Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-11-23 / 47. szám

I új ifjúságii 55-lat nap amely bebizonyította, hogy az amatőr színjátszás nem csupán mükedvelés Emlékeimben, élményeimben tallóz­gatva egyre lobban Igazolódik ez az aránylag hosszúra sikeredett cím, amely az utolsó előadásról hazafelé bandukolva fogalmazódott meg ben­nem a turanyl M. A. Bazovsky szín­játszó együttes Shakespeare-adaptá- ctója után. Ez az együttes zárta a Scénlcká íatva 88 nemzetközi szín- játszófesztlvál 68. évfolyamát Sha­kespeare Szentlvánéji álom című mü­vének adaptációjával. Ez az előadás volt a pont az „1“ betűre. Az elő­adást már Ismertem, hiszen májusban a 25. Jókai Napokon ők voltak a szlovák vendégek. A közel két óra észrevétlenül elrepült. Íme, az ama­tőr színjátszás, mely Igenis művé­szet. S ezt nemcsak a Bazovsky e- gyüttes előadása bizonyította, hanem az egy hét alatt bemutatott összes darab. összesen 19 együttes és 2 szólista szerepelt Martinban. Az előadásokat közel tízezer néző tekintette meg. A tizenkilenc együttes között volt négy külföldi és egy-egy csehszlo­vákiai magyar és ukrán is. Ünnepi megnyitóval kezdődött a szemle, ahol a hagyományokhoz hí­ven az SZSZK Kulturális Miniszté­riuma Gaépar Fejérpataky-Belopotoc- ky-emlékéremmel tüntette ki azokat az egyéneket és csoportokat, akik munkájukkal hozzájárultak az ama­tőr színjátszás fejlődéséhez. A ki-' tüntetettek között — örömmel nyug­tázhatjuk — ott volt a kassai (Ko- Sice) Pinceszlnpad is. Hogy meny­nyire rangos ez a kitüntetés, az is bizonyltja, hogy mindössze öt együt­tes és öt egyén kapta meg. Az első este lépett színpadra a tmavai Disk. Hasonlóan a tavalyi elő­adásukhoz, az idén is saját szerze­ményt mutattak be Blaho Uhlár írta és rendezte vendégként, aki Jánoáík mondavilágát dolgozta fel s helyezte társadalmi és politikai viszonyok kö­zé. Így állított görbetükröt a korrup­ció, a furkálódás, a rosszul alkal­mazott, álszent szavak elé. Versenyen kívül, vagy ahogy a szervezők fo­galmazták, kísérő műsorként, láthat­tuk a bratlslaval Bralen táncszínházi csoportot. A több részből álló műsor Ízelítőt adott abból, hogy mi min­dent lehet színpadon tánccal kifejez­ni. Produkciójuk nem volt balett, sem show, hanem színház, ahol moz­gással helyzetek teremtésével közöl­ték a mondanivalót. Két kakas egy szemétdombon... jutott eszembe a két fővárosi cso­port, a Ludus és az Űsmev rivali­zálása láttán. Mindkét együttes ki­váló, s a szakmai körökben mind­kettő elismert. Amiben hasonlóak, s ami a néha rosszízű rivalizálást ki­váltotta, az az, hogy mind a kettő egyazon fiatal korcsoportot képvise­li, annak problémáival foglalkozik. Kívülállóként mindkét együttesnek el­ismerem a pozitívumait, de hozzáte­szem: negatívumaik is vannak. S ha a jók között a legjobbakat kere­sem, az itt-ott nem hallható szöveg- mondás ellenére a Ludus produkció­ja volt az, amelynek az előadása után sokat gondolkoztam. Frank We­dekind: A tavasz ébredését játszották. Aki netán nem ismerné ezt a (gyer­mek) tragédiát, röviden annyit a té­májáról, hogy a fiatalok nemi érésé­ről, felnőtté válásáról van benne szó. A szexuális felvilágosítás hiánya vezet tragédiához az egyik fiú ese­tében azért, mert nem tud a nála tapasztaltabb nővel mit kezdeni, egy másik kislánynál pedig azért, mert tizenöt évesen gólyamesén nevelked­ve teherbe esik, és a szégyent