Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-16 / 46. szám
Leonyid Lenes: LELKI MEGRÁZKÓDTATÁS Egy bizonyos Pjotr Sztyepanovics Zsuravelin, aki emberbaráti érzelmeit soha nem rejtette véka alá, egy napon rendkívül Izgatottan, feldúlt lelkiállapotban érkezett haza otthonába. Finom, sápadt arcán piros foltok ütköztek ki, és megrendültén panaszolta feleségének, aki éppen a vacsorához terített: — Szerafima, az imént nagy lelki megrázkódtatást éltem át. Még most Is borzongok tőle. Adjál valami nyugtatóti — Vegyél be valeriánát. Most hoztam. — Nem, nem! Remélem van itthon egy kis vodka, lnnék egy pohárkával. Szerafima elégedetlenül vonogatta húsos vállát, és kiment az éléskamrába, Zsuravelin pedig idegesen fel-alá Járkált a szobában, s közben ezt hajtogatta: — Gazemberi... Ah, micsoda gazemberi Aztán leült, a villával beleturkált a káposztasalátába, de az érzelmi ziláltságtól egyetlen szálat sem tudott fel- szúrni. Türelmetlenül az asztalra dobta a csillogó evőeszközt. — Felháborító! Gondold csak el, milyen felháborító! — De hát mondd már, miről van szó? — Mindjárt, csak adj még egy pohánkával, hogy teljesen megnyugodjak. — Nem adok! Beszélj, ne játssz az idegeimmel! — Tudod, ahogy jöttem hazafelé — kezdte el végre Zsuravelin —, bementem abba az üzletbe, amelyik Itt van a mi utcánkban, a sarkon. Venni a- kartam egy kis heringet, nagyon ráéheztem valami sósra. Beállók a sorba a halosztályon, és ott, a szemem láttára játszódott le az a vérlázító jelenet. Az egyik eladónő gorombán kiabálni kezdett egy öregasszonnyal. Én természetesen az öregasszony mellé álltam, és akkor az a hárpia nekem támadt és „nyamvadt ürgének“ nevezett. Azonnal kértem a panaszkönyvet, de nem adták ide... Nem baj, majd megmutatom én neki, hogy ki vagyok, megtanítom kesztyűbe dudálni azt a nőszemélyt... megkapja tőlem, amit érdemel ... a nyamvadt ürgétől! — Várjál csak! — állította meg a férjét Szerafima. — Melyik kiszolgáló- nővel rúgtad össze a port? Azzal a sovány, pirospozsgással? — Igen, olyan veres pofájú! Sikerült megtudnom a nevét, feí is írtam... Itt van, tessék — Tatjana Naumova! — Hiszen ez az én Tatjánám! — mondta Szerafima. — A tiéd? Hogyhogy a tiéd? Arkagyij Avercsenko: Lanyhult a pornográf irodalom iránti érdeklődés. A közönség figyelme a történelmi és természettudományos tárgyú irodalom felé fordult. (Köny vértesitől Kukuskin, az író, örömtől sugárzó képpel állított be Zalezsalovhoz, a kiadóhoz, és mosolyogva, tréfásan oldalba bokszolta. — Mizújs? — Írtam egy müvet! — Mifélét? — Ahal Vásik rá a foga, mi? Itt lapul a zsebemben. Ha jó kisfiú lesz az előleget illetően , üsse kő!, magának adom! A kiadó összevonta a szemöldökét. — Elbeszélés. — Az bizopy. Haha! Olyan opust kerekítettem, hogy az ég is belerendüli Itt van mutatóba két-három részlet belőle. Az Író felütötte a kéziratot. „... A setét, sivár bányaakna elnyelte őket. A lámpafénynél jól látszott Ligyija gömbölyű, hullámzó keble és ruganyos csípője, melyeket Gretnín majd felfalt a szemével. Eksztázisában görcsösen magához szorította az asszonyt, és minden forogni kezdett...