Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-10-12 / 41. szám
■ma új ifjúság 6 VERDI 1813 — 1901 Varga Róbert felvételén Skronka Tibor és Pőthe István VAKVÁGÁNY, AVAGY A KISHITŰSÉG KIRAKATFÉNYEI Csak öt hónappal fiatalabb, mint Richard Wagner, akit viszont teljes alkotói és szellemi frissességben tizennyolc évvel élt túl. Egy esztendőben született tehát az egyetemes zeneirodalom két, abszolút értékben márve egyenértékű óriása, s bár, nagyon Is tudtak egymásról, az életben sohasem találkoztak. Ennek ellenére életüknek és alkotásaiknak vannak érintkező pontjai. Egy ilyen közös momentum, hogy műfajilag a zeneirodalom egyazon területén működtek, s mindketten szinte kizárólag zenésszínpadi műveket alkottak, mert arait ezeken kívül vetettek kot- tapapfrra, az az életmű egészében szinte el is hanyagolható. Közös vonásként azt is meg kell említeni, hogy zeneszerzői pályájuk elején mindketten elődeik hagyatékából merítettek, de csakhamar kialakították saját stílusukat, s ezen az úton haladva megteremtették az olasz, illetve német operairodalom pilléreit. Ezzel a két életmű és pálya között a párhuzamok véget is érnek, és előtérbe kerül az a sok-sok ellentét és másság, amely szinte diametrálisan különbözővé teszi a Verdi és Wagner képviselte operastílust. A különbségek hosszú sorával kötetekre terjedő irodalom foglalkozik, így most csupán két lényeges mozzanatot említek. Az egyik a zenei stílus milyensége. Míg Wagner az énekbeszéddel ötvözi nehéz veretű és végtelenül hömpölygő dallamainak láncolatát, Verdi az olasz nép dalolni vágyó leikéből spontán fakadó ösztönnek téve eleget, a közérthető dallamosságot, a tüzes olasz melódiákat állítja műveinek gyújtópontjába. A másik ellentét pedig a művek középpontjában álló személyek. Wagner hősei a történelmi mondák, legendák és a germán mitológia világából előlépő emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező hősök és istenek. Verdi alakjai — igaz, ezerarcúan, de — emberek. A királygyilkos Macbeth éppen olyan emberi tulajdonságokkal van felruházva, mint Radames, a hős egyiptomi hadvezér, avagy a póruljárt széptevő, Sir John Falstaff. És ez nem is lehet másként, hiszen a Sant'Agata-i Verdi kúria homlokzatán ma is ott ékeskedik a tulajdonosát jellemző jelszó: „Semmi sem idegen számomra, arai embert“. Giuseppe Verdi paraszti sorból indulva a matuzsálemi kort megért élete során a legmagasabb szférákig emelkedett. Nagyapja is, apja is egy kis vendéglő és borkimérés tulajdonosai voltak, földműves emberek. Verdi is gazdálkodott fokozatosan szerzett Sant’Agata-i birtokán. Muzikalitása azonban már négyéves korában megmutatkozott, első zeneoktatója a pármai síkság. Le Roncole nevű kis falucskájának, szülőhelyének — ahol 1813. október 10-én látta meg a napvilágot — plébánosa, tanítója és orgonistája volt. Később a szomszédos Bussetóba Járt zeneórákra. Ott került összeköttetésbe Antonio Barizzl- vel, aki egész életén át pártfogója, majd apósa is lett. A sors iróniája, hogy a milánói konzervatóriumba, abba az intézetbe, amely ma a Con servatorio Giuseppe Verdi nevet vi sell, rendes hallgatónak nem jutott be. Magánúton tanult hát tovább, s első állása a bussetól zenei élet irányítása lett. Pár év után azonban innen a több lehetőséget nyújtó Milánóba költözött, de már feleségével és két gyermekével együtt. Közben pedig operát Is komponált, így került összeköttetésbe a legpatinásabb olasz operaházzal, a La Scálával, a- melynek színpadán