Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-10-12 / 41. szám
Jehven Huzalo* A névtelen lány Dörögve megzendült az ég, a dörgés belefúródott a domboldalon hullámzó repceföldbe, ahol aztán el is halt. Hri- hor az ostorral rácsapott a pejlóra, a tarkának is odasuhintott, és a szekér nekiiramodott a göröngyökön. A keserű ürömillattal átitatott szél neki- nekirohant a lovak farának, ezért azok folyton fölemelték összeborzolt farkukat. Patáikon szikrázott a frissen fölvert patkó, lábük csülökig belesüppedt a porba. Hrihornak egy csöppet sem volt ínyére ez a mostani szekerezés, érezte a közelgő vihar leheletét, s el- elkárömkodta magát. Elgémberedtek a tagjai, s lúdbőrös lett az egész teste. Még egy pillantást vetett a részegen dülöngélő repcésre és a krumpliföldre, mely fenyegetően sötét homályba borult. — Prrrl — kiáltott fel, megrántva a nyersbőr gyeplő szárát. A lány sietett, s közben hol az e- gyik, hol a másik kezével tartotta a szoknyáját, hogy föl ne kapja az eszeveszetten támadó szél. Hrihor már messziről megpillantotta, alaposan szemügyre vette, kissé oldalt hajtott a fogattal, amely most nagyot zökkenve megállt. A lánynak napbarnított arca volt, húsos ajka meggypiros, tekintete kissé feszült, aminek még inkább nyomatékot adott, hogy mélyen ülő szemgödrében ide-oda ugrált két meggyszeme. — Jön a vihar — szólította meg Hrihor. — Ölj fel, elviszlek. A lány fölkapaszkodott, leült a lajtorjáé szekér oldalára, a legény a lovak közé csapott. Az utat virágzó napraforgó szegélyezte, minden napraforgó fején sárga örömkoszorú díszlett. A lovak minduntalan hátracsapták fülüket ... A lány összehúzta magát, és két kézzel erősen belekapaszkodott a lajtorjába. — A városból? — érdkelődött Hrihor, de sejtette, hogy a lány is őrá gondol. — A mezőről. A lány hangját ügy szétrepítette a szél, akár a pelyvát, ám a legény megértette a választ. Ha a mezőről, hát a mezőről... Ismét megdördült az ég, rövidesen és haragosan, villámlott egy nagyot, s a sötét felhők között támadt szakadék vakító fénnyel fellángolt. Nos, mit tehetek, villant át Hrihor agyán, vágtában áthajtok a Meggyes-vízmosáson, de a tanyánál elkap bénnünket az eső. Sátorlapot nem hozott magával, mert reggel végképp nem úgy mutatkozott az idő, hogy még eshet is, sőt délben kifejezetten perzselt a nap. A szürke bogáncsfejekre lepkék telepedtek, még nem rejtőzködtek el. A búzatáblák között kisebb völgyteknő húzódik, a szarvasmarha szokott legelészni ott. A vizesárokból két emberi fej kandikál ki: a pásztorok kerestek ott menedéket, mert a vízben melegebb van. — Ölj át hozzám a szalmára — szó* lalt meg Hrihor —, ott igen ráz. A lány habozott egy ideig. Ám amikor lefelé zötyögtek a Meggyes-vízmosásba, mégiscsak átült. A lábát maga alá húzta, és betakargatta szoknyájával. Hrihor a szeme sarkából oldalt lesve észrevette, hogy a lány meggyszínű ajka nedves lett, egy nagy esőcsepp csillog rajta. A leány azonban nem merészelte félrefordítani a tekintetét, egyenesen maga elé meredt, a szeme se rebbent, s egész idő alatt meg se nyikkant. A gabonaföld közepén végül, mint szőnyeg, eleredt a sűrű nagyszemű eső. Hrihor megállította a lovakat, leugrott, bebújt a szekér alá és összekuporodott. Azután a lány is követte példáját, leguggolt melléje. Hrihor két tenyere között cigarettára gyújtott, majd elmosolyodott. Már nem zengett, patakokban ömlött a víz, bugyborékolt, szörcsögött, csobogott, mindkettőjüket fröcskölve áztatták a hideg esőcseppek. A szarkaláb, a cickafark meg a kakukkfű vóltaképpen örült az esőnek, mert lemosta róluk a port, s nemsokára tiszta, üde mélyzöld színben ragyogtak A gabonatábla szakadatlanul zúgott, mert az eső megállás nélkül egyhangúan verte, és mérgesen csapkodta a gabonaszálakat. Hrihor közelebb húzódott a lányhoz, dohányfüstfátyolt borított az arcára, és azt mondta együttérzően: —< Megfagysz -abban a vékonyka blúzban. De hát... rajtam is csak egy szál ing van. — Kibírom — felelte csendesen a lány, s elfordította a tekintetét. Keresztbe tette mellén a két karját, nyakát