Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-12-07 / 49. szám
új ifjúság I. i Az emberi kapcsolatok I SEGÉDANYAG f||g| * A POLITIKAI OKTATÁSHOZ Wa? E tárna előadására a pszichológiai tanácsadók szakembereit legjobb felkérni, mivel bonyolult kérdésekről esik benne szó. Az emberi kapcsolatok — irta Saint- Exupéry francia lró — az egyetlen igazi fényűzés, felismerve az élet egyik alapigazságát. Sok jót és kedvező dolgot rejtenek magukban e kapcsolatok, de gyakran konfliktusok, csalódások, depresszió, neurózis forrásai is. Az utóbbi időben pedig arról is meggyőződhetünk, hogy az ún. emberi tényező egyre fontosabb forrása a haladásnak is a társadalmi élet minden területén. Ezzel kapcsolatban esik mind több szó az ember emberhez való viszonyának megromlásáról, s egyre sürgetőbb e kapcsolatok javításának igénye. Az emberi kapcsolatok nemesítésének igyekezete azonban nem valósulhat meg e kapcsolatok mechanizmusának, törvényszerűségeinek és tipikus formáinak ismerete nélkül. Ezért beszélünk majd arról a három alapvető folyamatról, amelyben a társadalmi érintkezés mint az emberi kapcsolatok legszélesebb kerete lezajlik. I. Az ember érzékelésének sajátosságai Ha szemügyre veszünk egy tárgyat, viszonylag pontosan le tudjuk írni, jellemezni tudjuk nagyságát, formáját, alakját, színét, tömegét, s el tudjuk képzelni, hogyan hasznosíthatnánk. Tulajdonságai alapján képet tudunk alkotni lényegéről. De ha az embert érzékeljük, ez a folyamat sokkal összetettebb. Az ember mint az érzékelés és megismerés tárgya nemcsak mint fizikai objektumként áll a többi ember előtt, hanem mint individuum is a maga érdeklődésével, szükségleteivel, elképzeléseivel, sorsával is társadalmi keretek közt létező egyéniségként, akire ez a társadalom hat, s aki a társadalmat aktívan átalakítja. Az érzékelt ember mindeme tulajdonságainak és még sok másnak is a megfigyelése lényegesen nehezebb, mint egy fizikai objektumé. A mindennapi életben több olyan csoportját alakíthatjuk ki a megismerés jegyeinek, amelyek alapján az ember tudatában kirajzolódhat a másik ember képe. a) A fizikai megjelenés — a testi adottságokon kívül ide tartoznak a nemi és fejlődési sajátosságok, azonkívül a funkciós jegyek, a mimika, a gesztikuláció, a hangszín stb. Az ember fizikai megjelenésének legfontosabb eleme az arc, melyre az észlelés során leginkább figyelni szoktunk. Az arcról feltételezik, hogy tükre annak is, amit az ember gondol és átél. A gyermek zsenge korától alakítja ki azon szokását, hogy á mások arcába nézzen, megpróbáljon annak kifejezéséből következtetni a további várható reakciókra és viselkedésre. Sajátos, ám tipikus emberi jegye a fizikai megjelenésnek az öltözet, mely a történelmi változások folyamatában a védő szereptől fokozatosan átment esztétikai szerepbe. A jól megválasztott öltözék amellett, hogy elfedi a testi felépítés hátrányait és kiemeli az előnyeit, további információkat is ad viselőjéről, például hogy mely szociális vagy világnézeti csoporthoz tartozik. Hasonló szerepe van a külső megjelenés további elemeinek, a frizurának, az arc kendőzésének, a tisztaságnak. b) A tevékenység — nagyon sok információt nyújt annak megítélésére, milyenek az észlelt ember szándékai, céljai, munkája, szokásai és képességei. A tevékenység jelezheti a személyiség érzelmi beállítottságát is. AJjhoz azonban, hogy helyesen fejtsük meg az emberi tevékenységek értelmét, élettapasztalatra van szükség. A többi ember tevékenységének megítélésébe mindennél erősebben vetül bele az észlelő ember személyisége, mivel a megfigyelhető tevékenység szinte semmit nem árul el a belső, lélektani indítékokról. Ez a megfigyelő értelmezésének