Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-30 / 48. szám
/• •; uj Ha megfogjuk a dolog végét Beszélgetés Bors Józseffel, a Dióspa- tonyi (Orechová Potőn) Egységes Földműves-szövetkezet melléküzemágának vezetőjével róla, munkájáról és az ifjúsági mozgalomról ♦ Téged korábban úgy ismertek a sportkedvelők, hogy a DAC ban játszottál, de kiváltál a csapatból, még mielőtt az a csúcsra jutott volna, így kevesen ismerik a sportpályafutásod. Légy szives, beszél] róla, s talán arról is kifejthetnéd a véleményed, hogy sportolhatnak-e nálunk kedvükre a fiatalok, és van-e lehetőségük karriert csinálni? — Szerintem soha ilyen lehetőségek nem voltak arra, hogy a fiatalok sportoljanak, mint most. Csupán rajtuk múlik, hogy karriert fussanak be, ha csak nem vesszük azokat az eseteket, amikor személyeskedésből mellőznek valakit. Véleményem szerint épp az a baj, hogy a mai fiatalok nem élnek eléggé a lehetőséggel. Nem hajlandók időt, fáradságot áldozni arra, hogy az élvonalba kerüljenek. Annyi más szórakozási lehetőségük van, hogy a kemény edzést nyűgnek te,- kintik. Azt mondják, minek tépjék magukat, ha úgy is élhetnek jól és szórakozhatnak. Sajnos, néha még azok is Így gondolkodnak, akik már eljutottak bizonyos szintre. Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) lakom. és természetesen megnézem a' DAC minden mérkőzését, sőt, ha lehet, még a junior csapatot is. Elég hideg benyomást tesz rám, holott ez az a csapat, amely ugródeszka az élvonalba. A játékosok azonban nemigen törik magukat. Bár még fiatal vagyok, és mindmáig játszom a kerületi I. A osztályban Bakán, de a mi időnkben másképp viszonyultunk a dolgokhoz. Szenvedélyesen szeretteik a futballt, és bármilyen áldozatra képesek voltunk érte. Bratislavában jártam ipariskolába, és egész idő alatt a CH ligás ifjúsági csapatának a tagja voltam. Tizennyolc éves koromban a felnőttek csapatába kerültem, sőt próbamérkőzést játszottam a Slovanban, állítólag tetszettem is Malatinsk£ edzőnek, de a két egyesület között olyan egyezség született, hogy átlépésemre csak fél év múlva kerülhet sor, mert a CH a kiesés ellen küzdött. Korábban felkerestek a prágai Sláviából, de a szüleim nem akartak elengedni olyan messzire, hiszen tizenhét éves sem voltam. Talán ha Prágába kerülök, minden másképp- alakul. Jelentkeztem testnevelési főiskolára, nem vettek fel, ami nagy csalódás volt az életemben, és az az érzésem, hogy a főiskolai felvételik körül ma sincs minden a legnagyobb rendben. S ezt nem személyes sérelemből mondom. Cgy gondoltam, legjobb lesz, ffa hazajövök, Hrivnák és Szikora edzők idejében lehetőséget is kaptam, úgy hiszem, nem is játszottam rosszul. A katorfaéveket Komáromban (Komárno) és Hurbanovóban töltöttem, ahol szintén állandó csapattag voltam. Leszerelés után újra stabilan játszottam a DAC-ban, szép sikereket értünk el: feljutás az I. Szlovák Nemzeti Ligába, állandó hőre a legfelsőbb osztályba jutásért. Jó társaság volt az akkoriban. Sípossal, Horváthtal, Leäkivvel, Audival, Majorossal ma is leülünk minden mérkőzés után egy traccspartlra, sőt. ki-ki más-más csapatban, együtt küszködünk ma is a kerületi bajnokságban. Aztán jöttek a kész játékosok, a „csillagok“, és mi lassan kiszorultunk a