Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-23 / 47. szám
Betty Ren Wright: Szegény drágám A fiatalember mindvégig képmutatónak érezte magát a temetés alatt. Igazság szerint nem nagyon szerette ezt a nagynéniét, ö volt az, akt fáradhatatlanul és tolakodóén faggatta a tanulmányairól, az állásáról, a házassági kilátásairól, aztán egykettőre ágyba bújt, mert éppen lábadozott vagy megint valami újabb betegséget szedett össze. A gyászszertartás után odament Mary nénihez, az életben maradt nővérhez, és közölte vele, hogy nem tud visszamenni vele a nagy vidéki házba, a hagyományos uzsonnára. Nagynénje lábujjhegyre állt, megsimogatta az arcát. — Nem baj — mondta. — De azért hamarosan eljössz, ugye? Nem is tudom, mihez kezdek most, hogy szegény Phyllis nincs többé. A fiatalember már másnap meglátogatta, mert nagynénje meghívása valahogy többnek tűnt, mint puszta udvariasságnak. Munka közben találta, kedvenc virágoskertjében. Selymes fehér haját sállal kötötte hátra, amely kék volt, mint a szeme. Látta, hogy nagy örömöt okoz neki a látogatásával, érzett is egy kis bűntudatot, amiért olyan sokszor elmaradt, mert nem szívelte Phyllis néni keresztkérdéselt és kritikus megjegyzéseit A szalonban ültek, és papírvékony, családi monográmos csészékből itták a teát. — Phyllis soha nem engedte, hogy használjam őket — mondta Mary, amikor észrevette, hogy unokaöccse a családi címert vizsgálgatja. — Most, hogy levettem a polcról, szinte még vártam hogy rám szól: „Azonnal tedd vissza!“ Mary néni szomorúan elmosolyodott. Á fiatalember a teáját kortyolgatta, és azon tűnődött, milyen Jó megint családtaggal lenni. Alig volt több, mint húszéves, amikor a szülei meghaltak, és csak a nagynénik maradtak meg neki. — Gondolom, Phytilis néni egy kicsit hatalmaskodó lehetett — mondta óvatosan. — Nem akarom bántani, de ... A kék szemek egy pillanatra elsötétültek. — Így Igaz. Valóban egy kicsit nehéz volt együtt élni vele. Sajnos. Mondhattam vagy csinálhattam bármit, semmi sem volt Jó neki. ö már psak ilyen volt. Még a halála napján is azon vitatkozott, hogy hová ültessük az új rózsa- bokrokat. A kert mindig az enyém volt — vagyis majdnem minden munkát én csináltam, Phyllis allergiája miatt Csak két hely Jöhetett szóba a rózsatöveknek. Mihelyt Javasoltam, hogy ültessük őket a bejárati ajtóhoz, egyből kijelentette, hogy csakis a ház keleti oldalára kerülhetnek. Ez Jellemző volt rá. Szegény drágám. Azt hiszem, nem bírta volna ki, hogy ne ellenkezzen. Igazi házisárkány lehetett, gondolta a fiatalember. Az ő Phyllis nénije zsarnok volt, és most, hogy nincs többé, Mary néni igyekszik megbocsátani neki. — Nem volt valami jó egészségben, ugye? — kérdezte a fiatalember. — Emlékszem, már sráckoromban is... Mary néni egy csokoládés süteményt csipegetett, és gyorsan elmajszolta a falatokat. — Ö, igen, nagyon gyenge volt az egészsége — értett egyet. — Szinte semmi jóban nem lehetett része, mert majdnem mindenre allergiás volt, és természetesen soha nem ehetett olyant, amit én szerettem. Egész életemben kétfélét kellett főznöm. No de nem akarok panaszkodni. — Hát persze hogy nem. Le kéne festeni az öreglányt, gondolta a fiatalember. Nagynénje úgy ült ott a kárpitozott székében, mint egy pici királynő. — Vegyél még édességet — mondta. — Ma reggel csináltam a süteményt, meg az édességet is. Évek óta ez az első alkalom, hogy valami csokoládésat süthettem anélkül, hogy szegény Phyllis migrént kapott volna a szagától. — Gondolom, mostantól sok szempontból megváltozik az életed — mondta az unokaöccse. — Egyik este eljöhetnél velem vacsorázni. — Egyhamar nem — mondta Mary elszomorulva. — Gyászban vagyok. A fiatalember meg volt róla győződve, hogy a nagynénje fel sem fogta, milyen borzasztó ember volt a nővére, örült, hogy nem volt nyersebb, amikor Phyllis