Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-12-14 / 50. szám
MESEBELI CSODA Dunaszerdahelyen (Dunajaké Streda) megnyílt a Lőrincz Gyula Galéria. Az eseményre rengetegen össaesereglet- tek, a Szlovák Nemzeti Galéria külön- autóbuszt indított a helyszínre, hogy mindenki ott lehessen, aki ott akart lenni, aki így vagy úgy azon fáradozott, hogy a művész munkái méltó otthonra találhassanak. Mint a mesében, ahol a legkisebb fiú... — mondanám, de egy pillanatra meghökkenek, nem értékelem-e túl az eseményt, hiszen a ház, amelyben a mester festményei, grafikái, plakátjai és a dokumentumok helyet kaptak, az egykori Vermes-kastély, utóbb pedig pionírpalota, alig valamivel nagyobb, mint egy mai csallóközi családi ház. Nem értékelem-e túlságosan nagyra a művész életművét, nem vetem-e el a sulykot, amikor ennyire elragadtatom magamat? A közelmúltban tudomásul kellett vennünk századunk és a hazai képzőművészet néhány nagy egyéniségének a halálát, és hagyatékuk rendezése esetenként éveken keresztül izgalomban tartotta a közvéleményt. Pablo Picasso, Salvador Dali, majd Marc Chagall hagyatéka, hogy csak a legnagyobbakat említsük. De hát minek említeni Picassot és a többieket, hiszen más a méret, mások a körülmények! Vagy mégsem? A körülmények tényleg mások, de én azért mégis szívesen állítom egymás mellé a példákat, mert ezek még inkább bizonyítják, hogy nyolc évvel Lőrincz Gyula halála után tényleg csodának vagyunk a tanúi. Annál is inkább, mert szűkebb pátriánkból is példálózhatnánk, hiszen Szabó Gyula és Rákosi Ernő hagyatéka is csak a minap lett a „miénk“. Lőrincz Gyula hagyatékának az elrendezésébe talán maga a művész is Jócskán „besegített“. A csoda ráadásul többszörös! Már az is csoda például, hogy itt, ezen a tájon létrejött, következetesen megvalósult egy ilyen életmű. Lőrincz Gyula életének hetven éve alatt két világháború, polgárháborúk, forradalmak, ellenforradalmak követték egymást. Nem volt könnyű következetesen és kitartóan járni azon az úton, amelyre ifjú korában kilépett. A harmincas évek elején, amikoT elindul a pályán, megrajzolja az Éhség- felvonulást, majd többször is vászonra veti a kétségbeesett terhes édesanyát. Ezután következik a Spanyol nő, a Párizs eleste, a Hová-merre!, Az elűzött, a Hazátlanok című alkotása. Mindegyik arcban, testben, mozdulatban megannyi kétségbeesés! Ecsetje, ceruzája, pálcikái, amelyekkel dolgozott, csak ritkán tudják kifejezni a nyugalmat, melegséget, békét. De amikor mégis megteszi ezt, u- gyancsak rendkívül ihletett pillanatokat él át a művész. Az ablaknál, a Fé- sülködő, a Társadalmi munkás, a Parasztpár című alkotásai azt tanúsítják, olyan finom, áttetsző pillanatok megörökítésére volt képes a művész, amelyekben minden tiszta. Megnyitó beszédében Anna Horvá- thová művészettörténész arról beszélt, hogy a művész a háború után megnyugszik, s megvalósulni látszik minden, amire föltette az életét. Igen, megvalósulni látszik, de amikor valami rendkívüli, kivételes dráma játszódik le maroknyi népével, a csehszlovákiai magyarsággal, Lőrincz Gyula politikai feladatai közepette (hosszú azoknak a funkcióknak, társadalmi megbízatásoknak a sora, amelyeket az évek folyamán ellátott) ismét megfogja az ecsetet, és megfesti az Üldözött, a Hazátlanok, a Hontalanok, a Pusztai Kiáltvány és az Árvíz című képeket. Festményei, rajzai, különös szuggesz- tív, balladisztikus figurái, a döbbenetes, torz arcok olykor rémületet keltenek az emberben. De hát az olyan kor volt. Amikor Lőrincz Gyula Párizsba ment, amikor megszületett a Guernica, nemcsak Picasso, hanem az egész művészvilág döbbenten áll a rémületek előtt. Lőrincz Gyula és társai, Adolf Hoffmeister, Tallós-Prochászka István ugyanezt a döbbenetét és felháborodást tükrözik műveikben. Állunk hát a művész galériájában, számba vesszük a művész és politikus teljes életművét, és örülünk, hogy megvalósult a csoda. Mert még az is csoda, hogy ez a kis kastély megszépült. Mintha tudta volna, mostantól már nemcsak a lámpák, a szellem világa is világít szobáiban. Kulcsár Tibor költő és műfordító az Ifjú Szívek igazgatója lapunk Üj Hajtások című rovatának