“ — Egyéb? — kérdezte hűvösen a kiadó. — Effélét ókuroláltam ki: „A léghajó szárnyát könnyedén megbillentette, és felszállt A kormánynál Majevícs ült, és szemével majd felfalta Llgyiját, akinek göm bölyű keble hullámzott, ruganyos csípője pedig izgatóan hatott a férfira. Majevics eksztázisában elengedte a kormányt, meg állította a masinát, magához szorította aZ asszonyt, és minden forogni kezdett. ..“ — Egyéb? — kérdezte a kiadó olyan ri degen, hogy Kukuskin az író, rémülten és zavartan rámeredt, aztán lesütötte a szemét. — Jól ismerem, és ő is engem. Mindig előre köszön: „Jó napot, Szerafima Ignatyevna!“ Bármilyen szívességet megtesz nekem ... friss halat ad ... épp hogy meghozták. Meg ilyenek... Persze, én is szólok neki, ha valami egy-két rubellel olcsóbb lesz ... Éppen vele kellett összeveszned! Nem tudtál valamelyik másik kiszolgálóval... — De hiszen nem egy másik, hanem ő személyesen ordítozott arra a szegény öregasszonyra! Na, lám csak, mint kiderül, még korrupt isi Nagyon jó! Ezt az Indokot sem hagyom ki,.. sőt kiélezem! — Mit akarsz tenni? — Levelet írok az újságnak! —• mondta határozottan Zsuravelin. — A másolatot pedig elküldönm a népi ellenőrzőknek. Az Ilyeneket, mint a te Tányád, ki kell seprűzni a szovjet kereskedelemből! A hideg futkos a hátamon, ha eszembe jut, hogy hogyan ordítozott arra a szegény öregasszonyra ... Adj még egy pohárkával, Szerafima! — Nem adok! Tisztáznunk kell, miért kiabált Tatjana arra a vénasszonyra. Ha az az asszony olyan, mint a te anyád... — Megkérlek, ne bántsd az anyámat! — kiabálta durva indulattal Zsuravelin, és öklével az asztalra csapott. Szerafima erőltetett színpadiassággal felnevetett, és így szólt: — Mit használsz azzal a levéllel? Semmit! Tanyka megússza egy szidással, de a ml viszonyunk örökre megromlik vele. — Hiszen nem tudja, hogy én a férjed vagyok! — Előbb-utóbb kibújik a szög a zsákból. Aláírod a levelet? Alá! Elkezdődik a nyomozás. Egyszer említettem Tányá- nak, hogy a férjem a színháznál dolgozik. Még belépőt is szereztem neki Vologyán keresztül. — Hányszor mondtam már neked, hogy a tudtom nélkül ne fordulj Vo- logyához? Szerafima Ignatyevna az ajkát bigy- gyesztette, és elfordul. Aztán azt mondta: '■» . — Petrusa, nagyon kérlek... ne írj levelet. Nem kell elkeseríteni egy szegény lányt. — Ez nem egy szegény lány, ez egy miniszoknyás bandita! Feltétlenül megírom! Közösségi' lelkiismeretem erre kényszerít. — Miféle lelkiismeret az Ilyen!? Tönkretenni egy kedves nőt, ez neked közösségi lelkiismeret? Zsuravelin felkelt a székről, és eltökélten kijelentette: — A levelet még ma megírom, azon— Van ... persze ... van ... Roppant szórakoztató! „Linyevics és Ligyija, akiknek szörnyű kényelmetlen volt a súlyos búváröltözék, a búvársisak kerekded üvegablakán át sóváran nézték egymást... A fejük felett gőzhajók és páncélos hajók száguldottak tova, ők azonban ezt nem érezték. A zsákforma, esetlen búvárruhán keresztül Linyevics megpillantotta Ligyija gömbölyű, hullámzó keblét és kidomborodó, ruganyos csípőjét. Eksztázisában meglengette karját a vízben, Ligyijához rohant, és minden forogni kezdett...