Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-10-12 / 41. szám
./ \ új ifjúság 3 VASÁR VOLT A JAVÁBÓL Közel félmillió ember volt kíváncsi az idei brnói ipari vásárra. A rendezők elégedettek. Hogy miért? Mert tulajdonképpen ezt a vásárt nem is a nagy- közönségnek szánták, hanem elsősorban a kiállítóknak és a szakmabelieknek. Az ideinél is nagyobb tömeg már zavarná a kiállítókat, akik ilyenkor arra rendezkednek be, hogy fogadhassák potencíonális vásárlóikat, megrendelőiket, hogy tárgyalhassanak, s ezáltal tulajdonképpen pénzt és időt takarítsanak meg. Nem kell minden piac után külön utazni; ezen a kiállításon megvásárolhatják ezt vagy azt a gépet, gépsort, esetleg egy egész gyár berendezését. Persze az sem árt, ha a nagyközönség is ellátogat ilyen kiállításra. Nincs ugyanis az az iskola, amely azt tudná nyújtani, amit itt láthatunk. Az ember itt tudhatja meg, mi is van a világban, és főleg a tudományos kutatóközpontok kapui — mögött. Vegyük például a teher- és a személyautókat. A Skoda Favoriton kívül felvonultatják — a német, olasz, japán, szovjet, dél-koreai, indiai és más autógyárak • kínálatát, és az ember mint a sakktáblán, el tudja helyezni saját kocsiját e széles skála nyújtotta rangsorban. És tudatosíthatja, mint például én is, hogy bizony még mindig nagyon drágán és emellett kényelmetlenül utazik. Ami a traktorokat,, mezőgazdasági gépeket" illeti, szintén van mit behoznunk. A búzaszeméköt „számoló“, pontos, egyforma mélységbe vető gépcsodák mellett a mi gépeink, még ha vonalaikban, a külsőségekben egyre el- fogadhatóbbak is, nem végzik el úgy a munkát, ahogy azt a jelen kor megköveteli, s ahogy végzik a fejlett államok termékei, ,ahol a „pilóta“ kép-, ernyőn figyeli szinte laboratóriumi körülmények között a szemek elhelyezkedését a talajban. Megállapíthatjuk azért, hogy mi Is haladunk A számítógép lassan bevonul a tudományos és kutatóintézetekbe, a gyárainkba, bár. sajnos, még mindig vontatottan, s-olykor koncepciótlanul. Az építőipari gépek, különböző „transzportőrök“ hihetetlen magasban, nyolc-tí.z emeletnyi magasságban lengetik, a cég lobogóját. Azaz: ilyen magasra képes felvinni, fújni, felpriiszköh ni :a habarosbt meg a betont. — Nézze, ez a gép annyit tud, amihez szirjte kevés á mai ember! — magyarázza a kiállító cég képviselője, és sorolja a napi, órai, pepcenkénti teljesítményt. Aztán pontosít: nem az ember nem nőtt fel a géphez, hanem az építőipar. Mert nem mindegy, hogy a gyakorlatban hogyan szervezik meg a munkát Ha ritkán, elvétve térülnek a forgó konténerekkel a pilóták, áll a kobszerö gép,, esetleg levegő után kapkod, fölöslegesen kopnak a lapátjai, csapágyai. Ha meg éppen több a kiszolgáló, ők állnak, fogyasztják fölöslegesen az üzemanyagot és az embereit idejét... És a végeredmény? Akár az egyik vagy a másik ok miatt, de elhúzódik az építkezés, s nem költözhetünk be a lakásokba, nem indulnak be a gyárak... Rengeteg az új és kihasználatlan találmány ma. Itt vannak például a nagyon egyszerű és könnyen mozgatható, kiváló üvegházi asztalok. Általuk növelni lehet a hangárok termőterületét, gazdaságosabban beoszthatók a fűtési költségek. Igen ám, de hány ember nézi meg és rendeli meg azt a két- két csövön görgethető asztalt? Pedig olyan egyszerű, hogy még a szövetkezetek műhelyében is elkészülhetne! És majdnem ötvenszázalékos megtakarítást eredményez. A gazdasági mutatók szorítanak, s ez néha egészen okos eredményeket szül. Például olyasvalamit, mint amit az Ikarus autóbuszgyár készített és kiállított: Liaz-motorral felszerelt autóbuszváltozatát. Rájöttünk, végre, hogy nemcsak a nyugati, a Mann-motorok által mozoghat ez a kis „pajta“, hanem a mi sok világversenyen díjazott