a dolga. c) Talán a leggyakoribb és leghatásosabb területe a másik ember észlelésének és megítélésének a verbális kommunikáció (beszéd). Részletes, másképpen megfigyel- hetetlen jellegzetességeket képesek feltárni, olyasmiket, mint az alapállás, az érdeklődés, a nézetek, az élettörténet (sors), az okok és indítékok, a jövő tervei stb. Az információ forrása lehet maga az észlelt ember vagy más emberek is. Sajátos probléma e két forrásból eredő információk hitelessége. Ahogy az eddigiekből kitűnik, az észlelt ember megítélésének vannak szubjektív oldalai is, és az objektív szociális percepció (érzékelés, észlelés) legfőbb kritériuma maga az észlelő ember. Ebbe a látszólag elemi lélektani folyamatba beleépíti tulajdon önismeretét, önértékelését, saját szociális intellektusát, saját nézeteit, álláspontjait, előítéleteit stb. E folyamat gyökerei az egyén fejlődésének kezdeteinél keresendők, abban az időszakban, amikor a kisgyermek tudatosítani kezdi identitását (saját énjét), egyedi mivoltát, másoktól való különbözőségét. Az ember viszonyát önmagához mint emberhez más emberek útján, a szocializáció folyamatában nyeri el, vagyis egész fejlődése folyamán a más emberekkel való interakció , során. Ennek következménye az, hogy a szociális tapasz- l tálatok megszerzésével az egyéniség mintegy hasonulni kezd a- társadalmi normákhoz, más emberekhez, a társadalomhoz magához. Ez a hasonulás azonban nem csupán a tapasztalatok passzív átvétele, hanem aktív folyamat is; nem vezet az emberek pszichológiai egyformaságához (ez amúgy is lehetetlen), csak megkönnyíti az ember létezését a társadalmi körülmények között. Megvan a másik oldala is: az a tudat, hogy az emberek többé-kevésbé hasonlóak, olyanok, mint „én“, ami nemcsak abban nyilvánul meg, hogy képesek vagyunk számítani képességeikre, Indokaikra, állásfoglalásukra egy közös tevékenység során, hanem abban is, hogy észlelésükben tükröződik a mi egyéniségünk Is. (E tényekre fel kell hívni mindenki figyelmét, mert az emberi kapcsolatok nagyon sok zavarát az észlelő ember elemi hibái okozzák, melyek gyakorta tipikusak.) Az ember ember általi észlelésének, megismerésének és megítélésének bonyolult szövevénye intenzíven jelenik meg mindennapjainkban és a pszichológiai kísérletekben. Ha valakinek mutatunk egy fényképet, s azt mondjuk, hogy egy híres tudóst ábrázol, a magas homlok az intelligencia jele lesz, a kemény tekintet pedig a céltudatosságé és kitartásé. Ha u- gyanezt a képet úgy mutatjuk meg, hogy egy visszaeső bűnözőt ábrázol, a magas homlok a bűnös ellenszegülés jele lesz, a kemény tekintet a kegyetlenségé, a hidegvérű nyereségvágyé. Ez a példa is dokumentálja, hogy az általános jellemzés mennyire aláfesti a többi ítéletet,- s ez az egyik leggyakoribb hiba az emberi kapcsolatok kialakítása során. A további hibák is szorosan kapcsolódnak ehhez: az elsőség hatása (az első információ, melyet az ismeretlenről hallunk, domináns akar lenni a vélemény megalkotásában) és az újdonság ereje (a legújabb információk az ismerőseinktől). Ha tudatosítjuk, hogy az észlelés során a másik emberről kialakított információink nem teljesek, hézagosak, az emberi kapcsolatok csak bonyolultabbakká válnak. A szociális befogadás sokszor olyan körülmények közt jön létre, hogy időhiány miatt nincs módunk teljes képet alkotni embertársunkról. Ilyen esetben nyúlunk a sztereotípiákhoz, melyek abból keletkeznek, hogy korlátozott információmennyiségből is következtetéseket akarunk levonni. Ilyenkor a partnert annak alapján ítéljük meg, melyik szociális vagy etnikai csoporthoz (stb.) tartozik, szélsőséges esetben pedig pusztán a neme aíapján. Nyilvánvaló, hogy