“ — Nem kell! — közölte a kiadó. — Hogyhogy nem kell? — rezzent össze Kukuskin, az író. — Nem kell. Menjen isten hírével! — ö.., önnek... nem tetszik? E... e- gyéb részletek is vannak... Az unoka megleste a nagymamáját a fürdőben... A nagymama pedig még fiatal volt... — Jó, jó. Tudjuk! „Eksztázisában odarohant hozzá, karjába zárta, és minden forogni kezdett... — Honnét tudja? — sóhajtott fel álmél- kodva Kukusin, az író. — Valóban szóról szóra ezt írtam. — Gyerekjáték kitalálni! Egy hátulgom- bolós is rájön! Mostanában már a kutya sem olvas ilyesmit, Kukuskin testvér. Keress új utakat, Kukuskin! Kukuskin, az író, kétségbeesésében meg vakarta a tarkóját, és körülnézett. — Hol a papírkosár? — Ott! — bökött rá ujjával a kiadó. Kukuskin, az író, kéziratát belehajította a papírkosárba, zsebkendőjével megtörölte gyöngyöző homlokát, és szűkszavúan csak ennyit kérdezett: — Miről írjak hát? — Manapság főleg természettudományos call — s bement a szobájába, az ajtót fülsiketítőén bevágta. Leült az íróasztal mellé, papírt vett elő, kicsavarta tollát, és írni kezdte az újság szerkesztőségének szánt levelet. Irt egy darabig, elolvasta — nem tetszett neki. Széttépte, bedobta a papírkosárba, és hozzáfogott egy másik levélhez. Félig megírta, átfutotta — ez sem volt kedvére való. A gyomra korogni kezdett az éhségtől, s a fejéből, mint a kígyók, százfelé siklottak a gondolatok. „Lehet, hogy mégis igaza van Sze- rafimának? Van valami ostoba, don- kihótei az ilyen levelekben. Vigye el az ördög ezt a Tányát! Végül is nem ő az első, és sajnos, nem is az utolsó! Ki kell békülnöm Szerafimával... Annál is inkább, mert már pokolian éhes vagyok, és ha később megyek ki a konyhába, meg kell melegíteni az ételt, el kell mosogatni az edényeket — brr, ez nem jó dolog!“ Felkelt, kinyitotta az ajtót. — Szerafima! — szólította a feleségét. Néma csend. Zsuravelin hangja halik volt, mint a csendes szélben susogó nádé. — Szerafimácska, lelkem! Erre már megjelent Szerafima Ignatyevna — a szemét lesütve, a karját összefonta a háta megett — az egész nő csupa béke, csupa megbocsátás volt. — Ne haragudj, Szerafimácska — mondta gyöngéden Zsuravelin, és megcsókolta az asszony pufók arcát. — Nem írok levelet! Mondd meg annak a hárpiának, hogy nem szabad egy öregasszonnyal így kiabálni, ordítozni... — De igenis, Petrusa, írsz levelet! — mondta Szerafima Ignatyevna, viszonozva a férje csókját. — Már meg is fogalmaztam, csak át kell javítanod és alá kell írnod. Zsuravelin elvette a feleségétől a papírlapot, és olvasni kezdte: — Tánya Naumova rendes, becsületes dolgozó... A vásárlókkal tisztelettudóan viselkedik ...“ Mire való ez, Szerafima? — Petrusenyka, értsd meg... az a vénasszony biztosan rájön magától is, hogy mit kell tennie. Ír majd levelet. Valamivel ellensúlyoznunk, enyhítenünk kell a vádjait. Érted már? Szerafima Ignatyevna tekintete oly rimánkodóan függött a férjén, hogy Zsuravelin fogta a tollát, és aláírta a levelet. Farkasétvággyail látott neki a vacsorának. Kovács Sándor fordítása és történelmi témájú könyveket olvasnak. Üss össze, Kukuskin testvér, valamit a bojárokról, a különféle legyek életéről... — Arra ád előleget? — Bojárokra adok. Legyekre adok. Ruganyos