aztán sok-sok műve szólalt meg sikeresen, de olykor bukással is. Ilyen sikertelen próbálkozás volt mindjárt második műve, a Pünkösdi királyság című vígoperája, amely élete legtragikusabb szakaszában született. Szerződése vígopera komponálásra kötelezte akkor, amikor rövid Idő alatt mindkét gyermekét és feleségét is elragadta a halál. Alkotóereje a családi tragédia és a megbukott bemutató után megtört, s csak barátjának, a Scala Igazgatójának ügybuzgó segítsége révén folytatta a komponálást. Ennek a buzdításnak köszönve születik aztán az első kirobbanó sikert hozó, mindmáig közkedvelt operája, a Nabucco. E sikerről szólva nem lehet mellőzni a kor politikai összefüggéseit. Verdi, nagy patrióta lévén, szeme előtt az egységes olaszhon megteremtése lebegett. Így amikor a Na- buccőban a babilóniai fogságban sínylődő zsidók a szabadságról éneklik híres kórusukat, a „Szállj gondolat arany szárnyakon .. .“-t, természetesen az olasz nemzet önmagára Ismert, és lelkesedésben tört ki. Hosz- szű időre Verdi és a szabadságvágy egyazon fogalom volt. Ez, a hazafi- ságból táplálkozó érzés, nyomja rá bélyegét következő operáinak láncolatára. Érdemes e sorból kiemelni az Ernánít, az Attilát, A legnánói csatát és természetesen a Macbethet, Az évek és az egymásutánban születő művek során érlelődik stílusa, és kialakítja egyéni arculatát, amelynek legjellegzetesebb vonása az elmélyült jellemábrázolás. Rigoletto, az udvari bohóc tragédiája, Traviata, illetve a tüdőbajos kurtizán Valery Violetta halálba torkolló élete, valamint a spanyol témájú vadromantikus dráma, a Trubadúr a legmarkánsabb példái annak, hogy Verdi átlépett alkotói periódusának középső szakaszába, és egyben a világsiker mezejére is. Ezután London, Párizs, Szentpétervár, Kairó egyaránt kért tőle bemutatható új operát. Így születtek aztán sorjában további operái, a Don Carlos, a Simon Roccanegra, a Végzet hatalma, az Álarcosbál és az Aida, amely szintén határállomás életében. Utána ugyanis amíg Verdi birtokán gazdálkodik, tizennyolc éven át nem ír új operát. De azért születik közben egy mű — a műfaj két legnagyobb csúcsának egyike — szeretett barátja, Manzoni emlékére, a Requiem. Az ellenség és a rosszakarók tábora fennen hirdeti, hogy Verdi kiírta magát, kimerült. Pedig a hallgatás csak felkészülés volt a betetőzésre. 1887 februárja a nagy dátum, mikor a Scala bemutatja az Otellót. Ekkor Verdi már 75 éves volt, de még mindig nem tette le a tollat, s hat év múlva a Scala újra Verdi- művet mutatott be, a Falstaffot. De ez a remekmű aztán valóban az utolsó. A 81 éves aggastyán utána már csak egy egyházi müvet alkotott, a Négy szent éneket. 1901. január 27-én halt meg. Temetése órájában megbénult az egész ország. Becsuktak az üzletek, leálltak a gépek, s nyílt sínen vesztegeltek a vonatok. Itália népe így búcsúzott nagy halottjától. Varga József Elszomorító és alapvető gondokkal kell küszködnie annak a színháznak, amely Lovicsek Béla: Végállomás című „drámáját“ műsorára tűzi. Nem tudom, milyen érdekek találkozására van szükség ahhoz, hogy egy oLyan színművet, amelynek irodalmi értéke jószerével elhanyagolható, dramaturgiai építkezésében logikátlan, párbeszédeiben esetleges és banális közhelyekre alapozó, mondanivalójában egyszerre öncélú és kishitű, hivatásos színházunkban közönség elé kerülhessen. Ha a .peresztrojka“ nevében történt, akkor a Végállomás bemutatója olyan bukfenc, amely világosan rámutat azokra a hiányosságokra, amelyek