmas engedményeket tettünk ennek a vadnak. Hiszen mindenki a maga módján csillapítja a benne megbúvó állatot. Ki a bűnös testiséggel, ki kocsmá-' zásokkal, ki aszketizmusávai. A szomszédom — például az álmait nyújtja át a benne dúskáló vadnak. Az anyósom a ridegségét. A néhai asszonyom pedig egyre többet evett. A teste megroggyant. Egyre hájasabb lett. Egyre súlyosabb, egyre szótla- nabb. Abban a hatalmas lámpában, amely maga a világ, ó csupán pisla kanócfény volt az utóbbi esztendőkben... Az 6 életében igazából nem történt különösebb változás. ' ■ A mi életünk változott'meg egy keveset, amióta földi maradványai a deszkaajtóra kerültek. A szomszéd csengetett be hozzánk. Alacsony, vézna emberke volt. — Nem megyek be — mondta —, de Itt a folyosón raegihatnánk egy görűcskét... Sohasem tért be hozzánk. Becsengetett. Általában az asszonyom nyitott ajtót, és átszólt a dolgozószobába: — KeresnekI — mondta. Aztán a folyosón megittuk a sörünket. Ennyi volt az egész. — Arra gondoltam, hogy nyitnék egy Ingyenesbüfét — mondta ezen a napon a szomszéd. — Itt, a falban vágnék egy kls- ablaknak megfelelő lyukat. — Jó ötlet — válaszoltam. Arra gondoltam, hogy bizonyára magányos. Elnevettem magamat, mert felötlött bennem, hogy alighanem a benne rejtőző állat követelőzik. A nagyvad akarja, hogy büfét nyisson, hogy vendégel legyenek, akiknek kolbászt és csülköt főzne. Tormás mustárralés friss rozskenyérrel kínálná ... És utána a söröcske következne... Egy vagy két fiaskó pllzenl... A szomszédban üvöltő nagyvad pedig lecsillapodna. S a szomszédom még évtizedeken át egzisztálhatna __ — Hát így vagyunk — gondoltam. — Szomorú helyzet, annyi bizonyos. Visszahúzódtam a szobámba. Szomszédom csontos vállai és vékonyka karjai még sokáig kísértettek. ötven körüli, lángvörös hajú, ápolt arcú, szigorú tekintető hölgy zavarta meg a nyugalmamat. Nem lépte át a lakásom küszöbét. A gyermekem a tenyerét tartotta az asz- szony elé. 0 cukorkát hullajtott a kicsi tenyérkéjébe majd hozzám fordult: — Hogy vagy, fiam? — Egyelőre még bírom. — OgyI Ki kell bírnod a gyerek miatt is. És Ő7 Már meghozták? — Meghozták. — Milyen állapotban van? — Nagyon változik — mondtam. — Ez várható volt, fiam. Várható volt... Hát kitartás... Később még visszajövök ... — s a retlküljét magához szorítva távozott. Energikus léptei elhaltak a folyosó végén. A gyerekekre pillantottam. Csupán ötéves volt. Ismét piros ruhát adtam rá. öt esztendeje alatt ez a gyerek mindig megneheztelt rám, szinte a bűntudatba kergetett. Szemével most így szólt hozzám: „Magunkra maradtunk ...“ Indulnom kellett volna, hogy rendezzem az asszonyom ügyeit. A szobába érve valamit mondtam is a gyereknek, ami megint ASSZONY Kosztolányi Dezső emlékére Kopécs Tibor tolira jza kiváltotta benne az ellenkezést. A játékai közé húzódott, én pedig arra vártam, hogy lecsillapodjék. Az asszonyom ekkortájt Jött be. Halkan, szinte nesztelenül nyitotta ki az ajtót. Gyakran felbosszantott a váratlan színre lépéseivel, de általában fegyelmeztem magam. A haja most szép hosszú volt, és hen- nalllatú, mint régen. És testhez simuló bársonyruhát viselt. És karcsú volt, mint akkorában, amikor még volt egymásnak mondandónk. Rég nem szerettük egymást. S az érdekeink jó ideje nem voltak közösek. De mint embert sajnáltam őt. Es most, amikor ez a szerencsétlenség történt vele, még inkább sajnáltam. S a sajnálatban már ott van a szeretet és a szerelem rügyecskéje is. Látszatra kötöttem magam a szigorhoz: — Nyughatnál márl A te helyed nem Itt van — s a konyha felé mutattam. Az arca halovány volt. A szeme azúrkék. A szája eper színű, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor még nem lúgozta ki az élet. A közelemben állt. Arra gondoltam, hogy erről az asszonyról végérvényesen sohasem modtam le. És talán ó sem mondott volna le rólam. Régóta nem szerettük egymást. De valahol a mélységek mélyrétegeiben ott volt a titkolt lehetőség, hogy egy napon... Egy napon Ilyen vagy amolyan hatásra megváltozunk. És ezáltal megváltozik ez a kapcsolat Is. Az ötven körüli hölgynek valamit a virágokról, a koporsóról, a gyászszertartásról huhogtam, ö meg: „Ogy, úgy fiami Tégy belátásod szerint, fiaml“ Szent isteni Az a rátarti hölgy, aki egy órával ezelőtt a békémet zavarta meg, ennek a nyomorultul járt asszonynak az édesanyjal Csakhogy a memóriám elnehezült. Igen. így történt. Ennek a nőnek az anyjal Jói megnéztem az ábrázatát. Nem látszott rajta a lánya iránti sajnálat. Igaza is van. Különben is gránltkemény női TIzhónapnyl együttlét után eltemette az első urát. A második házassága húsz év múlva felbomlott. Sokat kínlódott életében. A küzdelmekben meg- edzódött. Most pedig a lányát temeti, aki a feleségem volt. Akárcsak az anyósom első házassága, a miénk is magas hőfokú szerelemmel kezdődött. Forró és oktondi szerelemmel, amelynek nem volt fedezete, s akárcsak a környezetünkben élők, mi is a lét bűnös változatát választottuk. S az emberek bennünk látva önnön létük élő Igazolását, így szóltak; „Mily nagyszerű párocska ... Mily pompás fiatalok.. .