néniről beszélt. — Mennem kell — mondta. — Néhány nap múlva felhívlak, hogy lássam, hogyan boldogulsz. Ha bármikor szükséged van rám... Nagynénje egy kézmozdulattal megállította. — Várj — mondta szelíden, de az unokaöccse meglátta a könyörgést kék szemében. — Tudod, hogy rajtad kívül senkim sem maradt. Olyan Jó, hogy az ember kiöntheti a szívét valakinek. A fiatalember visszaült, és élvezte, hogy a nagynénje is örül, hogy újra együtt vannak. — Mit fogsz csinálni? — kérdezte. — Továbbra is egyedül akarsz itt élni? Legnagyobb megdöbbenésére nagynénje elpirult. Ezen meghatódott; kisiskolás kora óta nem látott nőt elpirulni. — Nem — mondta a néni. Ujját az ajkára tette, mintha valami nagy titkot tartana vissza. — Talán nem illik még erről beszélni, hiszen alig temettük el szegény Phyllist... Szóval, azt hiszem férjhez megyek. A fiatalember csészéje nagyot koccant a csészealjon. Egy pillanatra azt hitte, hogy eltörte, és szinte várta Phyllis néni sápítozását a túlvilágról. — Férjhez mégy! — kiáltott fel. — Mary nőném, hiszen ez csodálatos! Megtudhatom, ki az? — A neve Tom Palmer — mondta a néni. — Ott volt a temetésen, de te valószínűleg nem vetted észre. Ámbár — mosolyodott el kislányosan — nehéz elképzelni, hogyan lehet őt nem észrevenni. Nagyon magas, a haja fehér, mint az enyém, és az arca olyan nemes... — Lesütötte a szemét. — Nagyon szeretem őt. — Kitűzték már az időpontot? Mary néni riadtan pillantott fel. — Hiszen még nem is tudja, hogy szeretem — mondta. — Soha nem volt alkalmunk bizalmasan elbeszélgetni. Körülbelül egy éve jött a városba, és Phyllis meg én a templomban találkoztunk vele; Azzal kezdődött, hogy vasárnaponként hazahozott minket a kocsiján, aztán meghívtuk, hogy maradjon itt ebédre. Mikor már hét közben is idetelefonálgatott, Phyllis biztos volt benne, hogy csakis az ő kedvéért járt hozzánk. — Phyllis néni? — Ojabb meglepetés. — Sose hittem volna, hogy érdeklik a férfiak. — Nem is érdekelték — mondta a nagynénje. — Soha életében. De egy nap elkövettem azt a hibát, hogy elmondtam neki, mennyire kedvelem Mr. Palmert, mire ő ... — finoman vállat vont. — Ígérd meg, hogy senkinek nem mondod el! A fiatalember szótlanul bólintott. — Ezután elég szemérmetlenül flörtölni kezdett vele. Gyönyörű új ruhákat vett, és hetenként kétszer-három- szor meghívta Mr. Palmert ebédre. Soha nem beszélt vele élesen, nem vitatkozott és nem tett rosszindulatú megjegyzéseket, mikor ő itt volt. — Hitetlenkedve Ingatta a fejét. — El sem hinnéd, mennyire más volt ilyenkor. Én nem is hibáztatom Mr. Palmert, hogy megkérte á kezét. — Megkérte?! — A fiatalember azon tűnődött, meg tudja-e majd állni, hogy ne mondja el senkinek ezt a történetet, annyira fantasztikus volt. — Igen, megkérte — mondta Mary néni. — Phyllis meg alig győzte kivárni. Persze nem azért, mintha hozzá akart volna menni, csak mert így megint kitolhatott velem, ez szerzett neki -örömet. Szegény drágám, ő már csak Ilyen volt. Éppen a halála előtt egy pár nappal jelentette be, hogy hogyan fogja bolonddá tenni Tomot, hogy eszébe se jusson többé idejönni. — Úristen! — A fiatalember, feledve, hogy tartózkodóan akart viselkedni, megismogatta nagynénje kezét. — Be kell látnod, hogy Phyllis néni — hogy is mondjam — nem volt valami szeretetreméltó egyéniség. Sajnos, ez az Igazság. Most majd Mr. Palmer is rájön, hogy a gonosz nővért kérte meg, te pedig hozzámész, és boldogan éltek, míg meg nem haltok. Engedd meg, hogy rendezzek nektek egy partit, ha ez bekövetkezik! Mary néni bólintott. — Az nagyszerű lenne. Majd még beszélünk róla, ha letelik a gyász. A fiatalember felállt, és az oldalsó ablakhoz lépett. Nagynénje követte. Egymás mellett álltak, és kinéztek a kertre. — Annyival könnyebb, hogy elmondtam neked mindent — mondta a néni. — És tudom, hogy megértesz. Megígérted, hogy