motorjainkkal is. Persze, a végső sikerhez az is kell, hogy mások, a vásárlók is ugyanúgy reagáljanak a közös csehszlovák-magyar ötletre, mint ahogy a gyártók. Ez, sajnos, elég gyakran elmarad. Olykor úgy tűnik, mintha a gyakorlatban rég megfeledkeztünk volna a szocialista integráció és kooperáció elveiről, még azokról is, amelyek jók. A nyugati országok vámuniót hoztak létre, és egyéb intézkedésekkel is megpróbálják kiiktatni az adminisztratív, bürokratikus gazdasági fékek hatását, mi pedig, akik zászlóinkra tűztük a kölcsönös előnyös együttműködés elveit, a gazdasági szorítások, lemaradásunk miatt egyre visszakozunk, nem tudjuk igazából megvalósítani az elveket. A brnói ipari vásár azért erre is hozott jó példát. De hát ideje is. Végtére harmincadszor tárta ki a kapuit. Látható volt az is, hogy a vásár rendezői, gyártók, mindenki, aki a szocialista világ megújulásán fáradozik, ezt érzi, és arra törekszik, hogy múljanak a kellemetlen tünetek. A szemlélő mindezt abból észlelhette, hogy az idén rengeteg kiállító jött el. Már-már szűknek, kicsinek tűnt a vásártér, nem volt kihasználatlan terület. A gépek, berendezések úgy sorakoztak egymás mellett, mint a katonák az alakulatok soraiban. Ez jó jel, és azt mutatja, hogy az emberek gondolkodnak, alkotnak és alkotásaikat közkinccsé akarják tenni. És sikeresek is voltak a kereskedelmi próbálkozások, hiszen az idei vásár mesz- >ze túlszárnyalta a korábbi vásárok szerződéskötéseinek mennyiségét, az üzlet mutatóit pedig milliárdokban számolták. Röviden tehát: vásár volt a javából! Németh István Vlssza-visszatérő háp: Állunk a folyócska partján, s lábbal bököd JÜk vissza a rákokat a vízbe ... Makacsul megfordulnak, jellegzetes rángó mozgással úsznak kifelé, ki a partra, a biztos halálba. Öngyilkos bálnákról már hallottunk, láthattuk nemegyszer a tévében, amint seregestül fetrengnek a parti homokban, s az elkeseredett halászok próbálják vissza- hengergetni őket a tengerbe. De öngyilkos rákok?! Az Északi-Jeges-tenger pusztuló fókacsordái megannyi piszkos folt az emberiség lelkiismeretén. Delfinjeink (lám, mily egyszerűen tolakszik elő a birtokosrag!) már odáig fejlesztették intelligenciájukat, hogy képesek eldönteni: elegük van az életből, s a halálba menekülnek a szenny elől. De már a rákok is?!... Ennek már legalább négy öt éve. Otthon járva Gömörben, horgászni indultunk, s akkor megpillantottuk az első furcsán . viselkedő rákot, majd a többit, s kivártatva látnunk kellett a halakat is, amint kábultan, fehér hasukat az ég felé fordítva, elhülyöl- v,e a méregtől, élettelenül csorogtak lefelé az árral. Tudnivaló, hogy minden víziállat másként reagál az életközegébe kerülő méregre. Legjobban bírják a szeméthalak, a kevésbé nemesebb fajták, s legkevésbé a pfsztrángfélék. A rákok pedig különösen érzékenyek. Bár a vízivilág sírásóinak, „kukáinak“ tartják őket, a természet, úgy tűnik, eme furcsa gusztusukat fokozott oxigénszeretettel kompenzálta. Végül is nem tüdőm, mi lett az öngyilkos rákok sorsa (bár sejthető), arról sincs tudomásom, az illetékes szövetkezet vezetői, bűnös mulasztással elmarasztalható dolgozói milyen mértékben lettek felelősségre vonva tettükért. Az ilyenkor szokásos képlet szerint a „mérgező“ üzem, szövetkezet (feltéve, hogy rajtacsípik) bizonyos összeget fizet az illetékes járási nemzeti bizottság illetékes osztályának. Ebből az illetékes horgászszervezet, amelynek a körzetében történt a mérgezés, kártérítést kap. A kapott összegért általában halivadékot vásárolnak, pontyot, csukát, amurt telepítenek valamelyik (íalastavukba. S ezzel az. ügy, de jure „elintézést nyert". Függőben marad azonban a kérdés: ki kártalanítja és hogyan a természetnek azt