csapatból, amit valamennyien kesqrű szájízzel vettünk tudomásul. Ennek ellenére ma is nagyon szeretem a DAC-ot, szurkolok neki, és arra kérem a fiúkat, becsüljék meg azt a gondoskodást, amit kapnak. Ha nekünk ilyen lehetőségünk lett volna.. .1 + Térjünk azonban rá a magánéletedre. Fiatal létedre egy melléküzemág vezetője vagy, ami nem kicsiség. Elégedett vagy-e, és amit akartál, .elérted-e az életedben? Megbecsülnek a munkában? — Egyetlen szóval sem mondhatom, hogy a munkahelyemen nem tisztelnének, becsülnének. Ellenkezőleg! Vasmunkát végzünk mellékterraelésként. Konténereket, trafódobozokat, vasanyagot gyártunk betonelemekhez. Huszonötén évi 6—10 millió koronát produkálunk. Nős vagyok, van egy szép kislányom, lakásom, egy öreg Skodám és kölcsönóm, amelyet havi ezer koronájával törlesztek. Hogy elégedett vagyok-e? Mikor lehet valaki elégedett? Elmondtam már, hogy játékos-pályafutásom sokkal jobban is sikerülhetett volna, éppúgy a főiskolai felvételi. E csalódások nem törtek le, ma is derűsen szemlélem a világot. Ez mind már a múlté. Egyébként sem vagyok az az ember, aki valami világrengetőt akarna. Megszoktam, hogy a saját erőmre számítsak. Szüleim nemigen támogathattak. édesapám sokáig volt beteg. Amit összehoztunk, a feleségemmel hoztuk össze. Nézetem szerint van lehetőség arra, hogy a fiatalok érvényesüljenek az életben és a munkában. Tudatosítanunk kell, hogy pillanatnyilag nem élhetünk jobban, mert egy kicsit míndannyiunk hozzájárulásával is, nehéz helyzetbe hoztuk az országot. Meggyőződésem azonban, hogy ha megfogjuk a dolog végét, két éven belül kedvező változást érhetünk el. + Sokáig SZlSZ-tlsztségviselő voltéi. Mi a véleményed a mozgalmi munkáról? Igaz az, hogy válságba került? — Sajnos, Igaz. Eléggé formálisan dolgozik. Alábbhagyott az a lelkesedés, amely bennünk még megvolt. Szerintem az a baj, hogy nem élünk a lehetőségekkel. Sokáig a kerületi bizottság elnökségének tagja voltam, februárban SZISZ-kávébrigáddal Nicaraguában jártam, és sok csehországi SZISZ-funkcio- náriussal beszélgettem. Meggyőződtem róla, hogy ott sokkal rugalmasabban dolgoznak, a SZISZ-munka ma sem vált formálissá. Ml itt, Szlovákiában, mindig a felülről jövő utasításra vártunk, és aztán azt mondjuk, hogy korlátoznak bennünket. Fenét korlátoznak. Sok mindent meg lehetne valósítani, ha lennének, akik akarnak is valamit tenni. Palágyi Lajos MIT KERES ITT? — Idegeneknek tilos a építkezésen tartózkodni! Mit keres Itt? — mondja egy fekete, tömzsi, i,úri“ ruhába öltözött fiatalember, aki diplomatáskával a kezében toporog a zömében kék ruhás munkások között. Igaz Is, mit keresek itt az építkezésen, délelőtt kilenckor, Idegenként? Lehet, hogy idegen vagyok, de talán nem illetéktelen. A nyolc emeletnyi magas panel- épület tövében két férfi fekszik a törmelékek között. Fölöttük ott lóg egy nehéz vascső és a lift- kosár, amellyel felmentek az épület legfelső emeletéig. A szél be- le-belekap a kosárba, meglengeti a nehéz vasrudat, amely úgy jár ott, mint az óra ingája. Az emberek, a két lezuhant férfi munkatársai pedig dermedten állnak. És feszült várakozással figyelnek. Figyelik, nem hasít-e bele ebbe a csendbe a mentő szirénája. — Csak két munkás! — dör- mögi valamelyik maga