soha senkinek nem mondod el. — Míg magad be nem jelented — mondta' derűsen a fiatalember. — Ö, én nem Mr. Patmerre gondolok — mondta a nagynéni —, hanem a rőzsabokrokra. Unokaöccse zavarodottan nézett le a kertre, és* csak ekkor vette észre a frissen ültetett bokrokat. Az egyik az oldalán feküdt. — Ö — mondta —, hát mégis a keleti ágyásba tetted őket, ahogy Phyllis néni akarta? — Dehogy — felelt a néni kissé türelmetlenül. — Nem én raktam oda őket, hanem ő. Mondtam már, arról vitatkoztunk, hogy hova kerüljenek a rózsák, és mihelyt elmentem a városba bevásárolni, biztosan kiment a kertbe, és átültette őket a keleti ágyásba. Szegény drágám, ez annyira jellemző volt rá. És persze ekkor történt a baj. Ha itthon lettem volna, figyelmeztethettem volna. A fiatalember gyomra felkavarodott, és egy pillanatig azt hitte rosszul lesz. — Ö, igen — mondta. — Igen, látom. Gyorsan megcsókolta a nénjét, és megígérte, hogy majd felhívja. Mikor elhajtott a ház előtt, Mary néni az elülső ablaknál állt, és a késő délutáni fényben sápadt volt, mint egy porcelán- baba. A fiatalember elővett egy zsebkendőt, és megtörölte verejtékes homlokát. Aznap este négy martinit ivott meg a szokásos egy helyett, összeveszett a barátnőjével, és rácsapta az ajtót a (kedves, öreg házinénire, pedig az csak a vízcsapokat akarta ellenőrizni. Négy órát hánykolódott az ágyában, miután lefeküdt. Sehogy sem jött álom a szemére, folyvást Phyllis nénit látta maga előtt, ahogy a kertben ás. (Ásója mélyen belevág a darazsak fészkébe. Rovarok százai rajzanak ki támadásra készen. Phyllis néni sikoltozik. Senki sem láthatta, de a fiatalember élénken el tudta képzelni a rémülten sikoltozó öregasszonyt. Nála jobban senki sem tudta — kivéve persze Mary nénit —, mennyire allergiás a darázs- csípésre. A doktor azt mondta, azonnal sokkot kapott. Szegény drágám. Iványi Eszter fordítása Kiss Péntek József versei: Kagylózene: benne a tenger a lélek 6 ez a lélek a füst vonaglik így a füst csupa véraláfutás a szél vonaglik így a szél talpunk alól ha kifutott a part a hűvös fátyol ránk hullt eltakart kúsznak felénk a házak a parkok ha becsukta szirmait a nap dér csillog a vízen könnyeznek a virág pupillái nyelvünkre pereg a rózsaszín levél visít a vers a papírhegyek felett szemetesurnákban dominóznak az istenek Idealizált pipacs Már csalt ez az egy Szál-magában vérzik Aranyló áradásban 2. Jön a szél: a pipacs szirma pattan Szappanbuborék Egészen más egek közelednek Nehéz szemekben csöpög a tinta Lezárt szirmokra Aranyló áradásban Vigyázz: esetleg foltot ejt Esetleg bekékít Mint ez a vers Is 3. Látlak: szál-magában vérző őrző csillagot Jobb szemedben egek úsznak Bal szemedben lábnyomok Kiballagunk a nyárból Mint közönségesen: Kiballagunk egy előadásról 4. Már csak ez az egy Szál-magában vérzik Aranyló áradásban. Mint érett gyümölcs... Maszatos angyalkákkal teleképzelt mennyezet. Egyre néz. Kezemen kinyílnak a sebek. Rendszámtáblás katicabogárká'k hada A fák hegyén álmos fény a sapka. Kifordulunk az ágyból. Mint érett gyümölcs húsából a mag. Te, én Mennék. Fogva fogsz. — Almafák néznek — mondod — Ébren a város. Ablakok villognak, mint fűrészlapok. Én szólnék: — Nehéz. Sötét madárhadak szállnak errefelé. Már elfeledtem régi hangom, régi szomjúságom. Nehéz. Sötét madárhadak szállnak. Szabadság | Tétován lépdel a megvert Nem szorít rózsát se fegyvert Á falvakat ellepték a csillagok. Az ablakok villogó fűrészlapok. A folyó magánya partalan: „Elment az utolsó hajó.“ Egyre éberebben továbbá: tűnődünk. (A télnek nincs szeme.) Azt hiszed, alszik. Egyre éberebben írod: hihetetlen győzelem. Látod, ahogy közeledik a BULLDÓZER. Hallgasd:''-szaggatott sikolyok. A szerelem forró vasal. Buszfék csikordul. Házak. Házak. Házak. Házak. Házak. Kicsiny Európa! A télnek nincs szeme.