a szociális percepció elégtelenségei potenciális vita- és konfliktusforrások, bár az is igaz, hogy az alapos megismerés is hozhat magával problémákat. Az a határ, ameddig az embernek azonosítania kellene tudnia mások fő tulajdonságait, nem definiálható, de idealizmus lenne azt állítani, hogy ezt a legtöbben úgyis felismerjük. A modern pszichológia több speciális módszert dolgozott ki a szociális percepció fejlesztésére, s ennek további kibontakoztatása napjaink feladata. II. A szociális kommunikáció (a megértés és információcsere folyamata) Míg a szociális percepció során a megismerés aktív hordozójának csak az észlelő embert (a befogadót) tartottuk, addig a szociális kommunikáció kölcsönösen (kétoldalúan) aktív folyamat. Az információk, álláspontok, érzések, elképzelések, érzelmi állapotok kölcsönös cseréjén alapul a közös tevékenységben részt vevő emberek között, s annak szükségszerű feltétele is. A kölcsönösen aktív információcsere feltétele, hogy minden résztvevője ismeri a közös jelrendszert. A legtipikusabb ilyen jelrendszer a nyelv, ugyanak-' kor a nyelvi kommunikáció az információcserének csak az egyik formája. Jelzésértéke a fizikai megjelenés minden elemének van, ahogy erről már korábban szóltunk. Ebből is nyilvánvaló, hogy a kommunikáció végső soron minden helyzetben jelen van, ahol legalább két ember találkozik egymással, s mindketten tudnak egymásról. A kommunikáció elutasításának is van információs értéke, s valójában ez is kommunikációs aktus. Ez a látszólagos paradoxon a legmeggyőzőbb bizonyítéka a szociális kommunikáció ama alaptézisének, hogy „nem áll módunkban nem kommunikálni“. A kommunikációs modell legegyszerűbb változata az alábbi elemeket tartalmazza: 1. a kommunikálók (azok a személyek, akik kölcsönösen informálják egymást); 2. a közlemény (az átadott anyagok); 3. az információs csatorna (az információ átadásának módja); 4. a hatás (a kommunikáció hatásfoka a közös munkavégzésre). KIK A KOMMUNIKÁLOK? Gyakorta úgy értelmezzük, mint a közlő és a befogadó viszonyát, bár helyesebb a résztvevők egyenrangú értékelése. E szempontból érdekes az amerikai Palo Alto pszichológiai iskola problémaértékelése, valamint az ún. „transzakciós analízis és szintézis“ híveinek szemlélete. Szerintük az ember három alapszinten képes kommunikálni: — mint szüld (utasítás, parancs, tiltás, tanács, kioktatás); — mint felnőtt (tárgyilagos, konstruktív, ésszerű, a közös tevékenységre irányuló kommunikáció); — mint gyermek (segítségkérés, alárendeltség, önsajnálat). A kommunikáció tartalmának elemzése alapján aztán megállapítható a résztvevők kommunikációjának minősége, kiválasztható a fölé- és alárendelt kommunikáló, fel- mtrtatható az információcsere minden zavara. Néhány módszertani kifogás ellenére ez az elmélet kedvező fogadtatásra talált a pszichoterápiában és a házassági tanácsadásban. MI A KÖZLEMÉNY? A legtágabb értelemben vett információ. A szó szoros értelmében vett információkon kívül ide tartoznak még további kommunikációs tartalmak, főképp — az érzelmi hangulat, — az önmagunkhoz való viszony, — a partnerhoz való viszony, — a közös tevékenységhez való viszony, — a kölcsönös viszonyok szabályai stb. Az információk a kommunikációs folyamatban kétfélék lehetnek (a szóbeliek): A) Stimulálók — a hír, címzettjét igyekszünk befolyásolni, valamilyen tevékenység érdekében vagy annak megtiltására. Ezeket az ösztönző információkat legtöbbször parancsok, utasítások, tiltások, kérések, óhajok formájában juttatjuk kifejezésre. B) Konstatálók — nem akarjuk közvetlenül befolyásolni a hír címzettjét, ezért jellemző formája a kijelentő mondat. Gyakran azonban feltételezzük a címzettre gyakorolt közvetett hatást. Például a „Ma nagyon fáj a fejem“ mondat mögöttes jelentése — valódi közleménye — lehet az is, hogy „Légy elnéző irántam!