behúzta a két válla közé, és most valahogy az egész alakja meg az, amilyen szánalmasan kuporgott a szekér alatt, arról tanúskodott, hogy tehetetlen belső feszültség gyülemlett fel benne. — És mit csináltál a mezőn? — kérdezte Hrihor. — Voltam megnézni a burgonyát... — És? — Jókor jött ez az eső. Villámlott egyet. Az eget kettéhasító villám szerteágazva cikázott a földek fölött, a lány arca lángra lobbant, ám a láng csakhamar elhalványult, csak a szemében parázslott továbbra is két nedves és meleg szentjánosbogár. ... A szekér kerekei már nem zörögtek, mély nyomokat hagytak maguk után az elázott úton, amelyen itt-ótt tócsákban állt a víz. A szúrós bogáncs tövisein áttetsző gyöngyszemek remegtek, időnként le-legurulva, a gabona- föld mintha füstölgött volna, a gabonaszálak görnyedten álltak, majd fölegyenesedtek, miután lepotyogtak róluk a nehéz esőcseppek. A lajtorjás szekér éppen befelé tartott Kurava faluba, a házikókkal és kertekkel szegélyezett csendes és mély völgykatlanba, a főutca folyómedrébe, amelynek partját hamuszürke palánkok képezték. A buja levelű lapuk apró tavacskákat tartottak zöld markukban. Épp egy nagy fa alá értek. Hrihor felnézett a lombjai közé. Ugyan mi himbálózhat a levelek közt, meggyszemek vagy esőcseppek? ... Ekkor a lány váratlanul leugrott, rámosolygott Hrihorra, és azt mondta: — Köszönöm, hogy elhoztál. — Itt lakói? — Itt. — Oszt’ tovább nem vőna kedved velem jönni? — tréfálkozott Hrihor. — Jobb itthon! — felelte kurtán a lány, és elsietett. Hrihor egy kis ideig nézett a lány után, majd a lovak közé csapott... Csak amikor már elindult, hasított bele a sajnálkozás, amiért nem kérdezte meg tőle, hogy hívják. Maga sem értette, miért van rá szüksége, hogy tudja egy ismeretlen lány nevét, akit merő véletlenségből vett fel a szekerére, s akivel együtt bújt el az eső elől. Ámde ekkor furcsamód még mélyebb sajnálkozás kerítette hatalmába. Visszapillantott, hogy hátha meglátja még, de a lány közben már eltűnt a meggyfák között. Csudamód megharagudott magára, minden gyügének meg lükének elmondta magát... Közben maga mögött hagyta Kuravát, kiért a kavicsos országúira, a lovak lassú ügetésbe kezdtek, lassanként a hirtelen támadt keserűsége is elmúlt, már csak apró esőcsöppként remegett a lelke mélyén ... ... A nyár végén Hrihor egy szilke mézet vitt ajándékba nagynéniének a zalivani járásba. Eltöltött egy kis időt a rokonainál, elbeszélgetett, eljátszadozott a csemetéikkel, az illem kedvéért ivott egy keveset, és alkonyat- tájt, amikor már kezdtek megnyúlni az árnyékok, hazaindult. Menet közben észrevette, amint a magas égboltra lassanként felkúszott egy vérpiros fel- hőcske. Amikor már túljárt rajta, a másik oldaliról ugyanaz a felhő finom aranyport hintett a szemébe. Majd a- mikor később visszatekintett, rózsaszn fényben Játszott. A frissen kaszált lóheretábla sötét csíkként húzódott a fehér tarlók között, a kazlak meg a boglyák lassan elmerültek az aratóidéi lágy szürkületben. A levegőben nehéz porszag terjengett. Az utat szegélyező terebélyes juharfák koronáikban igyekeztek minél tovább őrizni a nappal melegét, ám ez fokozatosan felszívódott: elnyelte az este üdeségét árasztó, harmatos fuvallata... És noha Kurava félreesett a főúttól, Hrihor elhatározta, hogy bemegy a faluba. A lajtorjás szekér zörögve éppen egy dinnyeföld mellett haladt el, tompán csillogott a tömérdek csíkos dinnye az alkonyatban. Hrihor megkerülte az egész falut, miközben azt a bizonyos utcát kereste. Szándékosan rövidre fogta a gyeplő- szárat, hogy a lovak lassan haladjanak, mert meg akarta kérdezni, jó i- rányban megy-e, ám csak egy vödröket cipelő öregasszonnyal találkozott... Megállt, rágyújtott, feszült várakozással üldögélt egy darabig a szalmán, és érezte, hogy remegnek az ujjai. Folytatva az utat, Hrihor felindult- sága kissé alábbhagyott, majd mélyen felsóhajtott. A fogyasztási szövetkezetnél egy csapat suhant át. Ezektől kérdezem meg, határozta el. Köszöntötte a kuravai legényeket, vásárolt egy doboz cigarettát, és egy skatulya gyufát. A fal