a színház vezetésének diplomáciai intelligenciájával kapcsolatban már eddig is felfelbukkantak. Az efféle „bátor szókimondáson“ kultúránk és kultúrpolitikánk már rég túljutott, az igazság kimondása nem bátor lett, hanem szükséglet. Az igazság, és nem a féligazság vagy negyedigazság felmutatása. Az előadás másik tartozéka a közönség, amelynek nevelése a Matesz vezetésének és teljes társulatának is szívügye kell legyen. Nos, mire gondolhat a néző egy ilyen ízlésromboló, ha-kicsi-és-vízfejű-is-de-a- miénk stigmájú előadás után? Jómagam hosszú évek óta figyelem a színház külső és belső magatartását, formanyelvének változásait, önbecsülésének szintjét, mégis eltévedek az érdem és érdekszférák eme zűrzavarában. Biztos vagyok benne, hogy Lovicsek Béla, akit eddigi munkásságáért végtelenül tisztelek, nem ragaszkodott volna darabja bemutatójához, ha valaki nem hiteti el vele (s a szerzői hiúságra oly könnyű hatni], hogy a Végállomás jó, vagy elfogadható színmű. Nem az. Sem az eredeti szövegkönyv, sem a dramaturgiai változat, sem a bemutató a- lapján. Szomorú szívvel Írom le ezeket a sorokat, hiszen csehszlovákiai magyar ősbemutatóról van szó. Ha jól bogarásztam az összefüggések szövevényei között, a darab színre került változatának cselekménye egy nagyközségben játszódik, ahol a mezőgazdasági munkálatok mellett ipari tevékenység is folyik, ami lehetővé teszi a korrupt tanácselnök, Bodó Tóni (Bugár Béla) intézkedéseinek széles skáláját. A konfliktus okokója maga az emberi gyarlóság, a primitív nagyvonalúság, és a kor, a sematizmus, a személyi kultusz és a kulturális forradalom kora. Mi teszi időszerűvé a darab mondanivalóját? A korrupt tanácselnök személye? A kulturális forradalom? A kéz- kezet mos ügyintézés mindenkori lehetősége? A butaság, a primitív emberi lét, amely úgy kíséri végig az előadást, hogy az önbecsülés lehetősége sem villan fel a kaleidoszkóp összeálló képében? A hazai táj, a Csemadok járási titkárának (Pőthe István) esetlen modorossága? A darab összképe nem ad rá választ, és, sajnos, meg sem kísérli az összegezést. Ami lényeges lehet: ha Lovicsek Béla darabja valósághű, illetve a valóság felé közelíthető, akkor az a társadalmi rend káoszát, csődjét jelenti. Ha meg nem általános, a kép hamis és félrevezető. A sztori három mederben Indul el: két fiatal (Boglárka — Varsányi Mari és Csala — Bajcsi Lajos) szerelme, Bodó Tóni születésnapja és az íróolvasó találkozó egybeesése előlegezik meg azokat a lehetőségeket, a- melyekből drámai feszültség is létrejöhetne, s amelyek az első felvonásban, különösen Judit (Petrécs Anna) érdeméből, itt-ott fel is villannak, de a párbeszédek logikátlansága és az ötlet szintjén megmaradó események a második felvonásban teljes dramaturgiai összeomláshoz vezetnek. Ezt az összeomlást az irodaszolga Pista (Vörös Lajos) megalapozatlan lázadása sem menti meg, csupán arról győz meg bennünket, hogy Vörös Lajos, aki eddig csupán epizód- szerepeket kapott, nagyon jó karakterszínész. Bizarrnak tűnhet megjegyzésem, így csupán zárójelben írom: (monodrémaként több lehetőséget látok az ötletben.]