meg­előzendő elveteti gyermekét, de a műtétbe belehal. A gyerekek önma­gukat játszották, őszintén, észre és érzelmekre hatva. A rendező Peter Kuba. Wedekind ezt a színművét 1891-ben Irta, s akkor természetesen le is volt tiltva. Az Üsmev, amelynek a mozgásszín­ház a műfaja, először próbálkozott azzal, hogy a próbákon született öt­letek, rögtönzések alapján készítette el műsorát, amelynek végül is „Az a másik“ címet adták. Találó zenei effektusok kíséretében láttunk kiváló pantomimet, ötletes etűdöket. A fő gondolat annak a bizonyos „valami­nek“ (itt rózsaszín léggömb volt) az elérése, megszerzése. Ezen belül pe­dig természetesen a társadalom, a protekciós és a kisember, a törtető és a gyáva harca, ellentéte egy em­bercsoportban. Említést érdemel a partizánskél és a őadcal csoport. A partizánskéiak Ilf-Petrov Aranyborjúját dolgozták fel. Persze, azért színház a színház, hogy időszerű legyen, ezért a fel­dolgozást is a peresztrojka jegyében készítették. A Cadcaiak BukovCan e- gyik tragikomédiáját mutatták be. Az előadás ritmusa külön élmény volt, s az, hogy a három amatőr szerep­lő végig bírta az iramot. Volt azonban valami, ami nem tet­szett. A felsoroltak közül csaknem valamennyi nem a színpadot hasz­nálta játékterének. Martinban az elő­adások két helyszínen folynak. Az egyik a Strojár mozi nagy színpad­dal, nagy nézőtérrel, a másik az ün. Régi épület. Ez utóbbiban folyt az „új utak keresése“ Továbbra Is fenn­tartom: kiváló produkciók voltak, de vajon minek találták ki a színpadot, a világot jelentő deszkákat, ha nem ott, hanem a nézőtéren játszanak?! Lehet, hogy első hallásra ez a szín­házi konzervativizmusomat igazolja, de egy fesztiválon miért kell a né­zőnek egy lábon állnia, miért kell elvenni játéktérnek a nézőteret, mi­közben a színpad üres. Tudom, hogy sajnos divattá vált kizárni a nézőt a színházból. Itt, igaz, beengedték, de alig láthatott valamit. Ezt a vé­leményemet kifejtettem a fesztivál­újságban is, amelyből hadd csempész- szek át egy gondolatot: „Színjátszó testvéreim! Szeressétek a nézőt, ahogy önmagatokat!“ Kísérletezni persze kell, hiszen az viszi előre a világot, a.színházat is. De olykor úgy tűnik, a kísérlet csak abból áll, hogy eltűntetik a színpadot. Ebben az eset­ben is több kollégám állította: vala­mennyi produkció a színpadon is el lehetett volna játszani anélkül, hogy valamit is veszített volna művészi ér­tékéből. Sajnos, a rimaszombati Anonym Színházi Csoport is az ilyen kísér­letezők közé tartozott. Az előadásuk egy sátorbna játszódik, ahová kb. nyolcvan szék fér el. Ezért bizony problémát okozott a Jókai Napok után Martinban is. Pedig a sátor falait ki lehetne nyitni anélkül, hogy az ártana az előadásnak. így viszont azt kell mondanom, szerencse, hogy délután volt az előadás, mert akik elmentek a hagyományos kirándulás­ra, még nem tértek vissza. Így is jó néhányan kint maradtak. A zsűri nagyon nem részletezte az előadást, megmaradt az udvariasság szintjén. Ugyanis a közel kétórás, inkább kon- verzációs dráma, alapos húzással és jobb felkészüléssel élvezhetőbb lett volna. Eredeti megoldással jött a Pezlnské rozprávkové divadlo, amely Ödön von Horváth regénye alapján Franz. W. Friedenwelt európai vándormúzeuma (szabad fordításban) címmel adta elő műsorát. Az előadás az előcsarnok­ban kezdődött, tulajdonképpen pedig múzeumban voltunk. Egy olyan