vezetője, ötvenéves. Köszöntjük munkatársunkat, és további alkotásban gazdag éveket kívánunk neki. Kulcsár Tibor Parainesis Várj, amíg benned a szó megérik. Áss le érte a mélyre, áss le egészen a gyökérig. A gyökereket vigyázva ápold, el ne tépjed, belőlük élsz, míg benned élnek. A szót önmagádban keresd meg. A versed sose legyen személytelen. Legyen szíved s a szavad 'tiszta. Légy realista! Hazug sző el ne hagyja soha szádat. Meg ne bocsásd, ha megaláznak. Tisztán élni csak érdemes ura lehess mindig szavadnak és a tettnek. S mindenkor legyen meg benned a mások dolga iránti alázat. Igazat szólj. Szavaidat tisztítsd meg az ocsutól, gaztól. S ne szólj, csak akkor, ha már végképp nem menekülhetsz a szavaktól. A szó: sorsod tükrének egy darabja. Ápold, vigyázd, hogy majd benne mindig bátran visszatekinthess önmagadra. N. I. Valentyin Katajev: SZÁRAZ MOROTVA Két egyéniség kiállítása Katajev ismert szerző a magyar olvasók körében, hiszen több mint másfél tucatnyi műve jelent meg napjainkig. A szerző 1897- ben született, és még középisk'olás korában publikálta első munkáit. Részt vett az első világháborúban, majd a Vörös Hadsereg katonája volt három esztendőn át, 1922-től pedig hivatásos íróként és szerkesztőként kereste kenyerét. Katajev 1986-ban hunyt el. Az Európa Könyvkiadó gondozásában most megjelent könyv három kisregényét tartalmazza. A címadó írás volt Katajev utolsó alkotása, amely még életében az olvasók kezébe került. Az íróról sokan elmondták, hogy gyakran nyúlt saját élményeihez. A most megjelenő írásokra is jellemző az emlékezés. Katajev hitt az emlékekben, amelyekkel ügy vagyunk, mint a csillagokkal: minél távolabb vannak tőlünk, annál inkább fénylenek! De az emlékezésben mindig ott leledzik az önfeladás Is. Katajev emléktöredőkeket rakosgatott egymás alá. Mozaikokat, s ezek a mozaikok általában átlátszók. A szerző minél inkább megragadni akarta a megtörténteket — az emlékezés hálójával —annál gyakrabban kellett tapasztalnia, hogy az események elillannak. Miért? Egyszerűen azért, mert az Irodalmi munka teremtés! Tehát megldézés. Megidézzük Bovarynét, Kis Jánost, josef K.-t ___ Az irodalmi hőst „színre" hívjuk! Hívjuk, tehát kihívjuk. Hívjuk, tehát ingereljük. Arra késztetjük, hogy cselekedjen, alakítson olyasmit, ami a szerző és az olvasó számára érdemleges! Itt lényegében ugyanaz történik, mint az igazi életben. Megszületünk, a növekedéssel arányosan megerősödünk, és egy napon arra eszmélünk, hogy már éppen eléggé erősek vagyunk a cselekvésre. Az Irodalmi szereplők párhuzamosan vannak jelen abban a rétegeződésben, amit a történés felszínének neveznék, és abban a mélyrétegben, ahol már a CSODA történik. Tehát a jó irodalmi alkotások szereplői hasonlóképpen fejlődnek, mint a hús-vér emberek a földön, járnak-kelnek, cselekednek. Élnek! És minél távolabbra jutunk a történetekben, annál inkább érezzük, hogy a szereplő függetlenedik a szerzőtől. Katajev emlékező-prózájában mindez fordítva történik. Az író, esetleg az író al- teregója emlékezik, s az adott időpontból a múltba reflektoroz. A szereplő kezén s lábán' a láthatatlan zsineg, amely hol feszül, hol pedig lazul, éspedig az iró pillanatnyi hangulata a döntő fontosságú. A Száraz morotva című kisregényben két megöregedett unokatestvér találkozik a szevasztopoli kórházban, ahová az egyikük súlyos szívbetegsége miatt került. Sétálgatnak és emlékeznek. Vajon mire emlékezhet két idős ember, ha nem az együtt töltött gyermekkorukra? A látogató most mivel is hozakodhatna elő, ha nem éppen ezzel? Tüzelne vaktában a „célra“? Dehogy? Marad hát az emlékezés. Ezzel kezdődik, és ezzel fejeződik be a mű. Jelentős és jelentéktelen epizódok váltják egymást a Kocka című kisregényben is, akárcsak a nagyon rövidre szabott Az alvó című alkotásban. Ez utóbbiról meg kell jegyeznem, hogy az álom közegén át pillanthatunk bele az 1917-es anarchiába süllyedt szovjet társadalomba. De Az alvóban minden nagyon a helyén van! Az igazi álom pedig általában kusza és bizonytalan. Katajev hangsúlyozta, hogy a valós világ folyamatainak kezdetét és végét szinte meghatározni sem lehet. Olyan műveket szeretett volna