. Aefól van ugyanis szó, hogy Bodó Tóni kálváriája valójában (belső monológ, a be-besur- ranő szereplők, Bodóné (Szentpétery Ari), Szarka, jb-elnök (Dráfi Mátyás) csesztyprácizása esetlen és fölösleges. Kimaradt lehetőség az új hnb-titkár (Skronka Tibor) szerepe — akit prominens apukája miatt rugdalnak felfelé a szamárlétrán — hiszen kínosan hosszú percekig küszködik némaságával, szó nélkül a színpadon. Műfaját tekintve a szerző vígjátéknak tünteti fel a darabot, pedig jobban illene rá a tragikomédia, hiszen az Egy asszony szerepét megformáló Lőrincz Margit családi tragédiája a színmű legmegrázóbb eseménye. Bugár Béla jószerével egyedül játssza a darabot, korántsem irlgylésreméltó helyzetben, partnerek nélkül. A partnerek ugyan fizikai értelemben jelen vannak, csak éppen szövegük nincs, amellyel a gyakran bajba (utó főszereplőt megsegíthetnék. Semmiféle tanulságot nem akarok levonni a Matesz bemutatójából, csupán abban bízom, hogy az elkövetkező műsortervekbe a Végállomáshoz hasonlóan gyenge darab már nem kerül be. Soúky László etnxémeUéseím Az „én” oszthatatlanságáról Egy és oszthatatlan vagyok: de nem voltam ilyen. Seneca mondja: „A legrútabb veszteséget a nemtörődömség okozza.“ Ne legyek hát nemtörődöm. Tudjam azt, hogy mit cselekszem, és mit beszélek Tudjam, hogy honnan Indultam, és hová lesz érkezésem És tudjam, hogy csakis egy létezés ada tott meg nekem is. És ezen belül kell megtennem a magam által megjelölt föladatom megannyi cikkét s fokát, és pedig érdemlegesen Félre hát a krém ízű szavakkal Foglalja el helyét a játék, amelyet nevezhetek játszmának is, mert magáról az életről van sző. A születés pillanatától az elmúlás akkordjáig. Az erdei érnek tiszta vize van. Áttetsző víz illeti a patakot Is. De a folyamé az erő, amelynek vize átláthatatlan, zavaros, tajtékos, és tán baljóslatú is. A folyam magába fogadja az erek, a patakok, a folyók vizét és erejét. A folyam egy és oszthatatlan, ö is ilyenné lett. Kezdetben tanácstalan, gyenge az emberfia, akárcsak ama erecske az erdők hajlatán: Akár az az ér: az ember is hajlítható. Hosszú az üt. Időmonstrumba telne elmondanom, hogy miféle folyamat vezet az épülésünkig. A szilárdításunkig. (Végül is nyakas lettem. Lettek használható nézeteim a világ dolgairól és összefüggéseiről. És lettek hasz- * múlhatatlan rögeszméim. És néha nyílik az ajtó. A jelenembe toppan valaki. Rossz rögeszméim tömbjéből lekanya- rít egy hasábot, és távozik. Én pedig még maradok egy ideig. És folytatom az öntisztulást. Folytatom a végső lélegzetig: mindhalálig.) Maradok. A gondjaimmal, a törődéseimmel, és remélem, hogy lejegyzéseim nemcsak engemet szolgálnak. Közreadom őket, hogy mások is okulhassanak belőle, hogy továbbgondolhassák. Csak legyen erő az olvasásra. És az átgondolások- fa. , Legyen erő és tér — mindannyiunk számára. Munkánkat izzító közeg. Ha úgy tetszik, lehetőség. Ülök egy barátommal tizenöt órás . vlllódzó eszmecsere közepette . és így szólok: , . , ...... v. wmmmmmKmmmmmmmmmMmmmmmmmmmmm» — A gondolatok önmagukban csak parlagon heverő földterületek ... Hiszem, hogy igazam van. A gondolat, ha valóban belőlünk szakad — bizony — több az ünnepi csokornál, több a suttyanó-kopogó lakkcipőknél, a terülj-terülj asztalkámnál. Az Idő nyirka és szeplője, a szolgálat- őrzés, a megtapasztalás és hit érződik rajta és belőle. A felismeréseink ezért fenségesek. Mert érezni rajtuk a gondolatok létrejöttének fázisait. Legtöbbször még az izzadságszagot is. Az emberi verejték illatát. Gondolataink gyökerei kiszakíthatatlanul — eltávolítha- tatlanul — bennünk rejtőznek. Önmagukban. S ha nem az én „ruhám“ e gondolat: nem páváskodhatom vele. Ha nem az én megszolgálásom eredménye- nem majmolhatom büntetlenül. De any- nyit azért megtehetek, hogy felnövök hozzá értelemben. Egyedül és oszthatatlanul. Vajkai Miklós t
