Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1989-03-15 / 11. szám

új ifjúság 7

Artur Lundkvist:

Petőfi koszorúja

Apja kocsmája és mészárszéke olyan volt, mint a kerékagy, melyből küllőként futnak szét az utak, a földutak, s az esővízzel telt keréknyomok ügy csillognak, akár egy hangszer húrjai.

Itt volt a puszta közepe, a térés sík: a felhők árnya, akár szélben kavargó sok fekete virág, lomha csordák és robogó ménesek, por- és fOstfelhők, egymással köny- nyen Összetéveszthetők, halastavak, akárcsak főidből rád meredő szemek, kútgémek, akár megannyi akasztófa, faluk vályogviskói, melyek zsúpteteje a földig ér, szalmáját pedig úgy tépi a szél, ahogy a parasztok clbálják lányaik szőke haját, napraforgó a kék ablakkeretes, fehérre meszelt házfalak körül, és vadludak csapata, amint a messzi, hófedte Kárpátok felé húz:

Ide Jártak a kocsmába, lóháton vagy .szekéren a férfiak, fehér Ingujj, fekete kal- pag, hosszú szárú csizma, lovukat egy pózna karikájához kötötték, szekerüket a nyitott fészer alá állították a kerékabroncsokkal, penészes lószerszámmal teleszórt udvarra, melynek kapuja a klsudvarra nyílt, ahol vágták az állatokat, ürüléktől volt Isza- mos a föld, vérszinű pocsolyákban gágog- tak a libák,

míg a kocsma nyitott ajtaján belül álldogáló férfiak csoportja körbelötykölte borát a zöldbe Játszó, Ovegpoharakban, melyek oldala rücskös, hogy biztosabban tartsa a kéz, füst gomolygott a hosszú szárú pipákból és csattogtak a tarka kártyalapok az asztalon, melyen úgy fonódtak egymásba a poharak lenyomatának karikái, akár a láncszemek.

A vézna fiúban volt valami madárszerű, de kis fejét büszkén hordta hosszú vékony nyakán, szeme éber és tüzes, szája válaszra, elutasító fintorra gyors, környezetéből kirívó kocsmáros-gyerek, aki mégis úgy öl a nyeregben, mintha ott született volna, lobogó köpenyben nyargal a síkon, dacolva a széllel, úttalan utakon;

Iskolába adták, hogy urat csináljanak belőle, nyers és szigorú apja másra nem tar tóttá Jónak, félni ugyan nem fél a vértől de ahhoz, hogy egy ökröt taglóval leterlt sen, vagy az udvaron fára akasztott lódö göt megnyúzza, nem elég kemény legény, versfaragó úrflként tér haza, kopott eleganciával, francia szóval, színház bolondjaként — afféle tékozló fiú, mit Is becsült volna mindebben az apja,

ott ült a tüzes szemű, hollófürtű fiatalember Pesten, a Pilvax Kávéházban, az értelmiségiek gyülekezőhelyén, verset írva a bortól nedves asztalon, szóban, csengő verssorokban dicsőítette a mámort, s a bort, de maga csak vizet Ivott, neki elég volt a mámorhoz a természet, a képzelet és szabadságszeretet, a nép, a falu fia, a nép nevében Irt, s szava üdén csengett, mint a népdal s a pásztor furulyája; virágport és mézet gyűjtő vadméh, pásztor, fűszálakkal, állatok szőrével durva köpenyén, otthonos a puszta szél porfelhőiben és záporaiban, csipkerózsától, kakukkfűtől Illatosán.