tövében rágyújtott, s megkínálta cigarettával az egyik feketehajú traktorost is, aki valamilyen viccet mesélt éppen. A férfiak harsányan nevettek a viccen. A bolt előtt egy csokornyi lány haladt el éppen, Hrihor visszafojtott lélegzettel figyelte őket. Az annyira vágyott lány nem volt közöttük... A fe- ketehajű traktoros valamilyen illetlen szóval akarta magára terelni a figyelmüket, ám a lányok rá se hederítettek. Hrihor még mindig egy helyben to- porgott. Hogy érdeklődhetek, ha még a nevét sem tudom?... Ez épp olyan volna, mint egy kazal szalmában tű után kutatni. Csak kinevetnének. Eh! Bosszúsan kilépett a magas épület ereszalja alól, bakancsának sarokvasa megcsikordult a kövön, a férfiak nemsokára hangosan felröhögtek, mert a traktoros valamilyen nevetséges megjegyzést tett rá. A falu egyre távolabb futott tőle. Az ablakokból gyér fények törték át az est sötétjét, majd eltűntek a fák mögött. Az egyik udvarból hirtelen kirohant egy kutya, mérgesen ugatott, mire Hrihor úgy végigvágott rajta az ostorral, hogy szegény pára egészen összeteke- redett. A mezők mélyen hallgattak. Hri- hort sűrű sötétség vette körül, az út- széli árokból kesernyés ürömszag csapott az orrába. A vízmosásnál megvillant egy lángocska, egy kis időre kihunyt, majd újra áttört a sötétségen. Hrihornak végképp nem volt kedve tovább menni. Legszívesebben még egyszer visszatért volna a faluba... A lovak is ímmel-ámmal poroszkáltak, akárha a késő esti órán nem is hazafelé tartanának. A vízmosásnál az imént látott láng még egyszer kiöltötte éles nyelvecskéjét a sötétségre: csépeltek... Kövesdi János fordítása * Jevhen Huzalo mai ukrán szerző új ifjúság 71 *Mai szovjet költők versei Gennagyij Krasznyikov: XXX Társbérletekben eddzük társas énünk, részünk füldugasz, részünk nótaszó, cédulákat aggatunk ki: „Cserélünk“, „Megbeszélés“, „Elveszett“, „Eladó!" Harmincas évek jól ismert divatja — vöröstéglás, méhkas-nyüzsgésű lét; háborús ragasztószalag maszatja keretezi az ablak üvegét. Takarítónők, nyugdíjasok, dajkák, textilmunkások, Jöttment alakok! szívük-lelkük fonákját nem takarják, körbehordják, mint egy tortalapot. Kívülről jövő nem lát bele ebbe — most túlárad a jókedv, most a bú; nincs egy se, ki ne vágyna melegebbre —- gyűrött az abrosz, a bor savanyú. Harmadosztályú ez. „Fapados“, ha tetszik. Füst, köhögés, gyónó szó, fecsegő ... S kint az ablakon túl továbbigyeksztk, vonul, vinne magával az idő. Kántor Péter fordítása Ravil Buharajev: A beszéd Ott, hol a sárga, sarkvidéki Ob úgy nő, mint fa s csatornáit az ágak, meghűlt a bokor, de szeret-lobog, amíg az ég kék ökörszemű-bágyadt. Aranyszín-bánat a tájra kiült és nem is sejtheted, mily balszerencse, mi téged északra vonz s délre küld, vagy a közép-orosz mezőkre ejt le. Törjék a nyelved bármily szőzenék, bármily hangzat jusson gyötrőn füledbe, csak a néma szó átlátszó beszéd, s minden más csak véletlen és szerencse. Erdőd! Gábor fordítása Olzsasz Szulejman: Megőrizzük a tüzet Ismerem őket. Lángolva és tündökölve rézsisakban, a hágcsón ringva, dalocskák lépcsőfokain ők másznak egyre feljebb. A törött villám leesett. Meghalt fiatalon, ök nem szenilis aggkori légszomjban, kínban, mogorvának, kövérnek. Mi ismerjük őket, a sértőket, kik őt megsértik most ismét tósztokkal. Utána köpnek, köpdösik arcát, szemfedőjét teli mocsokkal; és nyerítettek, mintha fuvaros lovak lennének, ha átment a téren délcegen, keményen. ök büszkélkednek most útjukkal — múltjukkal, v övék a röhögések, tőlük hangosak a gyűlések, rozsnak rozsdájaként bújnak elő szétvert mezőn, s memoárok köteteiben, a „kartársra“ emlékezőn. 0] fájdalmukkal is, lám, ők büszkélkednek. , ök a Jó polgárok — termetes leereszikedők. Ismét tűzoltólétrán ragyognak, kúsznak fölfelé — csak , a tüzek zavarók, közöttük kavarognak. Á törött villámok pedig leesnek. Itt is, ott is villámoktól lángolnak a tölgyfák, eldobva a végtelennek hány villámai De ml emlékezünk arra, amelyik a százéves tölgyet agyoncsapta. Kicsiny falvainíkban megőrizzük a tölgyfák tüzét. Zalán Tibor fordítása i