* És mi új és új próbatételek után loholtunk. Azután megcsömörlöttünk önmagunktól, egymástól és a világtól is. Oj barátok kellettek volna. Oj környezet. Szóval, az asszonyom nem hasonlított az anyjára. Idejekorán összeroppant. És ettől számítva csak az evésre, az ízek harmóniájára összpontosított. És minél terjedelmesebb lett, annál védtelenebb. És most, amikor földi maradványai a konyhában már átadták magukat az enyészetnek, ő valahai Ifjúságának teljességében itt állt mellettem. ■Ili n rw I Ä gyerek résnylre tárta a szobaajtót. Az anyjára pillantott. Majd amikor eltelt a látvánnyal, visszahúzódott a Játékai közé. — Maradhattál volna a helyeden — mondtam neheztelve. — Hiszen ott vagyoki — válaszolta. A' hangja most éppen olyan puha volt, ás gyengéd, mint valaha. — Jó, jó. Csak a fegyelem beszél belőlem. Megértheted... — Persze! — Erre az eshetőségre sohasem gondoltam. — Mások sem gondolnak ilyesmire. Az életüket élik. És sohasem gondolnak arra, hogy egy napon... A tehetetlenségi állapot, Igaz-e? — A gyerek miatt vagyok Itt. Hozzá keli őt szoktatnom a történtekhez — és jobb kezével a hajába túrt. Fiatalabb éveiben sokat foglalkozott a hajával, a ruházatával, az egymást követő óráival. Volt, hogy az egész nappalát átbeszéke. Nagy lelkiző volt, annyi szent. — A gyerek még kicsi — mondtam. A közeli teendőimre gondoltam. Ai asz- Bzonyom, mintha a gondolataimban olvasott volna, ezt mondta: — Majd segítek neked, )6?l Amíg te < hivatalos dolgokat intézed, én kitakarítok. Látod, mindenütt por van, a virágokat sem öntözted meg, mosni is kéne, a ruhákat megszárltani, vasalni... A gyerekre kabátot adtam. Kézen fogtam ót. Már a folyosó ajtaját nyitottam, midőn az asszonyom arra figyelmeztette őt, hogy a deszkaajtön heverő földi maradványaira pillantson. — Látod, hogy ml történt az anyáddal?! — kérdezte. A gyerek most sem Jött zavarba. Nem őrjöngött. Sót, nagy lelkleróról téve bizonyságot, szelíden bólintott Mintha nem Is az ivadékom lett volna. Mert én üvöltöztem. A kitárt ablakon az utcára hajítottam a leszakadt lábszárt, és egy maréknyi fartőhúst küldtem utána. — Cslllapodjl — nyugtatott az asszony. — Végül nem marad mit a koporsóba tenni. Sok idő múlott el. A hivatali dolgok elrendeződtek. A lakás kitakarítva. A virágok megöntözve. A ruhák kivasalva. Az asszony szinte tárgyilagosan ezt mondta: — Most már mennem kell. Élj úgy, mintha csak egy életed lennel És óvakodj a hamis emberektől... Szomorúan néztem őt. Tegnap vagy tegnapelőtt, igen, amikor betoppant a szobámba, akkor... Akkor ml mindent adtam volna ezért a kijelentéséért. De most, amikor már annyira megszoktam az újszerű jelenlétét? ... Amikor már egyebet sem óhajtottam volna, csak azt, hogy Itt ődöngjön körülöttem. A francia- székben üldögéljen... — Menni? — Egy villánál' múlva már nem lesz itt. És többé hiába várom, hiába gondolok rá, hiába erőlködöm majd. — Nem maradhatok Itt a nyakadon — válaszolta szinte ésszerű ridegséggel. — Csak teher lennék számodra. Megyek. Mindent idejében kell megtennünk ... Már-már a keresztnevén szólítottam meg őt. Szerencsémre az agyam most idejében kapcsolt. Az agyam. Ez a másfél ezer grammnyi szürkeállomány, amelyik harmincnyolc esztendős koromig az Igazán nagy pillanataimat gyakran parányivá hülyítette, s a kis dolgokat pedig igaztalanul felnagyította. Ez az agy most nem hagyott pácban. így még maradt egyetlen percem; — Mondd csak, nagyon fájt? — MI? — Az az Izé... Hiszen tudod, hogy ml., i — A... A karambol.,. Nem, nem fájt túlságosan ... Mondhatnám, hogy nem volt kellemetleneb, mint a légycslpés... Csak hát... A szégyenérzet... — Miféle szégyenérzet? — Az átalakulásé, öregeml Az asszony felállt. Kiegyenesedett. Az ajtóhoz lépett. Délcegen mozgott, akárcsak az édesanyja, most ő is nagyon szép volt és gránit- szilárd. — Megyek — mondta még egyszer. Hangtalanul tűnt el immár végérvényesen a szemem elől.