Fellépett komédiákban és klasszikus drámákban, méltóságteljes verseket deklamál- va a színpadon, mindegy volt neki, hol van. Irt akárhol: zslvajgő kocsmákban, szűk kis szobákban, lobogó gyertyalángnál, árokparton pihenve vándorútjain, kátyús utak döcögő szekerein, folyók lustán ringó uszályain; költött. Irt kora reggel és késő éjszaka, készen rá, hogy lúdtollából mindenkor áradjanak a versek, hogy máris olvashassa őket a nép, mielőtt még megszáradt volna rajtuk a tinta,

a szerelem és szabadság látomásaitól megszállottan készen állt, hogy élete árán Is valóra váltsa őket, bálványukként ünnepelték a lelkes tömegek, égig magasztalták a költőt és a hőst, majd ugyanolyan gyorsan mélybe taszította az irigység és a rágalom, árulónak bélyegezve őt; magasztalták mint a költészet zseniális megújltőját, és gyalázták mint a költészet barbár meg- tlpróját; ujjongva hallgatták, hogyan harsogja a szabadság dalát, majd elfordultak va, legyalázva őt;

nőket állított pledesztálra maga fölé, s elhagyta őket, hogy a szabadságért küzdjön boldogtalanul boldog férj egy tizenhét éves asszony mellett, rohant a háborúba, sürgetve a felkelést, a nép forradalmát, keményen, akár költészete: rakoncátlan fiúként csatlakozott az elszánt Bem tábornokhoz, ott volt az utolsó reménytelen csatában is, elbukva az Erdély felől beözönlő cári hadak elleni harcban, megtagadva a futást, amikor minden megfutott; egy kukoricásban kerítették be az ellenséges lovasok.

Nyoma veszett, mondták az emberek, s a nép fantáziája legendákat szőtt köré; úgy tudták, fogoly Szibériában, vagy megállás nélkül bolyong a világban, és várták, hogy visszatér, felszabadulás Messiása, hős és költő, aki nem hal meg soha,

mily rövid Idő, s mégis egész élet, huszonhat tovarohanó év, meredekség és zsúfoltság, annyi élet és költészet, küzdelem és halál Ily szűk határok között, ő pedig előre látta sorsát, és rohant elébe, készségesen. Csatlós Iáni>^ fordítása

Qfvnrtn Tcf-tr^in* Gyári munkás Is mozdul: karjait,

bimon István. ^ gyárkéményeket kinyújtja,

f an t ft Beszippantja a távol Illatot

Ivossuth-toborzo 4o-bÓl “«moros, gyuHadt dalokba kezd

Ki a zászlót az uccára, aki legény, mind alájal Elég volt a tömlöc, börtön. Jobbágynak az úri földön.

Deres, robot Idejének vessünk mindörökre véget.

Hej, legények, lóra, lóra, — így szól Kossuth toborzója.

Verjed kovács a patkókat, táncolnak az almás lovak. Egyenesítsd ki a kaszát, holnap nem a sarjúba vág.

Ki a falu asszonynépétl Hadd készítsék el a tépést. Kenyeret és szalonnát a rojtos vászontarlsznyába.

Táncra lányok, körbe-körbe, csizmák sarka hadd söpörje, a szolgaság nehéz porát, pöndüljenek a cltorák.

Remegj, pusztulj vasas német, nyomorgattad ezt a népet; most a magyar huszár ront rád, nem kötéllel s csellel fogták.

Kossuth Lajos hívta őket, mint a fűszál, földből nőttek. Tüzes a ló, kapál, rugdal, csupa fény a kocsmaudvar.

... Robognak már dalba-fogva, hánykolódik a saroglya.

Megy a harcba az elszánt nép, a hazáért, szabadságért.

T6th Árpád:

Március

A rltkás ágak zöldjén átveti A messzi nap a sűrű sugarat,

Mint végtelen aranysodronyt, egy égi Vezeték dús hálózatát, s a fák Zsonganak, mint slnmentl nyurga póznák. Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül:

A földnek a Tavasz telefonál...

És reszket a liget, mint zsenge szűzlány. Feszül ezer kis lombkeble keményen Š a város, ez a bús, tüdőbeteg

ô gyúlt világi ó drága márciusi Rügyek, a szerelmek, forradalmak Évadja, — a villámló ablakokban Celzius-létráját riadva kússza Az Izgatott, rab higany-szál: a vén.