a darabkáját, amelyet évekre tönkretettek, elpusztítottak, meggyaláztak? KI rehabilitálja a rákokat, halakat? Nem tudom más jelzővel, mint cinizmussal illetni ez effajta „kompenzálást“, amikor valaki pénzben mérhetőnek, bizonyos összeg kifizetésével elintézhetőnek tartja az ilyen, az ökológiai bűntény fogalmát inkább kimerítő ügyet. Amikor a mindent anyagiasító, gazdasági szemellenzővel elvakított szemlélettől vezérelve egyik zsebünkből a másikba áthelyezünk egy pénzösszeget, s azt hisszük, ezzel az ügyet elintéztük. Van a kártérítő és van kártérített, de egyről megfeledkezünk: az Igazi vesztes mindig hoppon marad. Mert hiába szépít- getünk, hiába kozmetikázunk, a vesztes mindig a természet, amely nem tud védekezni, nem tud visszaütni. S végső soron mi mindannyian vesztesek vagyunk. A többi: árnyjáték, körítés, ködösítés. Hallottam egy fővárosi üzemről (amely különösen kitünteti magát a levegőszeny- nyezés terén), hogy évente alig párezer korona értékű bírságot fizetett az intenzív mérgezésért. Hogyan lehetséges? A magyarázat egyszerű: azokon a napokon, amikor a főváros különböző pontjain ellenőrző méréseket szándékoztak végezni, az illető üzem vezetőjének valaki megsúgta, jó lesz vigyázni. Az Illető üzem igazgatója aznap leállította a legaktívabban szennyező részleget. s patyolattiszta lelkiismerettel úszta ' ' meg a bírságot. Másnap a gyár már vígan pöfékelte tovább a kéndioxidot, ólmot a fővárosi levegőbe. Az emberben felmerül a kérdés: a fővárosi Iskolákban tízóraira osztogatott negyed—fél liter tejek hogyan aránylanak a szervezetet romboló mérgek tonnáihoz? S valón mekkora súllyal nehezedik a lelkiismeret-furdalás kisördöge az illetékesek mellkasára? Milyen angyali nyugalommal hajtják álomra fejüket esténként? Más: dél-szlovákiai kis falucska, pöfögő traktor szalad végig a főutcán, szeméttel megrakott vontatót húz maga után. A platón. amelyet csak el tudunk képzelni: rothadt zöldség, macskahulla, műanyag, rozsdás vasak és sók más aiig felismerhető hulladék. A traktor megáll a folyóparton, s a szemét pár perc múlva a parton sorakozó szemétkupacok füzérét szaporítja. A fo- lyócSka vígan nyaldossa a kupacot, el-elra- gad belőle valamit, és viszi lefelé. Pár méterrel feljebb valaki traktort mos a vízben. Aranoyszöldes barnán csillog a nafta, olaj, zsfrfolt a vízre vetülő nyári sugarakban. | „Idilli“ kép... ■ Az ember elmélázik: mit oldhat meg ekkora nemtörődömség ellenében egy-egy társadalmi mozgalom, ha még oly hangzatos propaganda eredménye is? Mennyi szép ve- zérplkket, jegyzetet olvashattunk már ebből a témakörből! Miféle megoldás kivezényelni a pionírokat, hogy megtisztítsanak egy két erdőszéli forrást, patakmedrét? Kit nyugtat meg az effajta kiscserkészi nekibuzdulás? Ki játszik a gyerekek lelkiismeretével, akik az olajfinomító gyárkéményet árnyékában élnek? Megeszem a kalapom, ha az imént említett szemetelők, traktormosók tisztában vanhak vele, mit művelnek. De még ha esZükbe jutna is, mit tehetnének? A falunak nincs szemétlerakata, erről pedig már ngin ők tehetnek. A szemetet nem tárolhatják otthon, az udvar végében a végtelenségigKi tudná felmérni, hol, milyen mélységekig' nyúlnak a társadalmi tudat, a kollektív lelkiismeret, az egyéni felelősségérzet haj- szálgyökerei? Egyik ismerősöm mesélte — aki egy fejlett európai országban tartózkodott huzamosabb ideig nyomdatechnikát tanulmányozni —, hogy egy ízben pár liter előhívót (vagy talán annak híg oldatát) a mosdóba öntötte, s a részlegvezető mérnök, mlútán számonkérte tőle, hová tette az oldatot, döbbenten nézett rá, mintha legalábbis busmannal találkozott volna egy párizsi bulváron. Az illető vezetőnek — s nemcsak neki — a vegyianyagokat