elé. Ott, fönn akármelyik pillanatban megindulhat a még mindig Ingó nehéz vaskosár és az alatta, lógó vasrúd, de nincs, ki megfogná ezt a két munkásembert, s odébbvonszolná a vastömeg alól. — Emberek, miért várunk, miért nem hozzuk ki legalább onnan őket? — kérdem, amikor az előbb dörmögő férfi erélyesen rám szól. Idegen, Illetéktelen ... Imrét tényleg nem nagyon ismertem. Egyszer beszéltem vele, de azóta is magam előtt látom, szimpatikus, megtermett alakját, nagy tenyerét. Jó szál ember volt, bajusszal az orra alatt, barnára égett arcbőrrel, amolyan kun ivadék. Ruhájáról, termetéről ítélve azt hittem, nem Is ő, hanem régi jó barátom, Molnár Ferenc fekszik ott meggyötörve, összetörtén a betontömbök között. A szerencsétlenül járt néha meg-megmoz- dul, még fel is ül, de hogy segítsen neki valaki, arra Itt nem akad ember. Feri barátom Is segíthetne, hiszen Lacival, azaz Francz Lászlóval ő szokott mindig a kosárban tartózkodni. Vidám, életerős ember veit mindkettő. Mindegyikőjüknek megvolt a maga vesszőparipája, szava járása, ugratták egymást, bolondoztak, és,talán még ostorral sem lehetett" volna elválasztani őket egymástól. Amit nem- tudott volna megtenni ember, megtette most a véletlen. Mert hogy most éppen nem ő fekszik ott maga- tehetetlenül, fájdalmaktól gyötörve, csak a véletlen műve. — Holnap szüretelek — mondta pénteken Feri „fájront“ előtt, mielőtt elindultak volna haza. Összeszedték a szerszámaikat, bementek az öltözőbe, utána meg az Irodába a fizetésért, és elindultak haza. Feri Szálkára (Sal- ka), Laci pedig a „szomszédba“, Pozsonypüspökire (Podunajské Blskupice), ahol született és ahol telket vásárolt magának. Építkezni akart... Végre megérkezik a mentő, az emberek már kinn áliltak az országúton, ott várták és irányították, szinte hozták magukkal a segítséget az épület tövébe a hepehupás terepen. A mentős fájdalomcsillapítót nyom mind a kettőbe, beköti Laci fejét, majd végre kiemelik Imrét, éf távolabb lévőt, a lengő vastömeg alól. Hordágyra teszik, rögzítik a lábát és beteszik a mentőbe, de nem tudják, induljanak-e vagy sem. A másik mentőnek még se híre se hamva, Laci pedig még mindig a fal alatt, a betondarabok hegyén- hátán fekszik. — Nem, nem hagyhatom Itt ezt az embert! — motyogja maga elé a mentős, de a társa egyre türelmetlenebb. Indulna, mert látja, hogy a kocsiban levő páciens állapota válságos. — Mi van, mégis elmennek? És ml lesz Lacival? — Legalább hozzuk ki a vastömeg alól! — nyugtalankodnak most már a munkások Is. A mentős segítségével ki Is hozzák, lefektetik az egyik panelra. A mentős betakargatja lepedővel, pokróccal, és meghagyja a társaknak, hogy ne engedjék elaludni. A munkások most már pofozgatják, lefogják a kezét, újra hanyatt fektetik. Telnek-múlnak a percek, szinte ólomlábon jár az Idő, de a másik mentőkocsi még mindig késik. — Ez nem igaz! Tényleg ennyit ér csak egy ember élete? — kérdik egymástól a munkások, há- borognak, állnak és várnak. Laci kerek arca, súlyos válla kikandikál a pokróc alól. Tréfás kedvénél csak a szorgalma volt nagyobb. Nem hiszem, hogy volt Itt valaki, aki dolgosabb, akaratosabb lett volna nála. Egyszer láttam a fizetési szalagját. A gyerekpótlékkal együtt a nyolcezer koronának Is föle volt. Minden