Hűlő világnak újra láza van;

Trilláz a fényben reszkető magas Tűzfalak közt, mint fprcsa és kemény Rigóhang, egy inas-sz'áj szurtos füttye,

S rekedt autótülök, biclkllcsengés,

Slkoltó sin, trappos paták alatt Az utcakő gránit feleselése.

Harang, rikkancsok, anda zongorák Skálája a politúros homályból S az emberi lélegzés halk zenéje Szédülten szaporázza ritmusát...

0, most minden zugát e messzi gömbnek: Tág tengerek zöld Inyü habtaréját.

Folyók paralel partját, ifjú erd^

Testén az átnyllalló édes allét,

A földeken a millió barázdát És minden városok sűrűn rakott Ragyogó ház-sorát valami vad vágy Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan Gigászi fogsort, felvonalgó ajkat.

Hogy velük a setét föld felrikoltsa Örök dacát a titkos végtelenbe: ö élet, élet, élet. Márciusi

S konok trónusán reszket a halál.

Utassy József:

Zúg Március

Én szemfedőlapod lerántom:

— kelj föl és járj, Petőfi Sándor!

Zúg Március, záporos fény ver, suhog a zászlós tűz a vérben.

Hüvelyét veszti, borong a kardlap:

— úgy kelj föl, mint forradalmad!

Szedd össze csontjaid, barátom: lopnak a bőség kosarából,

a Jognak asztalánál lopnak, népek nevébonl S te halott vagy?!

Holnap a szellem napvilágát roppantják ránk a hétszer gyávák.

Talpra, Petőfll Sírodat rázom: szólj még egyszer a Szabadságról!

T

ürelmetlen voK a hosszú előadás alaitt a már egyszer szerepelt Dobozi, aki Időközben eltűnt, és újabb könyvcsomagokkal tért vissza a Via dől Mille-1 házba. Átadván a könyveket, ajánlotta azokat Kossuth figyelmébe és „becses“ könytárába.

Az újonnan hozott könyvek politikai természetű művek voltak, mire Kossuth megjegyezte:

— Könyvtáram nem „becses“, mert többnyire természettudományi müvekből áll. Leghálátlanabb dolog politikával foglalkozni. Ha az ember szívében, eszében meg van győződve valamiről, hogy az Jó, nemes, hasznos és Igazságos, nem hajthatja végre, mert másoktól függ.

Kossuth mindazonáltal egy közelben álló asztalkára helyezte Dobozi újonnan hozott könyvelt. De ugyanakkor szokatlan hevességgel az asztalra csapott:

— Azért fordultam én a természettudományokhoz, mert az nem kíván egyebet, mint csak azt, hogy törvényeit, megtartsuk, megismerjük, s azok szerint cselekedjünk, és a természet sohasem csal meg, de az emberek megcsalnak.

Olyan türelmetlenül és elfojtott szenvedéllyel beszélt Kossuth Lajos, hogy többen megkérdezték, hogy voltaképpen ki is ez' a Dobozi, aki ily erőteljes szavak elmondására késztette a kormányzót, mire kitűnt, hogy Dobozi a Községi Közlöny kiadója, aki saját művelt szokta ajándékba adni.

Ezután Pulszky Jelt adott a magyaroknak a távozásra:

— Estére úgyis látjuk még egymást — nyugtatta meg Pulszky azokat a kíváncsiakat, akik úgy vélekedtek, hogy még nem beszélték ki magukat Kossuthtal.

— Estére várom önöket teáral A viszontlátásra! — búcsúzott Kossuth minden látogatójától, mindegylMkeil kezet fogva és erőteljesen kézfogást váltva.

Persze nem olyan könnyű volt a búcsúzás a nőktől, akik a kerti szobában Ruttkayné, Kossuth nővére körül olyan tábort ütöttek, mint valami hosszadalmas falusi összejövetelen, amikor a legnagyobb aprósággal meg kell beszélni mindent, mert ki tudja előre, hogy mikor találkoznak ismét a beálló, otthonmarasztaló, rossz időjárás, betegség vagy más előre nem látható körülmény miatt.