“. MI AZ AZ INFORMÁCIÓS CSATORNA? Ahogy már mondtuk,, a beszéd csak egyik formája a kommunikációs tartalom átvitelének. A kommunikáció eszköztárában azonban sajátos helye van, mert kizárólag csak emberi képesség, melyre a társadalmi-történelmi fejlődés során tettünk szert. A szóbeli kommunikáció Időrendi lefolyását (Pardel szerint) öt fázisra osztjuk: a) a szándék, hogy valakinek valamit mondjunk, b) az információ jelrendszerbe való bekó- dolása, c) az információ átvitele a befogadóhoz, d) az információ dekódolása a befogadó által, e) az információ megértése a befogadó által. A sikeres nyelvi kommunikáció feltételezi a közösen használt jelrendszer Ismeretét, de úgy, hogy nemcsak a jelenségeket Ismerjük, melyek az adott nyelvben az adott nyelvi fogalomnak megfelelnek, hanem meg tudjuk fejteni azt a jelentést, amilyen értelemben az adott fogalmat az információ kibocsátója használta. Ennek szemléltetésére felhozható a „valószínűleg“ szó különböző használata a férfiak és a nők beszédében (a más-más értelmezést kutatások bizonyítják). A férfiaknál ez a szó 80 százalékos valószínűséget jelent, hogy a várt esemény bekövetkezik, míg a nőknél 50 százalékot. A kommunikáció során több csatornán át is adható információ, s a szóbelin kívül néha a többi is lehet önálló, sőt kizárólagos is (e süketnémák jelbeszéde). A nem verbális kommunikációnak négy alapformája van: A) Mozgási — a szemmel látható mozgásokat — mimika, gesztikuláció, testtartás — öleli fel, a szociális kommunikáció szempontjából fontos érzelmi állapotokat közvetít. B) Térbeli viszonyokon alapuló — leggyakrabban a kommunikálók egymás közti távolságából és kölcsönös helyzetéből von le következtetéseket. A kommunikáció intimitását jelzi. C) Paralingvisztikai — speciális Jelrendszeren alapul, az emberi hang racionális jelentésen túli sajátosságait értelmezi (Intonáció, hangerő és -szín. Része az ún. extralingvisztika is, mely a „gondolatjeleket“, a közbeköhögéseket, felnevetéseket, a beszédtempót veszi figyelembe. D) A vizuális kontaktuson alapuló — az utóbbi Időben vizsgált érdekes szakterület. Az összenézések, összekacsintások kölcsönös szimpátiáról tanúskodhatnak, vagy intim kapcsolatról. A vizuális kontaktus jelentős szerepet Játszik a kisgyermek fejlődésében; a pupilla nagysága összefüggésben áll az ember értékelésével, az egymás szemébe nézés időtartama függ a kommunikálók fizikai távolságától, az érvényes erkölcsi normáktól stb. A kommunikáció hatékonysága sok mindentől függ. Időbeli folyamatossága során csökkenhet a hatása, de ronthatják azt nyelven kívüli információk is. A helytelen kommunikáció legismertebb formái az alábbiak: A) Destruktív kommunikáció — a problémák megoldása helyett a partner szavainak kiforgatására, annak nevetségessé tételére törekszik. Tipikus példája a házastársi veszekedés, mely a mosogatásból indul ki és a partner szüleinek szidásánál ér véget. B) Diszjunktív kommunikáció — az egyik fél felülről nézi a dolgokat, nem lehet őt befolyásolni, meggyőzni (pl. Svejk). C) Autoritativ kommunikáció — az egyik fél rá akarja kényszeríteni álláspontját a másikra, függővé akarja őt tenni, alárendeltté. Ha ez sikerül, a függőség leplezett ellenségességgel párosul. D) Nonkommunikáciö — formális, felületes kommunikáció, alacsony hírértékké* Abból fakad, hogy jó lenne mondani valamit a másiknak, de többnyire semmiségekbe torkollik a szándék (pl. szép időnk van). A kommunikációt sem árt tanulni, főként azzal, hogy tudatosítjuk a hibákat. Nemesítésére