mú­zeumban, amely 1905-től 2005-ig kö­veti az időt. A dráma a fasizálódást mutatja be egy gyilkosságért ártatla­nul perbe fogott fiú életén keresz­tül. A nézők ennél az előadásnál áll­tak. Igaz, aki tudott, leült a földre, dobogóra, de csak azért, hogy töb­ben láthassák a darabot. Érdekes módon az idén nem volt bábjáték. Erre rá is kérdeztek, sőt írtak is róla. Az ok egyszerű: nem voltak olyan előadások, amelyek meg- állták volna helyüket egy ilyen ran­gos rendezvényen Egyébként három gyermekegyüttes is szerepelt Martinban. Az egyik kö­zülük az ukránok képviselője volt. Az ukrán nemzetiségi gyermekszln- játszás az elmúlt évekhez képest so­kat fejlődött, legalább is műsoruk ezt bizonyította. A másik két gyer­mekegyüttes Cadcáról, 111. Ziar nad Hronomról érkezett. Mindkét csapat érdekessége, hogy nem csak gyere­kek voltak a színpadon. A őadcaiak Veronika címmel Andersen Hókirály­nőjét dolgozták fel. A négy-öt éves kislánytól kezdve a tizenhat-tizenhét éves kamaszig volt szereplője az elő­adásnak. Érdekes volt az élő dísz­let, dunyhák, párnák, mert álom volt az egész. A másik csoport Áprilisi iskola címmel tulajdonképpen egy verses-zenés játékot adott elő. Arról szólt a mese, hogy az áprilisi isko­lában lehet játszani, a tanító (fel­nőtt Játszotta) engedelmeskedik a gyerekeknek, persze csak azért, mert le tud ereszkedni hozzájuk. Volt pantomim is, méghozzá nagy­szerű, egész estét betöltő műsorral. Az. együttes neve Pantomlma Sí (Sys­tem International) és Brnóból érke­zett. A fenntartó szerve a Rokkan­tak Szövetségének Csehországi Köz­ponti Bizottsága. A Pantomlma SI a nem hallók központi művészegyütte­se, tehát élvonalbeli szólisták, cso­portvezetők egyesülése. A műsoruk témája az igazság, az emberi arc keresése, elnyomók és elnyomottak harca. Helyenként a Száll a kakukk fészkére tematikáját véltük felfedez­ni. Megrázó volt és lenyűgöző. Az együttes több külföldi és hazai fesz­tivál nagydfjasa. Egy-egy nemzetközi fesztiválon azért a legnagyobb érdeklődést a külföldi előadók keltik fel. Mint már említettem, négy külföldit láthattunk. A sort a cseljabinszki műszaki főis­kolások kezdték. Mihail Roscsln re­gényét dolgozták fel. A elme eléggé elvont — Perlamutovaja zinaida. Ez valami elérhetetlent jelent,. amit ér­demes keresni. Az előadás a nyolc­vanas évek elejéről szól, amelyet a Szovjetunióban a stagnálás Időszaká­nak neveznek. Három alapfigurán ke­resztül — egy író, egy szerkesztő és egy munkás — mutatja be a küzdel­met az emberi létért egy deformált társadalomban. Az emberek feleslege­sen pazarolják erejüket a legelemibb szociális szükségleteik elérésére és önmaguk keresésére.. Az NDK-ból, Rostockból érkezett a Schrot und Korn együttes. Ahogy a fórumon bevallották, náluk eléggé gyermekcipőben jár az amatőr szín­játszás. A legelterjedtebb a kabaré. Ök is azzal léptek fel. A négy sze­replő és a két zenész nagyon he­lyesen, kedvesen, játszott jó énekkul­túrával rendelkezett, de nekünk má­sok, nagyobbak az igényeink. A lengyelországi Szczytnoból Jött a Gramma Plasztikus Színház, mely­nek előadását Eugeniusz Ozga Irta és rendezte, a címe pedig I want you women, vagyis Akarlak, nő. Va- lahonnét Angliából indult el az a forma, mellyel a lengyelek próbál­koztak. Fény- és hangeffektusok, mozgás és látvány. A téma pedig a nő szerepe a világban, a fennmara­dásban, a létben, mindez