Ruttkaynét eszük ágában sem volt kedvük magára hagyni látogatóinak, hiába ígérte a fejkötős asszonyság, hogy októberben, bátyja beleegyezésével, amúgy Is magyarországi utazást tervez. Ki tudja, ml lesz októberig?

— De ma este kilenc órára elvárlak benneteket — mondta Ruttkayné, miután összetegeződött valamennyi asszonnyal, és tanácsot adott nekik, hogy mit csináljanak az Idegen Turlnban estig, mint ahogy öregebb asszony mindig tud tanácsot adni a fiatalabbnak.

Addig is nézzétek meg a templomokat, amelyekben bővelkedik Turin, a királyi palota mesebeli húsz szobáját, a Pö folyó lánchíd Ját, az Arzenált, a Technikát, a Rokkantak Házát, a savoyl Ferdlnánd kiváló lovasszobrát, amely abban a pillanatban ábrázolja a csatában megsebesült paripát, midőn az a nyereg alatt összerogyóban van, nézzétek meg a Via Vittorio Em- mimiuelét, az Umlwrto teret, amelyet azelőtt Piazza Prlncipénelč hívtak, a Glardlno Románét, a Palazzo

Krúdy Gyula:

Kossuth fia

(részlet)

Madamát... Mondd, Lajos, micsoda néznivaló van még Turlnban, amely második hazánk?

— Én sétáimban az ÚJ kiállítás alapvető építkezését szoktam nézdegélnl, amely 1884-re készül — felelt vldoran mosolygó kék szemekkel a nyolcvanesztendős Kossuth.

És a hölgyek a kormányzó tanácsát hallgatták meg. A ház előtt várakozó fogataikra ülve, az új kiállítás építkezését nézték meg, mialatt az utcákon lelkes kalaplengetóssel üdvözölték a hölgyeket a lelkes tu- rlnl férfiak. Sőt önkéntes vezetőik is bőven akadtak volna, ha Doflnay Gyula ebbe beleegyezik. Dollnay ugyan megcsontosodott nőgyűlölő volt, de a gondjaira bízott kiránduló hölgyekre egy hétfejü sárkány féltékenységével őrködött.

A fogatokon valóban Jól festettek a párizsi kirándulásra készült és Kossuth városában szünetet tartó hölgyek, akik nemcsak ruházkodásban, de testi szépségben is felvehették volna a versenyt a slgnorákkal. Sőt, némely turlnl férfi kijelentette, hogy a magyar nőkben sokkal több a természetes báj és kellem, mtot az olasz nőkben.

— Lehet, hogy ez csak Turlnban van Igyl — mondták a kételkedők, akik közé tartozott Báttaszéki Lajos ügyvéd úr is, aki ellensége volt a nőknek való bókolásnak.

— így volt Milánóban s Velencében Is, ahol már Idáig megfordultam társulatommal — erősködött Dollnay Gyula. S az öreggel alig lehetett elhitetni, hogy a kirándulók véletlenül kerültek össze, nem .pedig Dollnay válogatása révén.

„Ifjabb Kossuth Lajos“, „ez a lelkes ifjú férfi“, természetesen a magyar hölgyek kalauzolására vállalkozott, míg Ferenc bátyjának éppen a nap folyamán sürgősen el kellett utaznia „üzleti ügyekben“. (Vele majd csak Párizsban találkoznak újra kirándulóink.) „Ifjabb Kossuth“ a nap folyamán fáradhatatlanul magyarázta a hölgyeknek, hogy Turlnban nem is olyan elviselhetetlen a Júliusi hőség, mint más városokban, mert a turlnl házak boltozatosán épültek. Bennük mindig valamely természetes hűvösség érezhető.