létrehozni, ahol nem lehet formáról mint keretről beszélni! Csakhogy a „formátlan“ forma is forma. Ugyanakkor a forma még nem minden. Több kell ennél. Nyelvi leleményesség, műveltség, világlátás. Katajev írásaiban mindez meglelhető. De a recenzens úgy véli: az alkotói bátorság Katajev életének vége felé már hiányzott. írásai azonban így is átlagon felüliek. Olvasásra és továbbgondolásra érdemesek. Vajkai Miklós Lőrincz Zsuzsának és Horváth Mariannának közös kiállítása nyílt Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) a Csallóközi Múzeumban. A kiállításra a szokásos egy szál meghívó helyett egyszerre több is érkezett, s voltak, akik személyesen Is figyelmeztettek, hogy a két művész alkotásait láthatja a látogató. Vagyis: sokan tudatosították az esemény fontosságát. A két művésznő ugyan nagyon különbözik egymástól, de fiatalságuk, Prágában szerzett diplomájuk, egyéniségűk, életpályájuk meg a sziget, ahonnan elindultak és ahová eljutotak, Indokolja, hogy együtt állítsák ki munkáikat, mi pedig érdeklődjünk e munkák iránt. Annál is inkább, hogy ez a sziget a Csallóköz. Lőrincz Zsuzsanna szülőhelye, bár Szlovákia fővárosa, ott nevelkedett, ott végezte az alap- és középiskolát. A sziget ennek ellenére a maga természeti, emberi televényével, babonás világával, pogánykorl hitvilágával úgy megbabonázta, hogy végül nagyobb hatással volt rá, mint valódi szülőhelye. Amikor lapunkban közöltük első szálkás tusrajzait, már ott volt minden tollvonásában ez a hovatartozás. Utána jött a nagyváros, a kultúra egyik fellegvára, Prága, annak régi hagyományokkal rendelkező képzőművészeti akadémiája, s ml féltőn figyeltük, mit töröl le hamvasságáből, mit nyom el ősi tehetségéből az új környezet. Most már elmondhatjuk, nem törölt le semmit, kiemelte, hangsúlyozta az eredeti vonásokat. Már az első nyárasdi (Topolní- ky) táborozáskor látható volt, hogy elemi erővel érzi a tájat. A puszta szántóföldekről készült tusrajzain, állatokat és embereket ábrázoló vázlatain Is látszott, hogy nemcsak látja, hanem szereti, érzi Is azt, ami előtte van, s meg is tudja ragadni a látványt. Ma mér az is látszik — a kiállítás főleg erről tanúskodott —, hogy a kultúra, amely után elindult, szervesen összeforrt egyéniségével. A mesterségbeli tudás és az a többlet, amelyet csak magunkba szívhatunk és fogadhatunk, elsajátítani nem lehet, most már kiforrott állapotban és egyértelműen jelen van minden egyes tollvonásán, képén. „Menet közben“ fokozatosan eltűntek a szálkák, a vonalak biztosak, tökéletesek, a színek lángolók lettek. Persze, nem légiesen áttetsző világ ez. A fiatal művésznő képei, világa sokban hasonlít Käthe Kowitz képeire, poklára, s maga is, akárcsak Kowitz, tudósítónak is elszegődhetne a purgatóriumba. Eszközei, látásmódja, elemi ereje, egyénisége erre is alkalmassá teszi. Ráadásul szerencsésen találkozott Lőrincz Zsuzsa Vajkai Miklóssal, aki nemcsak a Csallóköz világába vezette öt be, hanem témát is adott neki meséivel. A művésznő nem is illusztrálta, inkább megelevenítette a meséket. Hiba lenne azonban azt hinni, hogy Lőrincz Zsuzsanna csak ebben a sajátos, babonás világban van otthon. Prágai tus- rajzai, Magányos bohóca, Lovasa azt mutatja, bármikor átlépheti a Csallóköz kapuit, bárhonnan küldheti purgatóriumi tudósításait. Horváth Marianna ezzel szemben olyan csendes, olyan szótlan, akár a reggeli állóvíz. Textíliái, szőnyegei, kelméi is ezt sejtetik, jóllehet a fonal színe, természetes melegsége, ragyogása, rajzolata szól helyette. Kis gallérjai, egyszerű állatfigurái, ruhadarabjai — valamennyi mint egy megilletődött menyasszony. Honnan ez a tisztaság, ez a fény- és színkultúráltság? A válasz a család történetében, a művésznő környezetében, a Csallóköz egy másik vonásában található meg: ez is a Csallóköz! Horváth Marianna nem mártózik meg a pokol tüzében, ha ismeri is azt, hallgat róla. Alázattal közeledik az anyaghoz, és szolgaként lép elénk. Ezért lehet dicsérni felfogásait, tüneményes egyéniségét. S dicsérni a múzeumot, amiért vállalkozott arra, hogy elsőként mutassa fel öt is éppen olyan terjedelemben, mint Lőrincz Zsuzsannát. Németh István