több pszichológiai módszer is van, ezek egyik leghasznosabbika a racionális veszekedés módszere, melyet sikeresen hasznosítanak a házassági tanácsadókban. III. Szociális interakció (kölcsönös viszony) Nem véletlenül beszéltünk oly sokat az emberek közös tevékenységéről, hisz ahol ketten összejönnek, létrejön a feltétele egymás észlelésének és az emberi kommunikációnak. A szociális interakció a szociális érintkezés minőségileg magasabb formája, feltétele a résztvevők közös tevékenysége. A céltudatos közös tevékenység feltétele pedig a közös és egységes munkaterv. Mivel ez nem jön létre varázsütésre minden alany fejében egyszerre és azonosan, ki kell alakítani, mégpedig úgy, hogy az egyik ember fejében megszületett tervek szerint szabályozzák és irányítják a másik (a többiek) tevékenységét is, mely így valóban közös tevékenység. A szociális interakció alanya tehát nem az egyén, hanem a csoport. Kommunikációjuk sem csupán Információcsere, hanem közös tevékenység szervezése is minden résztvevő számára. Ennek csökevényel két ' ember kapcsolatában is föllelhetők, amikor az e- gyik valamit csirlál a másik jelenlétében. Ha tevékenysége olyasmi, ami jól megy neki, munkáját most még jobban végzi; ha tevékenységével még alig-altg Ismerkedett meg, teljesítménye most leromlik (pl. vizsgadrukk). Mégsem igazi interakció ez, mert a másik passzív jelenlétével hat csupán a tevékenységre. Az igazi interakció minden résztvevőtől aktivitást követel meg. Nem lehet úgy értelmezni, mint az egyes emberek aktivitásának összességét, mert a tevékenységek láncolatáról van benne szó, amikor az egyik tag aktivitására aktívan válaszol a másik, s erre megint csak reagálhat az első. A - résztvevők számának gyarapodásával egyre bonyolultabbá válik az interakció, ezért a kutatások leggyakrabban csak két személyre vonatkoznak. A szociális interakció alapvető formái — a tevékenység Jellegétől függően — a kooperáció és a konkurencia. A kooperáció olyan állapot elérésére törekszik, mely kedvezőbb a kiindulónál. A konkurencia alapja pedig az, hogy a tevékenység elvégzése után értékelni lehet, ki állt benne jobban íielyt, ki a győztes és ki a vesztes. Hogyan viselkedhet az egyén a szociális interakció során? R. Bales amerikai pszichológus sémája szerint kategorizálhatók az egyéni viselkedési formák, A séma ilyen: I. A pozitív emóciók tartománya — szolidaritás — a csoporton belüli feszültségek csökkentése — egyetértés II. A problémamegoldás tartománya — javaslat, ajánlás — nézet, vélemény — a többiek orientálása III. A probléma megfogalmazása — Információkérés — a vélemények kikérése — javaslatok kérése • IV. A negatív érzelmek tartománya — egyet nem értés — feszültségkeltés —• tiltakozás ellenvéleménnyel. A szociális interakcióban az egyén az alábbi szerepek valamelyikét töltheti be: — nem formális vezető; konformista tag; putsider (kibic); sztár (kedvenc); fekete bárány. A szociális interakcióval szorosan összefügg a csoport és a kollektíva közti különbségtétel. Tudatosítani kell, hogy a kollektíva magasabb minőségi színvonalú csoport, melyet az alábbiak jellemeznek (Makarenko megfogalmazása szerint): — szervezett csoport, melyben felelőséggel párosuló függőségi rendszer alakult ki, — a munkafeladatok segítségével egységesíti az embereket, ezek mind hasznos tevékenységek a társadalmi haladás' követelményeivel összhangban. Kollektíva tehát csak a szocialista társadalomban létezhet. A kollektíva hatékonyabban oldja meg a munkafeladatokat a csoportoknál, az emberek egymához való viszonyát pedig a kölcsönös támogatás és megértés, a tolerancia és az összhang jellemzi benne, ezért hosszabb életűek amazoknál.