munkát elvállalt. Vasárnap, ha megcsörrent az épületekben a lapát, hullott a sitt, biztos, hogy Laci takarította a készülő lakásokat. Emellett szabadsága alatt, hétvégeken falazni, vakolni járt. A telkén pedig, bár négyszobás városi lakásban lakott, volt anya- disznaja, malaca, tyúkjai, kacsái, csibéi, nyulaj, de még kecskét is tartott. A jószágnak gyűjtötte a kenyeret, szénát, amit csak lehetett. Bevásárolni is ő járt. A fizetése egy részét egyenesen a takarékba küldette. Most pedig Itt fekszik; nem tudom, válaszol-e' még a munkatársainak, van-e még hangja, gondol-e a gyerekeire, kér-e valamit a körülötte lévő emberektől. Hosszúk, szinte kiblírhatatlanok ezek a percek. ' Azt, hogy mi is történt, nehéz megmondani. Valószínű, hogy a ház tetején megpördült az a fránya, nagy és nehéz vascső, a kosár pedig magával rántotta a két munkást. De az is lehet, hogy nem a cső billent meg, hanem a súly volt túl nehéz, és a kosár indult el először. Viszont az is lehet, hogy nagyon kiengedték a csövet, ami által felborult az e- gyensúly. Netán a drótkötél nem bírta a terhelést? — Csak ők lesznek a hibásak, csak ők lehetnek a hibásak! — motyogták az emberek. — De miért nem adtak nekik már új kosarat? Tényleg, a jó öreg kosár.., Lehet, hogy a szlovák főváros több új lakónegyede építkezését is megjárta, mire visszaérkezett ide, efre a telepre. Lehet, «miamit nem jól csináltak, hiányzott Feri. De ő is tudta, és mondta is,: „Egyszer majd, ki tudja, miért...“ A többiek meg azt mondják, manapság, a technika világában, időzített bombákon ü- lünk, akármikor utolérhet bennünket a baj. Elég egy kis figyel-' metlenség, a dolgok véletlen ösz- szejátszása. Másnap bekerítették a helyszínt, ne hogy valakinek a fejére zuhanjon az egész tákolmány, és a régi kosarakat gyorsan újakra cserélték. De miért csak másnap? És hogyhogy másnap már voltak új kosarak? Laci már a mentőben vagy közvetlen a körházba szállítás után meghalt. Imre még majd egy hétig küzdött az életéért, de végül is ő maradt alul. Hogy is ne, hiszen az egész telepen nem volt ember, aki elsősegélyben tudta volna őket részesíteni, sőt, nem voltak képesek még kihozni sem az épület tövéből. A köpcös, diplomatáskás férfi Idegesen toporog. Hozzám szigorú. De vajon tegnapelőtt Is ilyen szigorú volt? És miért Ilyen labilis szerkezeten végzik a végső simítást a húsz-harminc méter magas panelépület külső falain az emberek? Felment egyáltalán a biztonsági szakember a nyesz- lett, elöregedett kosárral, az épület emeletére? Ellenőrizte az é- pítésvezető vagy más vezető a technikust? Vagy az csak arra jő, hogy levegye a felelősséget mások válláról? Csak a munkás lehet a hibás, hiszen mindenki másnak papírja van arről, hogy a munkások fel voltak világosítva a munkabiztonságot illetően. Az aláírások mindenkit felmentenek a felelősség alól. A technikust, az Igazgatót, az építésvezetőt, a mentőst, mindenkit! Csak idegen ne lássa, mert az még felfújhatja, kibeszélheti... A munkások majd csak elfelejtik a történteket. Egy vagy két nap, esetleg egy hét, és újra fönn lesznek a kosarakban, de egy idegen... , Igaz is, mit kerestem az “építkezés területén? Tényleg idegenek, netán illetéktelenek ' lennénk? Németh István Illusztrációs kép