tartalmazó, már használhatatlan folyadékon minden cseppjével el kell számolnia, másrészt feífoghatatlannak tartotta azt a felelőtlenséget, amivel ismerősöm szennyet juttatott a lefolyóba, onnan áttételesen a folyóba, a tálájba, a természetbe. Pedig a hazánkat képviselő szakember is jó szakember, sőt, a maga területén a legjobbak>közül való. Talán ebből is lemérhető, hogyan fonódhat össze az egyéni felelősségérzet és a társadalmi regula. Elgondolkoztató, fejtegette ismerősöm, mennyire benne él az illető ország lakosaiban a természet féltése, a közös kincs, a környezet óvása. Pedig feltételezhető, hogy ők sem a génjeikben örökölték ezt a magatartásformát. Ez a talán kuszának tűnő példálózás annak a kormányfelhívásnak az apropóján jutott eszembe, amelyet nemrég olvashattunk a napi sajtóban. Ebben felhívják a társadalmi szervezeteket, vállalatokat, vezetőket és tervezőket, beruházókat és kivitelezőket, a sajtót és az írókat, az ifjúságot és minden társadalmi réteget és kategóriát, tegyenek meg mindent legnagyobb kincsünk, a természet védelmében Egy percig sem vonom kétségbe a felhívás komolyságát, hasznosságát és szándékait, elismerem mindannyiunkra háruló súlyát és elkötelező érvényét. De kissé szkeptikus vagyok a programokat illetően. Irritálnak a felhívások, a lelkiismeretűnket manipuláló noszogatások. Mert amíg egy-egy üzem a tervezett veszteségei között könyvelheti el a környezetszennyezés okán kifizetendő bírságot, amíg a bírság leguberálása olcsóbb megoldás lesz, mint tisztító berendezéseket építeni, s amíg gyárakat tervezhetünk, építhetünk ökológiai szempontok megkerülésével, s amíg olyan beszámolókat kell olvasnunk, hogy az ökológiai beruházásoknak csak csekély hányadát teljesítik (felelős- ségrevonás nélkül), addig aligha lesz hatása a lelkiismeretünkre apelláló, szép és dicséretes szónak is. De ha már anyagias szemléletről esett szó, van egy mondás, amely erre a területre is érvényes: Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy olcsón vásároljunk. Tudjuk, mibe kerül egy-egy beruházás a mai gazdasági helyzetben. De vajon tudjuk-e, mibe fog kerülni ugyanaz a beruházás egy-két-öt év múlva? Valószínű, hogy sokkal többe, talán a duplájába, talán a többszörösébe. S ez érvényes az ökológiai létesítményekre is. Nem Is szólva a természetben okozott károkról, amelyek „rekompenzálása“ óriási összegeket fog felemészténi. Ennél azonban sokkal súlyosabb probléma a társadalmi tudat alakítása. Mindig az örökös nemzedéki probléma (vélt probléma) jut eszembe róla, amikor idős emberek dohognak, milyen felelőtlen, rendetlen, ilyen olyan a mai fiatalság. Más kérdés, hogy valóban olyan-e, ám ha (szerintük) olyan, szabadjon megjegyezni: milyen példát mutattak nekik? Milyen örökséget kaptak ezek a fiatalok? A társadalom átalakítása során bizony ezen a téren is bokros teendők várnak ránk. Talán sok időnek kell még eltelnie, hogy annak a fiatalembernek, aki a zsúfolt autóbuszból a sok utas szeme láttára szemrebbenés nélkül a nyitott ajtón át kihajítja a cigarettásdobozt az utcára, félúton megálljon a keze, s meggondolja, mit tesz. Vagy legalább röstellje magát. Talán sok-sok tisztító berendezést, ökológiai törvényt kell megalkotni addig (és előbb?), hogy mindenki komolyan vegye a témát Hogy a falvak lakóinak ne kelljen a folyópartra hordani a szemetet, s hogy a gyárkémények a lakott területekről távol pöfékeljenek. Hogy ne csak a társadalmi tudatra apelláljunk. Mert amíg egyfelől a kisember lelkiismeretével manipulálunk, s a fő „szennyezőknek“ nyugodt az álmuk, addig a kisemberek tudatában sem várható gyökeres változás. Mert az események, miként a tiszta vizű folyók, valahol mindig egybefolynak. KÖVESDI KÄROLY