apokalipti­kus formára torzítva, mintegy me- mentóként, hogy hová fejlődhet a civilizáció. S végül az olaszoki A Téma együt­tes Maceratából érkezett és a Don Quijotet játszották. Sok változatát láttam már ennek a mesének, de ta­lán ez volt eddig a legszebb. A nyel­vi nehézségek ellenére olvasható volt az előadás. Az illúzió és a valóság, valamint a színház és az élet töké­letes váltakozása az ízléses, látvá­nyos stilizált díszletben — ez volt a jellemző az előadásra. A fent említetteken kívül volt még két szóló produkció, egy év szünet' után ismét színpadra lépett Miroslaf Kasprzyk, aki két éve a Jókai Na- pokon is szerepelt. Vendégként fel lépett a Zeleneői Z-Divadlo is. Élménybeszámolóimkor megkérdez­ték, Hogy lehet végignézni, megérte­ni egy idegen nyelvű színházi elő­adást. Nos, ezt én sem tudtam addig elképzelni, amíg nem éltem át.' Pe­dig egyszerű. Az előadás előtt Írás­ban vagy szóban ismertetik a darab bővebb tartalmát. Ha nem kizárólag konverzációs drámáról van szó, akkor a jó előadást tökéletesen meg lehet érteni, bármennyire is idegen a nyelv. A művészet, legyen bármilyen műfaj, ha értékes, a világ minden nyelvén érthető. Martin az idén is tökéletesen fel­készült a fesztiválra, a vendégek fo­gadására. Volt akció, tenni- és látni­való egész nap, még kirakatversenyt is rendeztek. A fesztivál menetét a Bratislavai Népművelési Intézet, a Martini Szakszervezetek Művelődési Háza, annak aktivistái, valamint a város kulturális és társadalmi intéz­ményeinek dolgozói biztosították — reggeltől hajnalig. Összesen 217-enl Igaza volt dr. Vladimír Stefko kandidátusnak, a zsűri elnökének, a- mikor azt mondta: „... az Idén nem volt Martinban fölösleges produkció, fölösleges gesztus, amely legalább va­lamivel ne gazdagította volna közös kincstárunkat.“ Molnár László A lengyelországi együttes műsorából Umberto Eco: A RÓZSA NEVE A cím maga sokat- és semmitmondó: annyira általános és jólismert jelkép a ró­zsa, hogy jószerével (mint maga a szerző is bevallja a regényhez csatolt jegyzetek­ben) csak arra való: félrevezesse és bizony­talanná tegye a jámbor olvasót. Vagy — élek a gyanúperrel — annyira ravasz, hogy felcsigázza az érdeklődését. Hiszen egy kö­zel őt és félszáz oldalas regényt napjaink rohanó tempójú emberének elolvasni ön­magában sem kis fegyvertény. Ráadásul az író nem is igen kíméli az olvasót: nem hallgatva a kiadó tanácsára, aki a kéz­irat elolvasása után szerette volna rövi- debbre fogni a regény elejét, Eco maka­csul ragaszkodott az igazához: tessék csak lenyelni a békát, végigrágni magunkat a hosszúra nyúlt prológuson. Akinek van tü­relme és képessége hozzá, hogy beleélje magát a tizennegyedik századi életvitelbe és -ritmusba, az jutalmul feljuthat a fenn­síkra: itt található a cselekmény helyszíne, a kolostor, ahol az események — és nem mindennapi események — zajlanak. Nos, az idő és az olvasó kíváncsisága a szerzőt igazolta: a könyv bestseller lett, igazi világsiker, a belőle készült film — bár csak halvány utánzat — valószínűleg kasszaslker. A regény tartalmát néhány szóval össze­foglalva: Baskerville-i Vilmos, Ferenc-rendl szerzetes olaszországi missziós útra indul (mint később kiderül, a császár-pápa ellen­tétet egyengetni szándékozó találkozó meg­szervezésére egy apátságba), s vele tart egy fiatal novíclus, a Melkben tanuló Adso is, akit szülei a tudós testvérre