A hölgyek el is hitték ezt „ifj. LaJos“-nak, és egész nap Járták vele a várost, ahogy azt Ruttkayné bölcsen kitervelte. Míg az urak egy része el-elmarado- zott a különböző osztérlákban, ahol a latin műveltségű Idősebb urak diáknyelven rendelkeztek a pincérnél és a gazdánál, és csodálatosképpen megértésre találtak. Ügy látszik, a dláknyelv (és a megzörgetett erszény) mégiscsak örök életre számíthat ezen a sártekén. (Mondta éppen Engesszer Mátyás, a kiránduló társaság egyik tagja.)

De még alig ütötte el a városháza órája a kilencet, a magyarok valamennyien már újra a Via del Mille 22. szám alatt voltak, ahol úgy megtöltötték a termeket, mint valami színházi díszelőadáson (akkori hasonlat). Valamennyien legszebb estélyi ruhájukat öltötték magukra. Az urak feketében, a hölgyek szinte elvegyültek a divatos ruhákban. Sűrűn lengedeztek a legyezők, és nagy keletje volt a fagylaltnak, amelyet apró asztalkákon szolgáltak fel a süteményekkel, krémekkel, teákkal együtt. A frissítők közül azonban hiányzott mindenféle szeszesital, amin a magyarok némelyike csodálkozott. Ruttkayné gondoskodó keze valóban asszonyoknak való, édeskés, csemegés, gyümölcsös, teás estélyt rendezett, ellentétben az óhazában szokásos kolbászos, disznótoros, töltöttkáposztás, boros, sörös vacsorákkal.

És mégis Jól érezte magát mindenki, még a leg- megátalkodottabb borisszának sem Jutott eszébe a poharazás, midőn Kossuthot hallgatta.

Kossuth most már .többnyire üldögélt, mert még az ő vasszervezete is kifáradt az egész napi vendégjárásban. Finom fekete ruhájában, kis selyemsapkával a fején (az esti légáramlás ellen), házi cipőben üldögélt vendégel között, akiket ekkorára már úgy Ismert, mintha az egész életét velük töltötte volna. Tisztába Jött családi viszonyaikkal, megtudta az ösz- szetartozó párokat, megfigyelte a Jegyeseket, de azok sem kerülhették el figyelmét, akik titkos szerelem folytén, hallgatag vonzalomból keltek útra, amint hogy Kossuthnak páratlan szeme volt az emberek kiismerésében. Mintha nyitott könyv lett volna előtte mindenki, mondták ebben az időben, és ml sem találhatunk Jobb kifejezést annak bizonyítására, hogy Kossuth nyomban felismerte a nászutazó párokat.

Egy ilyen párocska, aki a szerelem első édes napjait élte az „írók“ és „művészek“ kirándulása idején, így Kossuth meglátogatása alatt is talált egy helyet a verandán, mégpedig egy disznövénybokor mögött, ahol egymás kezét szorongatta. A budapesti Nem2«ti Színház tagja volt az énekes (hőstenor), míg a leány édesanyja társaságában utazott. Kossuth mindent látó kék szemével tán azt Is meglátta, hogy hányszor tapostak egymás lábára titokban az estély folyamán, mint ez már a titkos nászutasok szokása.

így történt, hogy abban a pillanatban, amint a nyitott verandán az est szépségeiben gyönyörködtek a vendégek, a fiatal párocska eltűnt valamerre, mégpedig Kossuth Lajos hálószobájának Irányába, amely szobának ajtaja be volt téve, és benne sötétség uralgott. Csak Kossuth látta a fiatalok eltűnésének irányát, és már tizenegy óra is elmúlt,' mikor Ruttkayné megkérdezte Kossuthot:

— Nem vagy még fáradt, Lajos bátyám? Máskor ilyen ór^ian már aludni szoktál menni.

Kossuth ingatta hóezttst fejét:

— Ma vendégeim kedvére akarom az estét szentelni.

És Kossuth valóban nem vonult vissza addig háfló- szobájába, míg az említett fiatal pár azt lefoglalva tartotta. A szerelmesek önzők, nem veszik észre az idő múlását, az órák náluk perceket Jelentenek.

Kossuth csak éjfélkor Jutott ahhoz, hogy szobájába vonulhasson a fárasztó nap után.

■»