Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-15 / 11. szám
— Szial — kftszSn rám egy fiatalember. — Te vagy az új beteg? — érdeklődik hamlskás mosollyal a szája szegletében. Válaszom tudomásul véve, s attól szemlátomást le- lombozódva csak ennyit mond: — Kárl — És ballag tovább. Valahogy így festett első találkozásom egy elmebeteg fiatallal, a lekéri (Hro- novce) elmegyógyintézet kapuját átlépve. Még sokáig töprengtem e keserű „kár“ jelentésén. Az egészség kiváltságát Irigyelte vagy csupán új ismeretségre, barátságra vágyik? Kaszárnyára emlékeztet ez a gyógyintézet. Alacsony, barakkszerű épületekben élnek, gyógyulnak a betegek, egyetlen emeletes épület e- melkedík ki a többi közül. Ebben találom Hollý főorvost, aki egyben az Igazgatót Is — az szabadságon lévén — helyettesíti. A körülmények A főorvos nem a legjobb kedélyállapotában fogad. Pár pillanattal A rehabilitációs osztály műhelyében virágtartók készülnek Szlovákiában egyedülálló a „védett műhely" AZ ELMEGYÓGYINTÉZET ÉS A MÖGÖHESEK elébb halt meg egyik kezeltje. Érthető hát a kezdeti Ingerültség, a felfokozott Idegállapot, amint leülünk beszélgetni. Elmondja, hogy a szó szoros értelmében vett krónikus elmebetegeken kívül átmeneti elme- zavarral küszködöket, a túlkorosság miatti lelkibetegeket és alkoholistákat, toxlkománlásokat 'kezelnek. — A társadalom, az emberi kapcsolatok áldozatain keresztül az önpusztítókig sokféle emberre akadhat rá itt. Hogy csak néhány példát említsek: vannak Itt olyanok, akik már gyógyultaknak számítanak, de egyszerűen nincs hová menniük, mert a kezelés ideje alatt vagy a házukat bontották le, vagy elvált tőlük a társuk, s a lakás nem az 6 tulajdonukban maradt. Mivel hiányoznak a megfelelő szociális Intézmények, azok szerepét is magunkra kell vállalnunk. Más. Jelenleg is itt fekszik egy visszajáró betegünk, akit már tizennegyedszer hoztak be delirium tremens tüneteivel. Hogyan történhet meg az Ilyesmi nálunk? Ügy, hogy hiányzik a megfelelő társadalmi motivációs tényező, kényszer. Az ilyen ember egész életében főként csak Iszik, aztán mikor az egészsége felmondja a szolgálatot, megkapja a rokkantsegélyt, s abból futja neki a további plálásra. S erre ml, a dolgozó emberek adjuk össze a pénzt. Ezt én olyannak tartom, mint amikor valaki megvágja a kezét, s mielőtt a seb begyógyulna, készakarva újra felsérti azt. így nehezen lépünk előre az alkoholizmus elleni harcban. A főorvos, mielőtt végigkalauzolna az intézeten, az áldatlan állapotokról beszél, hozzátéve, hogy még így is a legjobb helyzetben lévők közé tartoznak, Nyugat-Szlovákiában csak a pezlnoki előzi meg őket. Csehországban más a helyzet. Ott még a Monarchia Idejében direkt e célra hatalmas Intézetek épültek, s ezek képezik a jelenlegi struktúra alapját. — Egészségügyünk még ma Is mostohaként bánik az elmegyógyintézetekkel. Elenyésző az az anyagi segítség, amellyel a műszaki felszereltség fejlesztéséhez, a belső körülmények javításához hozzájárulnak. A ml Intézetünk 350 ágyas, egy-egy osztályon a tűrőképesség határát súrolva zsúfolódnak a betegek. Képzelje el, hetvenéves emberek, s emeletes ágyra kell felmászniuk. Oda tényleg csak a „bolondok“ másznak tel, ép eszű ember ebben a korban nem hiszem, hogy képes lenne rá. Valamelyest javít a helyzetünkön, hogy tavasszal elkezdik az új pavilon építését az alkoholisták részére. Tízévi reménytelennek tűnő harc után sikerült valamilyen úton-mődon pénzt keríteni az építkezésre. Súlyos gondunk az akút gyógyszerhiány. Azzal gyógyítunk, amink van, s az nem sok. Intézetünk a Garamtól nem messze áll. A szennyvizünk e- gyenest a folyóba ömlik mindenféle előzetes tisztítás nélkül. Még ha csak biológiai szennyezésről lenne szó, de rengeteg más szerves és szervetlen anyag kerül a Garamba a laboratóriumunkból, mosodánkból. Évek óta kérvényezzük egy tisztító- berendezés építését, de a pénzhiányra hivatkozva a kilencedik ötéves tervből Is törölték. Ig|: a folyót továbbra Is egész Párkányig (Štúrovo) szennyezzük. A végére hagytam, bár az előzőeknél nem kisebb gond, az egészségügyi dolgozók, a nővérkék, de főleg az orvosok hiánya. Ez viszont már általános probléma. Elég, ha figyelembe vesszük, hogy évente több orvos hagyja el az országot, mint ahányan Bratislavában és Martinban együttesen végeznek. Akik az orvosi karra felvehető hallgatók számát meghatározzák, ezt valahogy nem veszik tudomásul. Hollý főorvos sorra mutatja meg az osztályain uralkodó állapotokat, saját szememmel győződhetek meg róla, nem csapott vaklármát. A szobák zsúfoltsága valóban észbonA fürdőszoba mint alkalmi borbélyüzlet. tó, ágy hátán ágy, a fürdőszobák szűkösek, a vécék intimitása a nullával egyenlő, még spanyolfal sincs a kagylók között. Minden barakkban van egy tágasabb terem, amely az ebédlő és a nappali szerepét tölti be. Mindenkinek Jut egy szék benne, se több. Se kevesebb. A pszichés betegek napjaik nagy részét itt töltik, hiszen a különféle terápiákra, rehabilitációs foglalkozásokra helyszűke miatt csak kisebb csoportokban járhatnak. S télen kinn sem lehet sok mindent végezni. Emberek. Sokfélék, fiatalok, öregek, gyógyulást keresők vagy csupán kezeltek. Az Ideálisnak még a legjobb szándékkal sem nevezhető belső környezetük azonban hátráltatja a várva várt felépülést. Ez van, de ezt nem lehet szeretni! Zsákutcák Két fiatalemberrel beszélgetek a kezeltek közül, akiknek élete a kritikus ponton zsákutcába futott. J. G. huszonkét éves vegyész, to- xlkománlás, ami annyit tesz, hogy kábító hatású gyógyszerek függőségébe került. Találkozásunkkor ötödik hete volt már a lekéri Intézetben. — Kezdetben dühített, hogy itt majdnem minden tilos, de aztán rájöttem, meg meg Is magyarázták, hogy mindez a gyógyulásunk érdekében történik. Előfordul, hogy még most Is kihoz a sodromból egy tilalom, olyankor olvasok. Otthon Is sokat olvastam — kezdi önvallomását. Arcán a fásultság, a beletörő- döttség nyomait vélem felfedezni. Az erős akarat hiányzott eddig belőle. Szeretne megváltozni. — A katonaság előtt gyakran eljártam sörözni, s ott, szerencsétlenségemre, egy olyan társaságba keveredtem, amelynek tagjai mindenféle marhaságot fecskendeztek az ereikbe. Hagytam magam rábeszélni, kipróbáltam ón Is, de utána mindig rosszul éreztem magam, kellemetlen érzések gyötörtek. Abba Is hagytam. Majd a katonaságon kerültem újra kapcsolatba Ilyesmivel, egypáran így akartuk elviselhetőbbé tenni a két évet. Itthon egy darabig kibírtam tabletták nélkül, sörre se nagyon Jártam, mígnem kezdtem egyedül é- reznl magam. Maradt hát a kocs/na, s egy újabb parti, újabb gyógyszerekkel. Rettentő kíváncsi természet vagyok, mindent ki kell próbálnom, hát ezt Is. Egyre többet ittam és gyógyszereztem. Százötven-kétszáz koronát Is fizettem a tablettákért. Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, felmondtak a munkahelyemen, s ekkor a szülök elvittek a pszichiáterhez. Az ajánlotta a gyógykezeltetést. Most Itt vagyok. — Bízol a gyógyulásodban? — Természetesen. — Vannak valamilyen terveid, mihez kezdesz, ha Innen kikerülsz? — Fogalmam sincs. Sohasem tervezek előre, igyekszem mindig az adott körülményekhez alkalmazkodni. Hadd legyen itt az újságírónak egy apró megjegyzése: nem valami túlzott optimizmust árasztó, világrengető életfilozófia az övé. De gyorsan hozzá is teszem, nemcsak ő tehet róla. Hol voltak, mit csináltak köz- hen a szülők, a pedagógusok, s uram hocsá', a SZISZ?... Ii. Z. tíz évvel idősebb, nős, egy nyolc- és egy kétéves gyermek apja. Felesége tanácsára önként szánta rá magát a kezelésre. Ivott. Megszokta, hogy az intézetben többet kell magáról beszélnie, mint máshol, s Itt meg Is hallgatják. Érezni, nagyon szenved, amikor sorsáról, családjáról beszél. Ottjártamkor még úgy tűnt, abszolút zsákutcába került. — Katonaság után nyúltam komolyabban a pohár után, de még az nem volt veszélyes. Nem Ittam még akkor annyira, önállósodtam, megnősültem. Semmilyen gondjaim nem voltak, aztán a bajok sorozata szakadt a nyakamba. Két év leforgása alatt eltemettem az édesanyámat, nővéremet és az édesapámat. Alkoholba fojtottam a bánatomat, egyre többet Ittam, azt hittem, hogy így könnyebb lesz. A fenét lett köny- nyebb. Még Inkább sokasodtak a bajok. Munkahelyet kellett változtatnom, egyre durvábban viselkedtem a feleségemmel szemben Is. ö akarta, hogy ide jöjjek, most meg már beadta a válópert. Nem bízik bennem, pedig ón meg akarok gyógyulni, rendes ember akarok lenni. Szeretem a feleségem, a gyerekeket, a családom. Mondom neki, adjon próbaidőt, én már soha többé nem fogok Inni, de mindenáron válni akar. Azt mondja, hogy boldogabban szeretne élni, mint idáig élt. Nélkülem. Pedig mindene megvan, a két gyerekemnek Is kétszázezer korona a takarékkönyvén. De akkor mért küldött Ide, ha válni akar? Lehet, hogy közben lett valakije? Két és fél hónapja vagyok Itt, azelőtt biztos nem volt. 'Tudja, ebben a bizonytalanságban sokkal nehezebben telnek a napok, amikor az ember átérzl azt, hogy ml lesz, ha hazatértekor nem várja senki. Egy azonban biztos, történjék bármi, új életet kezdek. Ital nélkül. Csak hát a feleségem nem hiszi. Nem lehetett nem sajnálni ezt az embert, amint a szemem előtt vívódott önmagával, talán épp ezredszer bánva meg múltját. Torkát a sírás szorongatta, amint a Jövőjére gondolt. Azóta már lezajlott felesége látogatása, s talán az Intézet dolgozóinak sikerült meggyőzniük ót, hogy adjon a férjének próbaidőt. Sorstragédia Az aggkorba lépő nénike — mint milliónyian mások — a történelem játékszereként sorsának kiszolgáltatottja, áldozata lett. A több mint fél évszázad alatt megélt lelki traumák önkénytelen elraktározása szétfeszítette a józan ítélőképesség meghatározhatatlan kereteit. V. I. nyolcvankettedlk életévét tapossa. A geronto-pszichiátrián kezelik átmeneti elmezavarral. Rövid Időn belül meggyógyul, mondja a kezelőorvosa, gondolatait már tudja rendszerezni, csak az artikulációban fog gyakran mellé. Életem legmegrázóbb találkozása volt. Egy testben, lélekben megtört öregasszony ült tőlem karnyújtásnyira, várva a gyógyulást, mert a kertben lassacskán m*» dolgozni kell. S ő még most Is minden Idegszálával azon van, hogy dolgozhasson. — Világéletemben sokat dolgoztam. Az urammal a csekélyke föld mellett napszámba jártunk. Igyekeztünk ml Is megszerezni azt, ami másnak volt. Aztán Jött a háború. Tönkretettek a katonák. Aztán meg de ... depo ... deportáltak Csehországba. Mikor visszajöttünk, már a házunkat Is elárendálták, alig tudtuk megszerezni. Szörnyű Idők voltak ezek, a katonák... meg a deportálás. A férjem már huszonöt éve halott. Italos ember volt, ráment a mája. Két gyereket szültem neki, mind a kettő halva jött a világra. A keresztfiamat én neveltem. Övé most már a ház Is. A kertben kapáltam, amikor agyvérzést kaptam. Amikor a kórházból hazatértem, a keresztfiam öregotthonb'a dugott. Utána ide hoztak. Jól bánnak velem, csak már dolgozhatnék valamit. Az öregasszony sírva fakad. Nagyon Ideges vagyok, mondja. Prémsapkás katonák, kitelepítés, az ura, a keresztfia, a ház... dolgozni, mindegyre döngetik az agytekervények Solár doktor akupunktúráé kezeléssel jó eredményeket ér el. egyre kövesedő falait. Az orvos véleménye: V. I. néninél az okozta az elmezavart, hogy egy egész életében aktív, dolgozó nőt kiszakítottak saját megszokott környezetéből, és ö- regotthonba adták. Ezt már nem tudta ép ésszel elviselni. Egyedülálló Szlovákiában az a kezdeményezés, amellyel a lekéri intézet rukkolt elő — mondja a másik főorvos, Gustáv Solár, miközben a hazai egészségügy általános gondjait feszegeti. Megmutatja büszkeségüket, a védett műhelyt, ahol a tartós Intézeti ellátást igénylő betegek dolgoznak. A műhely „lelki anyja“, Helena Braéoková fő- nővér magyarázza el a. lényegét. — Sok olyan betegünk van, akik a sző Igazi értelmében vett rehabilitációt már nem igénylik, de szükségét érzik olyan foglalkozásnak, a- mely kitölti mindennapjaikat. Kerestünk hát egy vállalatot, amely hajlandó velünk együttműködni. A lévai (Levice) Mllex ajánlata tűnt a legelfogadhatóbbnak, nekik készítjük a sajtok papírdobozalt. A jutalmak elosztásánál — ami persze csak szimbolikus — differenciálunk, a betegek úgy érzik, munkába járnak, s nem telik haszontalanul az intézetben töltött Idő. Helyhiány miatt ez a műhely az egyik pincében lett berendezve. Nem teljesen higiénikus, de más választási lehetőség nincs. Majd ha az új pavilon felépül, talán javul a helyzet. Mielőtt elbúcsúznék Solár doktortól, egy kérdéssel fordul hozzám: — Na, hogy tetszett a bolondokházában? — Elmegyógyintézet, vágom ki magam az ironikus szavakat hallva. — Igaza van — mosolyog —, egy barátom is ezt vallja, hozzátéve, hogy a diliház a kerítésen túl kezdődik. D. Kovács József #