bíznak, hadd tanuljon, szerezzen tapasztalatokat. Vilmos és Adso megérkeznek az apátság ba, ahol a szerzetes a találkozó megszer vezésén szeretne munkálkodni, de egészen más jellegű munkája akad. Az apátságban titokzatos gyilkosságok történnek, Vilmos nyomozásba kezd. Az itt átélt kalandos hat nap történetét írja meg Adso, immár megvénülve, halálát várva. Nehéz helyzetben van a recenzens, ami­kor kis helyen próbál egy ilyen súlyos és nagy regényt ismertetni, mert hiszen lett légyen bármilyen sikeres a regény, bár­mennyire is kimeríti a bestseller gyanús (vagy annak vélt) fogalmát, remekműről van szó, s mindjárt több síkon, több érte­lemben is. Értékéből az sem von le sem­mit, hogy bár cselekményes regényről van szó, vagy száz oldalon szinte semmi sem történik. Ám ha ez akadályon sikeresen túljutottunk, nem tudjuk letenni a köny­vet. Gyanítható, hogy a szerző bizonyítani akarta, igenis, lehet filozófiai tételekről úgy írni, hogy lekösse a figyelmünket, s lehet cselekményes prózát művelni oly mó­don, hogy súlyos dolgokat is elmondhasson. Végül is nem tudni, ml a fontosabb: a cse­lekmény vagy a mögöttese. Az viszont fontos: nem szolgálja ki a szerző a válogatatlan közönségizlést, de rákényszerlt, hogy felismerjük: bár talán nem ezt vártuk, feltétlenül ez kell nekünk. S ebben rejlik a regény és a szerző nagy­sága, itt képes megoldani az irodalom örök dilemmáját. Nem hódol be az olvasónak, de nem is riasztja el makacsságával, észre­vétlenül és tapintatosan vezeti szinte kézen fogva, az események sodrásával csalogatva az olvasót, aki végül kétségbeesetten kap'ja fel a fejét: végül is miről volt itt szó? Meggyilkoltak egy csomó szerzetest, láttuk az inkvizíciót, a testi szerelmet a kolostor konyhakövén, a szodomista szerzetesek ál­lati gerjedelmét, hallgattuk az eretnekség­ről szóló hitvitákat, belekóstoltunk egy na­gyon távoli világ történelmébe, s végül ugyan megkerült a titokzatos, ördögi gyil­kos, de nincs megoldás. Furcsamód mégsem érzünk ürességet. Ezért az egy szem köny­vért történt volna minden? A hatalomért, egy megszállott, elvetemült álpróféta sötét rögeszméjéért? Teológiai fejtegetéseket akart ravaszul tálalni a szerző, filozófiát, vagy középkori krimit? Nehéz egyértelműen eldönteni, s talán fölösleges is. Az érdek­lődés jelen esetben értékmérő is: tizenhat évesek éppúgy falják a regényt, mint a hatvanhat évesek, a műveltebb rétegek u- gyanúgy mint az átlagemberek. A szerző a középkor egyik legjobb szak­értője, számos könyvet és tanulmányt írt a középkorról. Annyira jól ismeri regénye korát, szereplői mentalitását, oly otthono­san vezet bennünket ebben a közegben, hogy eszünkbe sem jut kételkedni: magunk is részesei vagyunk a kolostorban történ­teknek, mi is ott állunk a templom fő­hajójában a szerzetesek között, s mormol­juk a hajnali imát, s rettegve várjuk, ki lesz a következő áldozat .. S talán éppen itt érhető tetten a regény páratlan sikere: a hitelességében, ami, persze, önmagában kevés lenne. Ehhez (árul Eco prózaírói kva­litása, hogy pontosabbak legyüns: teremtő­ereje, amellyel képes volt megjeleníteni egy ismeretlen világot, átélhetövé tenni egy tá­voli, különös sötét kort. Akinek a könyv sokrétű mondanivalója talán túl sok egy­szerre, annak marad a krimi izgalma, s ez sem kevés. Kövesdi Károly TT

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents