Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-24 / 8. szám
-------1 új ifjúság 7l B—————H— Kazda tanár felállt az asztalkától, végigment a padok közt, és megállt az ablaknál, hogy jobban lásson a diákok arcába. Többségük még le volt hajolva, és azon a feladaton gondolkodtak, amit az Imént adott nekik a tanár. Nem volt ez valami hosszú feladat, annyit mondott nekik csupán, hogy még mielőtt elindulnának az é- rettségire, szeretné próbára tenni, tudnak-e gondolkodni, — írjatok egy, két vagy akár tíz mondatot. Nem az a lényeg, hogy hány mondat lesz, hanem az, hogy mit tudtok velük valójában kifejezni. Gondolkozzatok, és írjátok le magatoknak azt, hogy mit akartok a társadalomtól. Értitek mire gondolok? Szándékosan nem azt mondtam, hogy mit adtok, hanem azt, hogy mit akartok a társadalomtól. Bár, gondolom, számotokra már teljesen világos, hogy az egyik nem megy a másik nélkül. Tehát, hogy mit akartok. A válaszra ,van tíz, vagy inkább tizenkét percetek. Kazda tanár ránézett az órájára és folytatta: — Nem fogom osztályozni a feladatot, azt akarom csupán tudni, megtanítottalak-e benneteket gondolkodni, megtanultatok-e mindent, amire azükségetek lehet az életben. Átment az egyik ablaktól a másikig: i— Kész? — kérdezte kedélyesen. — igenl — hangzott mint egy vegyeskar a közös válasz. — Ki lesz tehát az, aki kezdi? Mindenki saját maga mondja el vagy olvassa fel, amit leirt — mondta, és rámutatott a harmadik padban ülő diákra: — Tessékl A diák megszólalt a kíváncsisággal teli síri csendben. Nem olvasta a szöveget, tudta, hogy mit akar mondani: — Én, kérem, azt akarom a társadalomtól, hogy teremtsen meg hozzá minden feltételt, hogy be tudjam bizonyítani, a társadalom hasznos tagja vagyok. Ezt már, ugyebár, biztos mondta valaki? Vagy csak nekem tűnik úgy? — rándította meg huncutul a vállát. — Nem számít, nekem tetszett az egész Csehszlovákiai ukrán költők versei Joszif Zbiglej: Az első forradalom 1'' ' • I Á mindenható isten elvetette a magokat és volt a szunnyadó erdő. I S az isten ellen archaikus ekével is fellázadtak az egyszerű földművelők. És esszük a kenyeret s imádkozunk: „És mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma ...“ Eke Anyánk csókjai és a levegő nélkül rettentően nehéz lélegzeni. És Szingapúr és Marseille is messze van. Ás őrületig szeretem a megfáradt parasztok naiv, egyszerű szavait: „Fiami Kelj fal! Szántani megyünk!“ Őszi pocsolyák Sz őszi pocsolyákban úszkált egy mozijegy, i Hol van a párja? Hová tűnt el a mozijegy, párja az pszí pocsolyákban? Kulcsár Tibor fordításai fejezte be, és körülnézett az osztályban, majd leereszkedett a székére, és várta, mi történik. — Jól mondtad. Helyesen, mondtad. Gondolom, tudom, hogy mit is akarsz ezzel mondani, de egy aprósággal azért meg kell toldanom. Én azért megkérdem tóletek egyetértetek-e azzal, hogy szükséges körülmények nélkül az ember magatehetetlen semmi, fölösleges valami, haszontalanság? Válaszképpen felhozok egy példát, Gorkijt, az írót. Milyen körülményei voltak neki John Galsworthyhoz viszonyítva, mégis, mire volt képes. Ilyenek még sokan vannak. Gondolkodjatok. Ki jelentkezik még? ... Koubovál — A társadalomtól csak azután várom el a segítséget, ha saját erőmből nem futja a feladat elvégzésére —< mondta gyorsan. Talán azért, sietett a mondókéjával, hogy el ne feledje azt, ami a fejében van. — Előbb eldöntőm, mit Is akarok. Lehet, mások segítsége nélkül is be tudom bizonyítani, hogy egyedül is elég vagyok a vállalt feladatra. Én ebben büszkeséget is látok ... Azt pedig elvárom majd a társadalomtól, hogy rendesen megfizesse a munkámat. Én ezt valahogy így gondolom. — Érdekes és .őszinte Is. A tanár arra törekedett, hogy értse a fiatalokat, és ne zavarja meg a folytatást. Kis ideig hát csend volt közöttük, de csak addig, amíg Kazda tanár rá nem mutatott a következő diákra: — Tessék hallgatjuk. —. Van itt, kérem, nekem egy megjegyzésem. Hogy mit akarok? Körülbelül így: én nem akarok semmit. Miért? Az ember, kérem, érzékeny lény, akárcsak az őszibarack. Akarj, amit akarsz, ha éppen nem felelsz meg a társadalomnak, sarokba szorít. Ezért gondold meg egyáltalán valamit akarni. Nem jobb inkább félreállni, méghozzá idejében? A társadalomban nincs barátod ... Ezt én így látom. Ogy ült le, mint aki megszédült. Az osztály figyelmesebb lett. Érzékelte a bátorságot. Kazda tanár beletúrt ujjaival a hajába. Odébbment. — Néha, barátaim, hasonlítunk’ O- düsszeusz ismert útitársaira, amikor a Szirének szigete körül hajóztak. A fülünket betömjük viasszal, és süketen evezünk az élet csábító éneke Irányába. Aztán meg egyszer csak azt mondjuk, hogy a társadalom a hibás. Igazam van, mit gondoltok? Néhány diák fészkelődnl kezdett. Feltehetőleg azért, mert csiklandozta a nyelvüket a válasz. Kazda kiszólította az egyiket. — Szépek ezek a szavak, de mi következik azután, ha megmondom, hogy mit is gondolok? — Semmi — válaszolt Kazda, és rögtön megtoldotta a mondanivalóját: — Csak annyi éppen, hogy folytathatjuk a beszélgetést. És ez elég is. Különben ... — vonta meg a vállát. — Nem kell félnem? —. Nincs, kitől. Az. osztálytársaidtól talán? Engem meg talán ismertek. — Hát akkor ón megmondom. Ä fiatalok nevében, ahogy az közöttünk megy és körbetekintett az osztályon. Mert-mit akarok én az élettől? Vagy még Inkább mit akarunk mi? Megértést. Hiszen magukat idősebbeket, de lehet, minket is bosszant például a szomszéd szokatlan formájú vagy színű kalapja, esetleg a szomszédom természete, de barbárok vagyunk és maradunk valamennyi rakéta, számítógép és mit tudom mi minden ellenére is. Befejezte, de állva maradt és várt, hogy ki mit szól hozzá. „Ez aztán megadta neki a kegyelemdöfést! — tükröződött a diákok tekintetében. — Jól a sarokba szorította a profot. Most beszélj, most válaszolj!“ — Nagyon sokat akarsz. De nem kevesebbet, mint ami kijár mindenkinek. Ha jól értettem szavaidat, valami olyasmit aícarsz mondani, íml tulajdonképpen a nemzedékek közti örökös probléma.' Volt és lesz is. Semmi új. Amikor én tanultam, hasonló kérdéseket tettünk fel ml Is. Számunkra éppolyan lényegesek voltak, mint amilyen lényegesek, a ti számotokra' most Nekünk már akkor válaszolt a tanárunk. Engedjétek meg, hogy megismételjem a gondolatáti „Ha a nemzet fejlődését vesszük alapul, minden nemzedéknek’ megvan a maga arculata. Az egész melódia egyetlenegy, hangjegye vagyunk külön-külön* Pár másodpercnyi mély csönd következett. — A ml Wolkerünk, figyeljétek meg, azt mondom, a ml, tehát a ti Wolkere- tek is, vagy talán nem?, még világosabban fejezte ezt ki: hullám hullámot követ, az egyik hullám sírja zöld bölcsője a másik hullámnak. Valahogy így. Értitek már, hogy valójában mit Is akarunk mi mindnyájan? — Kérem! — kiáltott fel valaki majdnem türelmetlenül. — Én egészen más valamit írtam fel magamnak, de csatlakozhatok ehhez is! — Örülni fogunk. Egyetértünk — intett Kazda. — Igen, igen, kérem, az élet tehát ... A történelem nem egyfajta matematikastúdium. Végképp nem. Tehát, mondjuk, amit akarok, azt megkapom tőle ... Megadja ... Nekem legalábbis... — hallgatott el megkönnyebbülve. Az osztály felnevetett. Tudták, mit mondott volna, ha nincs itt a tan^r, — Láthatjuk, ahogy akarjuk, láthatjuk, akár úgy is, mint hajdani őseink, korbácsolhatjuk a tengert, de mi következik azután? Körülbelül Így látom én az egészet: emberke, kövesd az eseményeket, és abban a pillanatban, amikor ott meg melletted az élet, és valami jót cipel a hátán, gáncsold el. Egy picit megtántorodik és valamit l8vet a válláról a te számodra is. Ne nevessetek, bakancsosok, a ti számotokra is hagy még valamit — intézte az utolsó szavakat mór mindenkihez. Sokáig csend volt. — Ogy látszik, mégiscsak valahogy rosszul mondtam. Elástam magam, ugye. Vagy talán nem is? — mondta, érezve, hogy meg kell az elmondottakat toldania még valamivel. — Nem mondott semmi rosszat. A’ pontosság kedvéért azonban nekem Is hozzá kell tennem valamit. Mindig is lesznek olyanok, akik úgy ülnek majd megbújva, mint a piros szamóca a levelek alatt, dicsérve közben a déli napot, amely érte áll éppen a zeniten. — Ez az! — kiáltott fel valaki, és B lányok felnevettek. — Jelentkezik valaki? Ha nem, Itt az én válaszom. Éljétek bele magatokat az én helyzetembe. Mi a ti érzéseitekből Indulunk ki. Amit nem mi hoztunk létre, amit mások teremtettek, az itt van magától értetődően és örökké. Ugye, hogy így van? Nem egy diák beleegyező®« bólintott a fejével. Ráadásul őszintén is gondolta. — Itt az utolsó lehetőség, ki jelentkezik még? Ogy látom, csöngetni fognak már. Az egyik diáklány jelentkezett. Kicsit szürke jelenség volt az osztályban. Voltak nála szebbek Is, de látható volt, ;j hogy valami nagyon nyomja a szívét. Felállt, nekitámaszkodott a padnak, és kicsit hátravetette a fejét. Lassan, I méltóságteljesen baszélt, de hangosan: — Én azt kívánnám az élettől. i.. Srácok ne nevessetek! — tette hozzá mintegy , parancsként. Mielőtt, folytatja volna, körbehordta az osztályon a tékin* tétét. — Én egy nagyszerű férjet akarnék. Azt szeretném, ha szeretnénk egy- | mást szüntelen, és gyereket akarok szülni, Ha ezt megadja nekem az élet, Sztyepän; Gösztinyak: A hegyoldalon, arccal a napnak Nekünk csak act fontos tudni, \ hogy nincs rajta se la, sa bokor, csak ffl. £n is megyek, én i* megyek hét a hegyoldalra, észrevétlenül hullámán! kezd a tű. Lefekszem, de nem akárhogy: arccal a napnak. A felhék gyöngédéit, mint a szerelmek, tovafutnak, mint a szerelmek. Majd tovább Is észrevétlenül hullámzik a ffi. Nem törődve as álsrkBlcstfk nyomasztó súlyával, hevsrészek a kék harang alatt, és nem csinálok semmit Egy technikai folyóirat szerkesztőjéhez Az ünnepek a a hétköznapok emelvényének magaslatán áll'a te mindened — a számítógép. Nem látod, hogy amigrál a te királyságodból a vidám kakas, az oleander és a költő. Naponta himnuszokat énekelsz a legfelső emeleteknek. Belemerülve gépeld hatalmas zakatolásába nem hallod, hogy sir a víz, meg az erdő, meg a csend a csizmád alatt. Halld meg. Védd meg. Siess. Az idő múlása Vagy ez is: munkámtól a székhez láncoltán egy cikket Írtam, vagy Inkább — akartam Írni. Dolgozúszobámbél elmenekültek a zajok a fészket raktak maguknak valahol ott az új lakótelepen. A kezem volt a tejem támasztéka. És a kéz öt ujja behatolt ritkuló hajam területére. Így ültem ott. S egy kia idő múlva csak úgy magútél a papírra hullt egy őszülő hajszál Megfogtam a körmömmel, feszítettem, a 6 ettől tekerednl kezdett. Azután Bgyenesltgettem, két ujjammal fölemeltem. S mig játszogattam vele, olyasmiről gondolkodtam, mint az elmúlás, olyasmiről, mint az évek futása, olyasmiről, mint a könyörtelenség. éri sem maradok neki az adósai — fejezte be, és leült. Senki nem nevetett. Mindenki megértette, hogy a lány elmondott mindent, ami a szivén volt. Ez volt az ő Igazsága, és abban a pillanatban mindenki úgy érezte, hogy a szó itt már kevés. Semmi. Ügy érezte Kazda, szükséges ehhez még valamit hozzátenni, ezért egészen halkan kezdte: — Csakis így: adsz és adok. Az életben semmi sincs ingyen. A boldogságért meg kell küzdeni. Harcolni kell érte. Egyszer ő győz, máskor meg ti. Magatokért fogtok küzdeni, de másokért Is győztök majd. Ha mások vesztenek, ti is vesztetek. így van ez már az életben. De ha megengeditek, befejezésképpen még nagy szavakat is mondhatok, olyanokat, amelyek már- már maguktól értetődőnek tűnnek. Figyeljetek! Véssétek az emlékezetetekbe. Hogy éppen Goethe mondta, az most mellékes. Az élet azért van, hogy éljük! A diákok meghökkentek. Valami mást vártak. Tanácstalanul, valahogy úgy néztek maguk elé, hát ezek azok a nagy szavak. Mi az a nagy rajtuk? Kicsit öregszik már a drága. Ogy látszik, igaza van a többieknek. Hát mit is tehet az ember, ha tizennyolc éves... Nincs más hátra, minthogy éljen. Csengettek. Véget ért az egyik óra. Kazda tanár ment ki utolsóként az osztályból. Németh István fordítása Donát Sajner: PÁRBESZÉD