csípőre viszont egy huncut vasat se adokl És arra se, hogy „minden forogni kezdett“! — Adjon hát a legyekre! — sóhajtott fel Kukuskin, az író. Egy héttel később Zalezsalov kiadó egyszerre két kéziratot is kapott. Az alábbiakat: I. Bojár-botlás Ligyija bojár leányasszony ődon stílusú toronyszobájában üldögélvén elhatározta, hogy nyugovóra tér. Miután kackiás, hullámzó kebléről levette a kokosnylkot, és éppen hozzáfogott, hogy gusztusos, telt vádlijáról lehúzza a szarafánt, kitárult az ajtó, és betoppant az Ifjú Kurbszktj herceg. A herceg elködösült tekintettel meredt a leányasszony kackiás, hullámzó keblére és ruganyos csípőjére. — Üdvöz légy, 6, bájos hajadon! — kiáltott fel a hajdanvolt idők ődon nyelvén. — Légy üdvözölve! Dicsőség néked, délceg dalia! — köszöntötte a leányasszony, azzal a herceg keblére borult — és minden forogni... II. A legyek és szokásaik (Skiccek a rovarok életéből) Egy dús keblű, ruganyos csípőjű, pici, karcsú legyecske mászott a poros ablaküvegen. Ligyljának hívták. A sarokból előröppen egy jókora, fekete légy, letelepedett a másikkal szemben, és szenvedélyét alig-alig palástolva, a feje felett összedörzsölte kecses, izmos lábacskáit. Valósággal megrészegült, Ligyija dús, hullámzó keblétől... Lábacskáit kinyújtva erősen magához szorította Llgyiját, és minden forogni.., Enyedy György fordítása Gyógyíthatatlanok Gleb Gorbovszkij: A JÖSÁG NYELVE A jóság nyelvét későn tanulom. Pedig hát nem szól idegen igével. Nem kökorszaki barlang a zugom, de szomszédom a bronzba öntött Péter S csak most, mikor szívem szikes vidék lett, s lelkemben fanyar üledék maradt, most szeretem meg a célt, utamat, és a magam-ültette jegenyéket. Nem ablakot tárok ki: szememet. És látom, érik, hullámzik vetésem. Hiszem: az idő nem öregszik mégsem. Lesz még, kinek világon új lehet. Rab Zsuzsa fordítása Arszenyij Tarkovszkij: ÁRNYAK KÖZT ÁRNY VAGYOK Árnyak közt árny vagyok, ki egyszer már ivott a vízből, miután a föld, de nem csitult a szomja, S az’ élők álmait zavarva, visszatér Az út rögeire, s élő vizet remél. Mint első, tört hajó az óceán öléből, Mint áldozóedény a kurgánsíri éjből, A lépcső legmagasabb fokára úgy jutok. Hol élő árnyad áll, s árnyamra várni fog. S ha ez csak ámítás, rheséheszéd, hazugság, S ha már nem emberarc, de gipszálarc mered ránk Némán a föld alól, és kövekből rakott Szempárja könnytelen, s tekintete halott? ... Baka István fordítása Gennagyij Ajgi: CSÖND A. Hnzangajnak és az erdőben mit csinál? surrog mint az ágak ... nincs céltalanabb a szél érintése nélkül rezdülő faágnál... — nem jel és nem cselekvés ... minden ami benne létező csak az — amiből összeállt Kapuelőtti-Ország... (messzebbtüzek) ... — I és ott valamely óra a vég irányát kijelöli... — (az ittlét — mennyire kísértetiesl ... — és az érzékelés nincs amelynek mélyén az „ország“ hangzott volna el) ... — itt van — az erdő teljessége és hallgatása nélkül.. a múlt — a lecsengésedként... és itt a surrogása — utolsó jeladása ... az is csak ... visszhang ... — (mindez pusztaságban ... mely lángtalan ... szinte — melyből az erdő mindensége — kizárva mindörökre) Zalán Tibor fordítása
